2020. február 21.
Egészen durva belegondolni, hogy miközben az Unearth több mint 15 éve jár több-kevésbé rendszeresen Magyarországra, még sosem volt nálunk önálló headliner bulijuk. Szóval mondhatni évtizedes hiányt pótolt be ez a szerdai koncert az A38 Hajón, ahol a metalcore-ikonok még az egy évvel ezelőtti, szintén fergeteges Death to False Metalcore turnés balhéjukra is rá tudtak überelni. Apró szépséghiba, hogy mindez pont egybeesett a norvég progcsoda Leprous düreres lemezbemutatójával, illetve hogy a buli előzenekarai, a szintén ikonikus Prong, a Dust Bolt és a Sinaro nem nyújtottak éppen egyenletes teljesítményt, de ezt rögtön ki is fejtem.
Az elsőként színpadra álló New York-i Sinaróról aznap reggel még azt se tudtam, kicsodák, estére viszont konkrétan szert tettek bennem egy új rajongóra. Hozzám hasonlóan ők sem nőtték ki soha a 2000-es évek közepének metalcore-ját, így ennek egy enyhén thrashesebb leágazását játsszák, valahol a Trivium meg a Shadows Fall nyomdokaiban. Héthúros gitárok, svédes és Bay Areás alapok, nagy gitárszólók, és a banda névadó főnöke, Gus Sinaro emellé énekesnek és frontembernek sem utolsó, bár azért nem is egy kiköpött metálisten. Az mondjuk igencsak ordít róla, hogy Matt Heafy lehet az egyik legfőbb idolja, de az én könyvemben ez egyáltalán nem negatívum, sőt. A dalai azért még nem annyira tökéletesek, lehetne még gyúrni a fogósságra meg a groove-ra, de már maga az irányvonal miatt is tök jól esett a srácoktól ez a félórás szett (pláne a remek hajós sounddal), mert miközben az újhullámos vérthrash-bandákkal meg a wannabe BMTH-kkal Dunát lehet rekeszteni, egy ilyen hangzású metalcore-banda manapság tényleg kuriózumnak számít. Nálam simán el is vitték az este ezüstérmét.
A Dust Bolt elsőre pont egy ilyen vérthrash-bandának tűnt, a végére viszont vett a műsoruk pár egészen váratlan, zavarba ejtő csavart. Kezdjük a pozitívumokkal: a német srácok eleinte kimondottan mozgalmas és szórakoztató show-t toltak penge riffekkel, sok füstgépezéssel, a sörpultra felmászó basszerrel. Azon ugyanakkor egyelőre még vacilálok, hogy vajon ha a közönségből taplóság csoportosan italokat dobálni, akkor egy zenekartól a közönség irányába elfogadható-e ugyanez. Illetve az sem feltétlen tesz jót a banda színpadképének, hogy mindenki az első perctől félmeztelen, a valóban jó kiállású frontembertől a cingár gitároson át a dobosig, aki meg kábé úgy néz ki, mint Hackerman a Kung Furyból, csak pornós bajusszal, illetve Ned Flanders, ha valami szörnyű ötlettől vezérelve mulletet növesztene. Szóval így tolták a metált úgy fél órán át, aztán előkerült egy akusztikus gitár és egy fura ballada a turnézó életmódról, ami a dallamvilágát tekintve sokkal közelebb állt a Backstreet Boyshoz, mint az Anthraxhoz, még úgy is, hogy a végén kapott egy torzítós befejezést a 80-as évek minden kliséjével, a kimért dobfillel, a hősies gitárszólóval és a modulált refrénnel együtt. A záródal meg egy utolsó thrash kalapálás helyett szintén leginkább valami keményebb Nickelbackre hajazott, és bár nem volt rossz, de a végén kissé értetlenül jöttem ki a teremből, hogy akkor most tulajdonképpen mit is akartak a srácok.
A Prong színpadra lépésével aztán megint fordult egyet az este, és sajnos megint nem a jó irányba. Az világosan látszott, hogy sokaknak ők voltak az este igazi húzóneve, ennek megfelelően elég szépen be is sűrűsödött a közönség a hajó gyomrában. Tommy Victor énekes-gitáros már 1986 óta tolja az alternatív/groove/industrial/akármilyen metalbandája szekerét, gyakran cserélődő zenésztársakkal (most épp Aaron Rossi dobolt és az ex-Darkest Hour-ös Fred Ziomek bőgőzött mellette), és az idősebb arcok láthatóan élték is a műsort, én viszont annyira nem, hogy szerintem idejét se tudnám megmondani, mikor untatott ennyire egy neves nemzetközi zenekar. Pedig tényleg nem játszottak rosszul, feszes volt, hangos, karcos, meg minden, de az ilyesmi minimál faék metal egyszerűen nem tud lekötni. Néhol kicsit elmentek NYHC-be, néhol meg a Pantera szaggatottabb témái jutottak eszembe, csak épp átkozottul hiányzott belőlük a lélek, a stenk, a dög, mind a riffekből, mind a dobolásból, és hát Victor éneklése sem szolgált túl sok emlékezetes motívummal. Egyébként becsületükre legyen mondva, jó alaposan körbejárták az életművet, a legelső demótól a legfrissebb, tavalyi EP-ig mindenbe belenyúltak egy kicsit, a végére hagyva a legsikeresebb dalaikat a ‘90-es évek elejéről. Nekem viszont ez az egész annyira semmitmondó és unalmas volt, hogy hiába kult a zenekar, hiába gáz ilyet csinálni, és hiába nem is teszek szinte soha, addigra már inkább kihátráltam a teremből. Bocs.
Aztán végre jött az Unearth, és megmentette az estét, de még hogy! A tavalyi után kolosszális elvárásokkal mentem neki a bulijuknak, és még azokat is röhögve túlteljesítették. Pedig a Pronghoz képest feltűnően kevesebb lett elöl az ember, viszont a hangulat csak még puskaporosabb lett ettől, na meg a hangzás is hibátlan volt (mondjuk tavaly mintha egy nagyon picit hangosabb lett volna, de az is lehet, hogy csak én lettem azóta még süketebb…). Az Unearthben az a legkirályabb, hogy a klasszik göteborgi alapú metalcore-t négyzetre emelt intenzitással játsszák, az egész egy olyan tomboló zenei tornádó, amiben még középtempó se nagyon van, nemhogy érzelgős refrének. Itt a kapkodós ikerriffek és a gátlástalan virgázások között az együtt ordítható szófordulatok kapják a főszerepet, na meg az olyan légkalapács breakdownok, amik szemernyit se vesznek le a tempóból, hanem ugyanolyan hévvel pörögsz rájuk tovább, csak a circle pitezés helyett inkább csárdást jársz a pitben. (Igen, néha van egy kis tiszta ének is, de nagyjából annyi, mint egy átlag hardcore-bandában a gitárszóló, tehát öt dalonként két sor.)
Az intenzitás mellett a műsoridőt is maxra tekerték, egy egyórás, 14 számos kvázi besztofot kaptunk az arcunkba (a bandát ismerve, ennél hosszabb koncertet valószínűleg még soha az életben nem is játszottak). Nyilván a 2004-es The Oncoming Storm lemeznek most is lement a fele, de ez így is van rendjén, nem véletlen ez a legnagyobb alapművük azóta is. Erről jött rögtön kezdésnek a This Lying World, ami kicsit meglepett, valami gyorsabb beugrót vártam volna, de végülis ez a mázsás breakdown is hatásos nyitásnak bizonyult. A műsor gerince ugyanaz volt, mint tavaly, Giles, Zombie Autopilot, Watch It Burn, Incinerate és egyéb alapművek, megtoldva pár ritkasággal: álmomban sem gondoltam volna például, hogy egymás után fogom hallani a Grave of Opportunityt és a Last Wisht, igazi “mi az isten történik itt?!” pillanatok voltak, persze teljes önkívületben.
Egyetlen szépséghibája volt az estének, mégpedig az átlagosnál több hülye ember:
Szóval a közönség magatartásával voltak gondok, jó pár ember igencsak elgondolkodhatna magán. A zenekar viszont iszonyat tízpertizet rakott, még úgy is, hogy nem jöttek vissza ráadásozni. (Mondjuk jogos a kérdés, hogy egy Great Dividers / Black Hearts Now Reign / My Will Be Done triót ugyan mivel lehetne még überelni, és most mondhatnék pár számcímet, de objektíven nézve tényleg semmivel.) Végeredményben alighanem ez volt az elmúlt tizenhat év legjobb magyar Unearth-koncertje, az meg egész biztos, ha legközelebb jönnek headlinerként, megint habozás nélkül fogom kihagyni miattuk kábé bármelyik másik kedvenc bandámat.
Fotók: Bodnár Dávid
