2015. május 5.
Miután tavaly végre sikerült rávennem magam, hogy ne menjek a belga szarvasmarha tenyészet fellegvárának számító Meerhout környékére, abban reménykedtem, hogy erre már többé nem is fog sor kerülni. Minden kezdet nehéz, de úgy voltam vele, ha sikerül megtenni az első lépést, később már egyszerűbb lesz. A poént le is lövöm: mindössze egy évig bírtam a Groezrock nélkül. Sajnos sikerült összehozniuk minden idők legjobb lineupját, így nem is volt kérdéses, hogy megyünk. Ha jól emlékszem már decemberben megszületett az elhatározás, utána kényelmesen készülődtünk a szervezéssel, és vártuk, hogy eljöjjön végre a május. A menetrend a szokásos volt: hajnali géppel ki, bérelt kocsit átvettük, és irány a lakókocsi-szerű bungaló, ami olcsó, de a célnak tökéletesen megfelel. A cél ugyanis csak és kizárólag annyi, hogy ne fagyjunk meg. A fesztivál előtti napon ismét megrendezésre került a Pre-Groezrock buli a már ismert Ham nevű faluban. Idén egy 300 főre limitált buli volt, és többek között nyomta az Off With Their Heads, a Ceremony is, a headliner pedig a Refused volt, mindezt hét euróért. Mivel a három évvel ezelőtti Refused bulit a végére eléggé untam, így úgy voltam vele, hogy inkább megiszom két finom belga sört, és alszom, hogy kipihenve kezdhessem a fesztivált.
Szerencsére idén nem voltak olyan hajmeresztő dolgok, hogy már fél 11-kor kezdődnek a bulik. Ez főleg annak köszönhető, hogy a korábbiakkal ellentétben, most két klasszikus kis színpados sátrat is felhúztak a szervezők, ahol folyamatosan váltották egymást a bandák. Ahogy az egyiken befejeződött a buli, a másikon kezdődött is. Végre valami okos húzás. Az első banda, amit megnéztem a kaliforniai Joyce Manor volt a nagyszínpadon. Pont ott, ahová a legkevésbé sem illettek, de így legalább garantáltan nem lehetett nyomni a stage dive-ot. Tavalyi, Never Hungover Again-re keresztelt nagylemezük mindenképpen az egyik, ha nem a legerősebb dallamos punk-rock anyag volt 2014-ben. Főleg erről, és az első albumról mentek a nóták, szerencsére a borzasztó gyenge másodikat, nem erőltették, talán egy szám volt róla összesen. Volt viszont Schley, Beach Community, Famous Friend, Heart Tattoo stb. Előkerült egy Weezer feldolgozás is, ami nem volt más, mint a You Gave Your Love To Me Softly. A koncert vége volt a csúcspont, a Falling In Love Again után jött a zárótétel, a Constant Headache, amire egész nagy buli kerekedett, annak ellenére, hogy még csak délután 1 felé járt. Ezután egy kisebb rohanás következett, ugyanis az egyik kisebbik színpadon épp elkezdte műsorát a keleti partról érkező, eddig mindössze két, négyszámos kislemezt kiadó Beach Slang. All Fuzzed Out-al indult a szett, majd Kids, American Girls & French Kisses. Remekül szóltak, feszes volt, mégis kellően laza. Tökéletesen ötvözik a Jawbreaker féle melankóliát a korai Gaslight Anthem féle karcos punk-rockal. Az énekes gondolom nem volt teljesen tiszta, mert totál meg volt őrülve, persze csak az is lehet, hogy meglepődött, hogy ennyien bírják őket, mert többször is hálálkodott, hogy egyáltalán nézi őket valaki.
Egy biztos, akkora potenciál van ebben a bandában, hogy ha ügyesen használják ki ezeket, bármekkorára nőhetnek. Már szinte látom, ahogy pár év múlva minden róluk fog szólni, főleg ha időközben nyugdíjba megy a TGA, és / vagy az Against Me. A bulit a Punk or Lust-al fejezték be, ami tökéletes zárótétel volt, ahogyan ez a dal tökéletesen zárja a hibátlan első kislemezüket is. Ezután vissza a nagyszínpadhoz, ugyanis épp történetének utolsó koncertjét adta a michigani The Swellers. Szomorú, de egyáltalán nem tudtak lekötni, még ennek a tudatában sem. Az előző két banda gondoskodott róla, hogy egyáltalán ne izgasson, mi történik az utolsó bulijukon. Az angol Gnarwolves már harmadszor került elém. Kétszer nyomták a Dürer kistermében, először még a Funeral For a Friend előzenekaraként, majd a Prawn levezetőjeként. (Itt valójában főzenekar voltak, kár, hogy a Prawn sokkal jobb bulit csinált). A közönség totál oda volt értük meg vissza, ment a stage dive, a zúzás, minden ami egy jó deszkás-punk bulihoz szükséges. Sajnos a végét már nem tudtuk megvárni, mert ismét következett a már szokásos rohanás. Színpadon a Masked Intruder! Nincs mit nagyon magyarázni, egyszerűen zseniális volt. Az első pillanattól kezdve az utolsóig. Náluk jobban tényleg nem illik senkire a „Ramones-punk” kifejezés. Rágógumi dallamok, mégis feszes, gyors, és kemény. A maszkos tagokon kívül volt még egy rendőrnek öltözött fószer is a színpadon, egy GoPro-val a fején, aztán csinálta a műsort. A legviccesebb eset az volt, hogy az amúgy mindenhol érezhető fűszag miatt megkérdezték a közönséget, hogy legális, vagy illegális cuccot szívnak, majd szóltak is gyorsan, hogy „don’t answer, cause the security guys are balds and dicks”.
Újabb futólépések következtek, hogy le ne maradjak a The Hotelier zseniális intro számáról, amivel minden bulit indítanak, ha jól tudom. Aztán jöttek a dalok szép sorban, egyszerűen hibátlan volt. Ez volt az első európai koncertjük, és láthatóan ők is legalább annyira élvezték mint a közönség. Nagy megőrülés nem volt, de elől azért tömörült a kemény mag, hogy együtt énekelhessenek Chris Holdennel. Szerencsére főleg a tavaly Home, Like Noplace Is There című albumuk dalait erőltették, talán egy korábbi tétel került mindössze elő. Ezután jött az első pihenősebb idő, körülnéztünk a merch sátorban, természetesen a Social Distortion és a Refused nyerte az árversenyt 30 ill. 25 eurós pólókkal. A kisebb bandák 10-15-ért árulták a cuccaikat általában. Vettünk pár sört, és megnéztük az izraeli Not On Tour produkcióját a legkisebb színpadon, ahová szavazással lehet bejutni. Még soha nem néztem itt meg senkit, így ezt is sikerült kipipálni ennyi év után. Az énekes lány kitett magáért rendesen, elég keményen nyomta a szöveget, az amúgy nem túl bonyolult tuttá-tuttá punkra. Az Against Me két hete adott egy kellemes hangulatú koncertet a budapesti A38-on, és az elejét mindenképpen meg akartam nézni itt is. Hibátlanul szóltak, és a szett is hasonlóan indult mint a pesti. Kezdésnek „I was a teenage anarchist”, majd egy True Trans Soul Rebel, majd az itthon csak külön kérésre, a ráadásban előadott White People for Peace. Aztán Pints Of Guinness, majd jött egy kellemes meglepi, ugyanis nálunk nem volt Cliche Guevara, itt viszont igen.
A következő dal megint egy újabb nóta volt, úgyhogy fogtam a sátorfámat és elindultam megnézni a Cold World előadását. Nem vagyok kimondottan a bunkó stílus szerelmese, ám őket mindig szívesen hallgatom. Minden eddigi anyagukat rommá hallgattam, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam milyenek lesznek, és hogy fognak szólni a tavaly megjelent, tehát még viszonylag új nóták. Hát sajnos nem igazán szóltak sehogy. Rosszul is játszottak, a hangzás sem volt jó, bár a közönség azért elég lelkes volt. Miután vége lett átmentem a másik kisebbik színpadhoz találkozni pár német/holland ismerőssel, akik valamiért nagyon kajálják a The Smith Street Band-et. Még annó Bécsben láttam őket, amikor a The Menzingers előtt nyomták, akkor sokkal unalmasabb volt, mint most, de azért negyed óra most elég volt belőlük. Jobban már szinte lehetetlen lenne túl hypeolni egy zenekart. Útközben fél füllel belehallgattam a Stick To You Guns produkciójába, hát minden volt, csak jó nem. Ellenben a Motion City Soundtrack szintivel kísért alternatív indie-rockja teljesen magával ragadott. Érdekesség, hogy a banda egy az egyben játszotta a Commit This to Memory című, 10 évvel ezelőtt megjelent nagylemezét. Mivel ez az egyetlen lemezük, amit komolyabban hallgattam, gyorsan összeállt a kép, és őszintén szólva kicsit sem voltam csalódott emiatt. Volt egy jó fél óránk, így odamentünk, ahol tudtuk, hogy hamarosan játszani fog a bostoni Transit. Az énekessel dumáltunk kicsit, mondott érdekes dolgokat, mint pl. hogy két bandát vár a legjobban, a Banner Pilotot, akiknek a zseniális szövegei vannak, ill. a kedvenc hazai (mármint bostoni) zenekarát, az American Nightmare-t, aminek logóját magára is varratta. A 40 perces szettjük közel hibátlan volt, főleg az utolsó két lemez slágerei mentek, volt többek között The Only One, Follow Me, Needles and Pins, Nothing Lasts Forever, de a legnagyobb sing along talán a So Long, So Long című szerzeményre volt a Young New England című lemezről.
Utánuk elmentünk sörért, ami azért érdekes, mert csak egy helyen lehetett korsó sört venni poharas helyett, így viszont mindig meg kellett közelítenünk az Impericon sátrat, ahol olyan kiváló bandák játszottak, mint a Carnifex, While She Sleeps, Whitechapel, vagy a Suicide Silence. Gondolom mindenki elnézi nekem, hogy ebbe a sátorba idén egyáltalán nem tettem be a lábam, már a kihallatszó „dallamok” is rendesen forgatták a gyomrom. A nagyszínpadnál bóklásztunk, és volt szerencsénk az Atreyu utolsó néhány nótáját elcsípni. Azóta is szégyenkezem, hogy ezt a bandát valaha bírtam, pedig nincsenek zenei guilty pleasure-jeim, de ez azért tényleg elég kellemetlen. Amikor a Kultiplexben játszottak tíz éve… Na de az egy másik történet. Ezután elmentem egyedül megnézni a 90-es évek kaliforniai emo egyik alapvetését, az amerikai Knapsacket, akik bár 2000-ben feloszlottak, a 2013-as reunion után végre átjöttek Európába is koncertezni. Játszották is a klasszikusaikat, fantasztikus volt. Hihetetlen, hogy megy az „emo revival”, és ilyen bandák is jönnek át koncertezni. 15 éve a fél karom odaadtam volna a Mineralért, a Promise Ringért, a Texas Is the Reasonért, az American Footballért, vagy a Knapsackért. Ahhoz képest ebből pár hét múlva már csak a Promise Ring fog hiányozni, remélem jövőre ők is jönnek. Na jó, még a Sunny Day Real Estate is jöhetne, bár ők ugye egyszer már majdnem jöttek, csak az izlandi vulkán megviccelt mindenkit. Ezután jött a Ceremony akiknek a pályafutásával már jó ideje nem vagyok tisztában. A fesztivál előtt meghallgattam egy Your Life in France című dalt tőlük, de azt gondoltam, hogy ez nem ugyanaz a banda, mint aki anno a Kultiplexben együtt nyomta a Have Heart-al, ill. a Bane-el. Pedig nagyon is ugyanaz a banda. Csak átmentek egy kisebb stílusváltáson. A hardcore dalokról lemaradtam sajnos, pedig egy csokorba gyűjtve szépen elnyomták állítólag a koncert elején-közepén. Most kezdek ismerkedni az újabb cuccaikkal, és hát meg kell mondanom, eléggé tetszik, szóval még az is lehet, hogy később sajnálni fogom, hogy egy időre otthagytam az előadásukat.
Ezután jött az egyik nagy kérdés. Lagwagon talán hetedszerre (lehet, hogy több, de hatszor biztos láttam őket), vagy Mineral másodszorra? Még a télen láttam a Mineral első európai buliját Milánóban, azóta rengetegszer eszembe jutott az a koncert, egyszerűen fantasztikus volt. Így úgy döntöttem, hogy kezdem velük, és a felénél átmegyek Joey Cape-ék szettjét megnézni. Végül úgy jött ki, hogy annyira magával ragadott megint ez a szomorkodós, nyávogós emo-indie, hogy végignéztem az egészet. Kicsit rövidebb volt, mint a januári headliner buli, de így tényleg csak a legnagyobb slágerek szóltak. A koncert vége volt a csúcspont, személyes kedvencem az &Serenading, ill. a The Power Of Falling lemez himnusza, a Parking Lot. Ezután futólépésben közeledtem a nagyszínpadhoz, mert már javában ment a Lagwagon bulija, és mindenképp akartam legalább néhány számot látni. Szerencsére mire odaértem épp belekezdtek egy old-school slágerparádéba, volt Alien8, Making Friends, Mr. Coffee, May 16, ill. a szokásos zárótétel, a Razorburn. Így utólag azért örülök, hogy legalább a szett egyharmadát sikerült elcsípnem. A fesztivál szervezőinek van egy kedvenc heppje, mégpedig, hogy ha a Pennywise és a Title Fight is játszik, nekik mindenképpen tökéletesen egy időben kell játszaniuk. Két éve utóbbit választottam, és nem volt ez másképp most sem. Teljesen oda vagyok a Hyperview-ért, lassan abszolút kedvenc a TF-tól. Murder Your Memory-val kezdtek, majd jött a 27, és végre két kedvenc is a Floral Green-ről (Make You Cry, Leaf), amiket eddig sosem játszottak, amikor elcsíptem őket. Ez volt az ötödik Title Fight buli amit láttam, és talán a legjobb is. Jövő héten Bécsben játszanak, rajongóknak kötelező a megjelenés!
A Defeater produkcióját valahogy sikerült az első sorból néznem, úgyhogy szereztem bőven sérülést, főleg a fejemen. Jó volt végre látni Dereket, ahogy ismét teljesen egészségesen felszántja a színpadot, miközben énekel. A közönség elképesztő volt, végig rengetegen voltak a színpadon, ment a stage dive, a body surf, és a sing along. Az első szám egy akusztikus trekk volt, mégpedig az Empty Days lemezről. Nem, nem az I Don’t Mind, és nem is a But Breathing, amit mindig játszanak, hanem a Brothers, ami sosem szokott elhangzani, így nagyon örültem neki, mert mindig is nagyon szerettem ezt a dalt. Majd jött a Bastards, és két nóta (A Wound and Scar, The Red, White, and Blues) a The Lost Ground EP-ről. Aztán valami történt a keverőnél, mert ezután kb. fel sem lehetett ismerni a dalokat. A végére azért megjavult a dolog, és a Dear Father és Empty Glass zárótételek, már megint normális sounddal mentek. A nap utolsó fellépője pedig nem más volt, mint a Social Distortion. Én nem sok bandát szeretek náluk jobban, sőt a 20 éve megjelent, a zenekar nevével azonos című nagylemezük az egyik kedvencem tőlük, így duplán is vártam a koncertet, tudva azt, hogy az egészet el fogják játszani, majd zárásként jöhetnek a slágerek a többi lemezről. Ehhez képest olyan botrányosan rossz volt az egész, hogy a koncert felétől szó szerint szenvedtünk. Nem elég, hogy elképesztően lassan játszottak, de még borzasztó rosszul is. Mike Nessnek szerintem ideje lenne letennie a lantot, és nyugdíjba mennie, mert szavak nincsenek arra, hogy ez mennyire kellemetlen volt. Amikor elkezdték a ráadásban a Ring of Fire-t, komolyan mondom legszívesebben sírtam volna, de igazából csak nevettem, és szitkozódtam, hogy ez az egész létezik, és még látom is. Óriási szerencse, hogy nem mentem ki Bécsbe megnézni ugyanezt klubbulin 40 euróért. Akkor is jobban jártam volna, ha aznap este csak úgy fogom magam és elégetek ugyanennyi valutát, mert legalább a szenvedés kisebb lett volna. Fáj ilyet leírni, de az biztos, soha többé nem akarom látni a Socialt. Semmilyen körülmények között. Ezután elmentünk gyorsan a szállásra, mert már fél 2 is elmúlt, de meg is egyeztünk, hogy másnap az első néhány bandát kihagyjuk, hogy kipihenjük magunkat rendesen. Folyt köv.
