2024. március 24.
Ha metalcore-bulikról van szó, mindenképp a tavaszi szezon erősebb lineupjai közé sorolható az a négyes csomag, ami a héten tette tiszteletét a Dürer Kert nagytermében. A Born of Osiris eleve ritkán jár errefelé, úgyhogy már csak ezért is eseményszámba megy az ittlétük, az Attila meg elég gyakori vendég, de garantáltan mindig fel is forgatja a házat. Habár a két zenekar co-headlinernek lett behíresztelve, de végül inkább a Born’ javára dőlt a mérleg, legalábbis ami a játékidőt illeti, viszont azért Fronzék is elég jól jöttek ki a szituból, sőt a két nyitózenekar, az Aviana és a Crown Magnetar is kellő hatásfokkal durrantotta be az estét.
Az arizonai Crown Magnetar amolyan általános benga deathcore-banda, annak persze full profi és feszes, de semmi nagy találmányt vagy megfejtést nem mutat a műfaj nagy átlagához képest. Nem is szóltak különösebben bikául, az elvileg technikás riffek nem nagyon jöttek át a mixben. A dobosnak mondjuk volt pár jó paraszt pillanata, amire elismerően “pfff”-ögtem egyet, leginkább mégis az énekes, Dan Tucker vitte a hátán a show-t, elég csak ránézni: eleve impozáns, ahogy egy félmeztelen, nyakig kivarrt és kigyúrt, kopasz, csemegebajszos forma pörög a színpadon, és nyilván vokál terén is lazán hozta a műfaji sztenderdeket. A műsorukba mindössze 5 szám fért bele, valószínűleg húztak rajta a késve kezdés miatt, pedig simán elnéztem volna őket kicsit tovább, és ezzel biztosan nem is voltam egyedül, a pitben is feltűnt már pár lelkesen kapálózó forma. Na meg olyat se sűrűn látni, hogy egy estének rögtön az első koncertje után az előtérben hordágyra fektetve kelljen ellátni valakit, akinek állítólag a lába bánta a mókát.
A másodikként fellépő svéd Aviana messze az este legdallamosabb műsorát vezette elő. Nyilván náluk is betonozós, n+1 húros core riffek adják az alapokat, de legalább ugyanekkora szerepük van a slágeres refréneknek is, amiket mintha csak honfitársaik, a Normandie hagyott volna ott nekik a színpad mögött előző este. Az egész kicsit olyan, mintha összekevernéd a BMTH meg az Architects régi, döngölős dolgait az újabb, poposabb cuccaikkal, de felhozhatnám támpontnak akár a Sleep Tokent is, főleg hogy Joel Holmqvist énekes kivételével itt is mindegyik zenész maszkban meg köpenyben tolta végig a szettet. A Crown’-hoz képest a svédek már jóval többet játszottak, a nép pedig egészen élte a szettjüket, azt meg kifejezetten szívet melengető volt látni, ahogy valaki a pit közepén az égbe hadonászva énekelte végig a záró Obsession minden egyes szavát. Az ilyen pillanatokért érdemes koncertekre járni.
Ha eddig egész szépen ívelt felfelé az este hatásfoka, hát az Attila gátlástalanul csúcsra is járatta a bulit, ahogy kell. Persze az tény, hogy a metalcore-botrányhősök csaptak már ennél hosszabb és nagyobb partit is itt nálunk, de attól még el kell ismerni, hogy ez a háromnegyed órás balhé is marha nagyot ment. Pedig
a lehető legfapadosabb produkcióval álltak ki: semmi vizuál, semmi flanc, csak 4 ember a színpadon, egy rakás veretős trekk, a nézőtéren meg maga a veretés, szűnni nem akaróan.
A műsorban felváltva záporoztak a 2010-es évek közepe óta alapvetéssé vált suttyóhimnuszok (Proving Grounds, Party With the Devil, Middle Fingers Up, Moshpit, About That Life) meg az utóbbi pár év szinglijei (Metalcore Manson, Handshakes With Snakes, Bite Your Tongue, Timebomb, Cancelled), miközben a régi cuccok közül megint csak a Payback fért bele a programba. Ez utóbbi valahol érthető is, az viszont már semmiképp, hogy miért maradt ki a Pizza is?! Azért mégiscsak a zenekar történetének egyik legsikeresebb számáról van szó, ami élőben is mindig óriásit szól, de akkorát, hogy már az is furcsa volt, amikor a tavalyi bulinak nem a legvégén durrantották el – konkrétan kihagyni viszont tényleg szinte felfoghatatlan blama.
Mindegy is, ezen igazából ott a buli hevében időnk sem volt méltatlankodni, akkora össznépi meghömbölödés volt, amit látván Fronz is megint kijelentette, hogy Budapest az Attila kedvenc városa, meg hogy ez itt a turné legjobb bulija. És habár alighanem mindenhol ugyanezt mondja, de most valahogy mégse éreztem, hogy üres kamu lenne. Baszó volt, na.
A főzenekari szerepben a Born of Osiris kicsit más irányból közelítette meg a dolgot: a Sumerian Records veteránjainak mindig is az egyik védjegye volt a sajátos látványvilág, amire élőben is nagy hangsúlyt fektettek a különböző lemezborítókon alapuló háttérvideókkal, miközben saját magukra szinte csak biodíszlet szerepet osztottak a zenészek, akiknek többnyire csak a sziluettje látszott a színpadon. Persze azért így is rendesen belakták a színpadot, de annyira mégsem volt mozgalmas a színpadképük, pláne annak tükrében, hogy a csapatot húsz évig erősítő szintis-énekes, Joe Buras a turné kezdete előtt kilépett, és nem is pótolták senkivel, így a zenekar négy főre fogyatkozott, a billentyűs témák meg gépről mentek.
A kerek egyórás, 15 számos műsort nem vették kimondottan változatosra, 90%-ban a debütáló The New Reign tételei és a legújabb dalok mentek felváltva, amiből szépen látszott is, hogy bő másfél évtized alatt mennyit változott a Born of Osiris zenéje: a dalszerkezetek egyszerűsödtek, egyenesebbek a szaggatások, kevesebb a nyaktörő technikázás, viszont az elvitathatatlan, hogy Lee McKinney és Nick Rossi egy világklasszis gitárospáros (lásd pl. az Angel or Alien címadójának virgázását). Hátul Cameron Losch dobos stabilan alapozott nekik, meg közben nagyjából minden adandó alkalommal helikopterezett a hajával, akárcsak Jordan Mancino (As I Lay Dying) tette fénykorában. Ronnie Canizaro meg magabiztosan vezényelte a bulit és dörmögte, amit kell, a tiszta énektémákat érthető módon nem vállalta be, de nem is különösebben hiányoztak. A Born’ azért sosem hagyatkozott ezekre olyan mértékben, mint mondjuk a Veil of Maya, hanem mindig is megmaradt többé-kevésbé szeletelős és technikázós bandának, és a dolognak ezt a részét továbbra is hibátlanul hozzák.
A közönség is vette a lapot, bár meg kell hagyni, az Attila akkorát ment és annyira fejre állított mindenkit, hogy a BoO kezdése után kicsit lassan pörgött fel újra a buli, de azért a végére már simán fortyogott a pit, mint valami lávafolyam. Ehhez aláfestésül – az időbeli bipolárisságot feloldandó – előkerült még 2011-ből a Tomorrow We Die Alive lemezt nyitó Machine is, ami az ikonikus tekeréseivel és szaggatásaival tökéletes fináléja volt az estének.
Őszintén szólva nem vártam igazán sokat a Born of Osiristől, de ha eltekintünk néhány feltűnő szépséghibától (a háttérvideókat nem mindig sikerült időben a dalokhoz igazítani) és hiányosságtól (miért nincs egy árva dal se a csúcslemezükről, a The Discoveryről?!), akkor egy zenei megfejtésekben és atmoszférában is erős, és nem mellesleg irgalmatlan keményen megdörrenő performanszot kaptunk. Soha ennél rosszabbat!
Fotók: Somogyi Lajos – Bands Through the Lens
