Emo’s Not Dead – A My Chemical Romance Budapesten

Vannak azok a zenekarok, amelyek megnézésével tartozunk a tinédzsekorunknak, és habár már nem a csúcson látjuk őket, de mégis alakuljon bárhogy a buli, a végén befejezettnek, vagy inkább teljesebbnek tekinthetjük az életünk egy bizonyos szakaszát. Pláne ha egy olyan bandáról van szó, amely generációk stílusát és érzéseit határozta meg mindamellett, hogy mérföldkőnek számító lemezeket is készített a saját színterének. A My Chemical Romace pont egy ilyen csapat, és amikor 2019-ben robbant a hír, hogy hat évvel a feloszlásuk után újra összeállnak, valószínűleg rengeteg fiatalnak dobbant meg a szíve, miközben párás szemmel gondoltak vissza a gyerekszobájukban felrakott Popcorn/Bravo magazinos Gerard Way-poszterekre. Bár a cikk címében említett stílus kissé félrevezető, ennek ellenére gyakran címkézik a MySpace-korszak emóbajnokainak a srácokat, még ha ez inkább hangulatban volt is rájuk jellemző, mintsem zeneileg. Azt mindenesetre kijelenthetjük, hogy a méltán váltak a kétezres évek egyik legsikeresebb alternatív/pop/punk rock zenekarává és milliók kedvencévé. Most már csak az volt a kérdés, hogy milyen állapotban térnek vissza az egykor volt tinibálványok.

Ahogy bejelentették a budapesti bulit, elkezdtek röpködni a jobbnál-jobb zenekarok nevei, mint potenciális support, és bizony volt okunk a bizakodásra. Nem mondom, igencsak megnéztem volna az MCR előtt egy Turnstile-t, egy Thursdayt, esetleg egy Taking Back Sundayt, de hozzánk „csak” a Barns Courtney jött. Az azonos nevű angol zeneszerző/frontember köré épült csapat egészen jól hozta az indie rockos, blues-os, kurkumás, kuszkuszos, bazsalikomos vonalat, és ennyi, semmi több. Az énekkel nem volt gond, egyszerűen a dalok nem voltak olyan jók, hogy magával ragadjanak. Simán lenyomtak egy „elmegy” szintű bulit egy Jimmy Page-mániás gitárossal, a csúcson félbeszakadt szólókkal, közepesen fülbe ragadós refrénekkel, és még a hangosítás is egész jól szólt (ellentétben a főzenekarral, de erről bővebben később). Az viszont jól látszott, hogy az igen fiatal közönség már be volt melegedve az előzenekar műsora alatt is.

Egy kis késéssel aztán megjött a várva-várt morajlás és zúgás a hangszórókból, és kisvártatva megjelent a My Chemical Romance. A színpadképet egyáltalán nem vitték túlzásba, sötét, nagyvárosi kontúrok és kész, de természetesen nem is ezen volt a hangsúly. Mint ahogy azt sejteni lehetett, az első szám a nemrég megjelent The Foundations of Deacy volt. Merész húzás egy ilyen lassabb dallal indítani, nem is rántotta be úgy a bulit, mint az utána érkező I’m Not Okay, de ettől még teljesen király dal, kisebb katarzissal a végén, ám ahogy jött a szám végi kiállás, élőben – a stúdiófelvétellel ellentétben – sajnos nem tépett az agyamba a gitár. Akkor már éreztem, hogy itt komoly bajok lesznek a hangosítással, és ez hiba nagyon bántotta a kis lelkemet, mert végigkísérte az egész koncertet. Több számnak is a felénél jöttem csak rá, hogy mi szól, mert vagy nem lehetett hallani a közönség éneklésétől –  és bizony majdnem végig ment a közös éneklés -, vagy egyszerűen olyan halk volt a zene, hogy nem tudtam kivenni az aktuális slágert. Ezt a malőrt Gerard Way énekes is szóvá tette, és egyben értetlenül fogadta, hogy miért ilyen halk a csapata. Ennek ellenére nem változott ez az áldatlan állapot, ami ez azért is fájó, mert a srácok hibáján kívül túl sokat rontott az élményen a megszólalás. Egyszerűen nem tudott úgy működni a műsor, hogy félgőzzel szóltak a hangszórók, ennek megfelelően a megőrülés sem volt felhőtlen. (Ezzel ellentétben a koncert utáni zenék nagyságrendekkel hangosabban szóltak…)

Egy-két dal után a kivetítőn is látni lehetett a zenészeket, és hát ekkor realizálódott sokunkban, hogy nem csak rajtunk fogott az idő: Frank Iero szemmel láthatólag jó pár kilót magára szedett, de ahogy Gerard Way megjelent, az maga volt a beleszarós punk attitűd a kis alsó tagozatos tesigatyájában, csapzott hajával, őszülő borostájával. Nekem abszolút szimpatikus volt ez a pőre, minimalista outfit; negyvenöt fölött, és pláne ekkora sikerek után bőven megteheti, sőt, egy kicsit el is vártam tőle. A többiek viszonylag megszokottan néztek ki, viszont a dobosról még érdemes pár szót ejteni, ugyanis az Jarrod Alexander csapta a bőröket, aki anno az American Nightmare legjobb lemezét (Background Music) is felkalapálta, illetve nem kisebb bandákban tolta, mint az A Static Lullaby, a Death by Stereo vagy a Throwdown, és nem mellékesen már a tízes évek elején is dolgozott a Way testvérekkel. Tipikusan az a motyogós dobos, aki minden egyes hangot maga elé tátog, pontosan megütve, teljes beleéléssel. Ahogy a többi zenész is, kissé lihegve, kissé fáradtan, néha megúszósan (Gerard amit régebben felfelé nyújtott, az itt már többször lefelé ment, de így is bőven hozta, ami ennyi év után elvárható), de a lelkesedés és a hála még mindig ott csillogott a szemükben.

A setlisttel semmi gond nem volt: a szentimentális, arénakoncert-pozitív Welcome to the Black Parade, a szórakozottabb, idétlenebb, bulizós Danger Days, vagy éppen a zenekar csúcsművének számító Three Cheers for Sweet Revenge szinte tökéletes arányban tette ki a műsor gerincét egy-két régebbi dal kíséretében. Nem mondom, hogy például egy I Never Told You’-t nem hallgattam volna meg, de tulajdonképpen a legjobb dalok lementek: a Helena, a Na Na Na, az It’s Not a Fashion Statement, It’s a Deathwish stb., és utolsónak a Welcome to the Black Parade, majd egy kicsit talán indokolatlanul hirtelen vége lett a koncertnek. Gerard a számok között végig nagyon hálás volt, és egész jól elszórakoztatta a közönséget (és persze magát) különböző repülőtéri praktikákkal, plüssfigurák elemzésével, vagy a halálgépe ügyes-bajos dolgaival, mindezek mellett persze jóval komolyabb témák is előkerültek (Cancer). Szemmel láthatólag ők is nagyon örültek, hogy újra színpadon lehetnek és ilyen lelkes közönségnek játszhatnak.

A közönség teljesen barátságos és igencsak fiatal volt, az egy négyzetméterre jutó Vans cipők száma magasabb volt, mint a hazai infláció mértéke. Fiú, lány, egyre ment, csak úgy villogtak az eyelinerek. Egy erős másfél órát kaptunk a kétezres évek egyik legmeghatározóbb rockzenekarától, de a szívem még mindig sajog, amikor arra gondolok, hogy zúgó fülek nélkül kellett felébrednem másnap.

A nyitókép nem a budapesti koncerten készült.