2021. szeptember 28.
Amilyen szépen ívelt felfelé az AWS zenekar pályája az elmúlt pár évben, pont olyan tragikus hirtelenséggel tört derékba az egész, amikor 2021 elején Siklósi Örs énekest legyőzte a rákbetegsége. Pedig a csapat egyenes úton haladt afelé, hogy felküzdje magát a legsikeresebb hazai rockzenekarok közé, a saját generációjuknak már egyértelműen ők lettek a zászlóvivői, Örs meg egymaga a 2010-es évek talán legnagyobb hatású magyar énekese, frontembere és dalszerzője volt. Emellett pedig emberileg is egy csoda, ahogy azóta sokan mondják. Több hónapnyi csendes gyászolás után a zenekar nyáron jelentette be, hogy elvesztett testvérükre egy nagyszabású koncerttel fognak megemlékezni, amibe gyakorlatilag a teljes magyar rock- és metalszínteret beszervezték közreműködőnek. Az utolsó pillanatban még a francos koronavírus is belekeveredett a sztoriba, így a nagy napot szeptember elejéről a végére kellett halasztani, de most vasárnap végül csak lement a koncert a Budapest Parkban.
Egy maratoni hosszúságú, 31 számos, 2 óra 45 perces, hatalmas tömeget megmozgató, közel teltházas koncert volt ez, amit leginkább a Linkin Park hatalmas Chester Bennington-emlékestjével lehetne párhuzamba állítani. Az AWS eleve hasonló szerepet tölt most be a hazai színtéren, mint az LP a kétezres évek mainstreamjében, és ahogy Chesterre, úgy Örsre is sokan mondták rá, hogy visszanézve olyan, mintha mindvégig a saját haláláról/halálára írta volna a dalait. Szóval a komor alaphang adott volt, ugyanakkor végül mindkét estéből inkább egyfajta érzelmi hullámvasút kereketedett, ahol felváltva lehetett könnyezni, headbangelni és nevetgélni a vicces régi sztorikon. Az LP élőben streamelt koncertjére akkor rá is mondtam, hogy a világ legnagyobb dolga, és hazai viszonylatban megint valami hasonlót érzek, még úgy is, hogy ennek a felvétele csak később fog megjelenni. És hogy pontosan mi is történt ebben a szűk 3 órában?
Az este nyitánya, gyakorlatilag az intro a legújabb, már Örs halála után megjelent AWS-dal, az Emlékszem lett. A négy megmaradt tag – Brucker Bence és Kökényes Dániel gitárosok, Veress Áron dobos és Schiszler Soma basszusgitáros – felsétált és együtt kezdte énekelni a dalt, amiből hamar egy óriási kórus kerekedett. Instant libabőr. Aztán a dal kemény részénél máris jött a keserű felismerés, amit jobb, ha rögtön az elején tisztázunk és el is rakunk az útból: ahogy nyáron a Subscribe-nál, úgy a hangzás most is sajnos egész este csapnivaló volt. Eleinte idegesítően halk, a végére meg már csak simán aránytalan. Ha ezen túltesszük magunkat (nekem úgy háromnegyed óra után sikerült), akkor viszont egy szinte hibátlanul megtervezett, levezényelt és előadott tisztelgésnek lehettünk tanúi. Óriási elismerés jár ennek a négy srácnak, hogy különösebb fennakadás vagy megingás nélkül nemcsak végigjátszották az estét, hanem magabiztosan le is vezényelték, folyamatosan tartva a kontaktot a közönséggel, nagyjából egyenlő arányban osztozkodva a dalok és a vendégzenészek felkonferálásán. És természetesen mind a négyen mezítláb.
Az egész megemlékezés talán legnagyobb bravúrja az volt, hogy minden egyes énekes számára sikerült megtalálni a hozzá tökéletesen passzoló dalt. Mindezt úgy, hogy a régi barátoktól (Kerecsen Leci, Diószegi Kiki, Németh Attila) az akkori példaképeken át (Csongor Bálint, Pálinkás Tomi, Vörös András) az új generációig (a phreniás srácok, Venyige Balázs, Kovács Pali) tényleg mindenki megjelent itt, legalább 1, néhányan 2-3 dal erejéig is. A másik óriási pozitívum, hogy majdnem mindenki tök jól elő is adta, amit kellett. Ebből a szempontból nálam Áron Andris vitte az estét, aki iszonyat durvát alakított a Lakatlan ember djentes szeleteléseire, sőt még a refrén drámaiságára is rá tudott tenni plusz egy lapáttal. De nagyon jól működtek az akusztikus gitáros dalok, az Egyedi Peti által elővezetett Szívhang és az aurevoir. zenekarral közös Édes, mint a só is, illetve muszáj külön kiemelni még Lukács Lacit, aki echte ‘csapda-nótává varázsolta a Mi vagyunk?-ot. (Egyébként érdekes belegondolni abba, ő vajon mit érezhetett, hogy itt most közvetlenül Halász Feri előtt kellett fellépnie – bár azok után, hogy két hete milyen hirtelen kitáncolt a részvételből, aztán meg vissza, talán kicsit meg is érdemelte. És ha már így zárójelben rosszmájúskodunk, hát ne söpörjük a szőnyeg alá a gyengélkedő vendégeket se: a dorothys Gere Dodónak sosem volt jó hangja, szóval ő csak a szokásos formáját hozta, Paddy viszont akár tök frankó is lehetett volna, csak éppen lövése sem volt a rá osztott Esti részegség című dalról. Kicsit olyan volt, mint amikor egyszer egy karaoke buliban bepróbálkoztam egy Bon Jovi-számmal úgy, hogy csak a refrénjét ismertem…)
A fellépők kapcsán azt érdemes még megjegyezni, bár igazából nem egy nagy meglepetés, hogy míg a rockzenét hallgató fiatalok körében mostanában jól futó énekeseknek már a neve vagy a bandája említését is komoly üdvrivalgás fogadta, addig a “régebbi” arcokat (főleg Pálinkást és Vöröst) nem nagyon tudta hova tenni a náluk úgy átlag 20 évvel fiatalabb közönség, hiába énekeltek ők is parádésan. (Még egy zárójel: pedig Pálinkás és a Nem fáj szintén simán ott lett volna az este legangyobb libabőrös csúcspontjai között, ha rendesen ki lehet hallani a hangját.)
Maga a számlista nagyjából időrendi sorrendben lett felépítve, az első albumos nyitó etap után az Égésföld és a Kint a vízből kevésbé közismert számai váltakoztak, majd a koncert feléhez közeledve jött a legkülönlegesebb blokk, amikor is előkerült Örs egyik önálló szerzeménye, meg a más bandákkal közös dalok, amiket korábban soha, legfeljebb egy-egy kivételes alkalommal lehetett élőben hallani. A Cloud 9+-szal közös Engedd elt értelemszerűen Szivák Zsolti énekelte, a Dorothy-féle Hozzád hasonlóban pedig Dodo mellett Brucker Bence szólaltatta meg Örs részét, méghozzá egész meggyőzően. E blokknak a legnagyobb hőse azonban mégis Roni volt, aki egymás után két számban is mikrofont ragadott, Örs Bajt okoz című szólódalában, meg a Nova Prospect által játszott Egy szóban. És ahogy nyomta, csak arra tudtam gondolni, hogy ha a zenekarnak lesz folytatása, tökre el tudnám képzelni őt akár állandó frontemberként is, sőt most már kifejezetten vágyom is erre. Nemcsak ránézésre, fizimiskára hasonlít Örsre, hanem az énekhangja is hasonló karakterű, és egyszerűen baromi jó volt nézni, hogy mennyire elemében volt ott a színpad elején ebben a két számban. Persze azért a hangjára mindenképpen ráférne némi gyúrás, főleg az ordításokra, de ezzel együtt is ő lenne az abszolút önazonos választás a posztra, akivel az AWS teljesen AWS tudna maradni, nem pedig AWS feat. még valaki.
A kevésbé ismert számok után jött még egy különlegesség, a Lelket vennék zongorás verziója a Madách koncertlemezről, amit Cséry Zoli bilentyűzött és csak a közönség énekelt, miközben a színpad közepén a magányosan álló, megkoszorúzott mikrofonállványra fordultak a fények. Mondani sem kell, hogy ez volt az amúgy is felettébb érzelmes este egyik legmeghatóbb mozzanata. A másik meg az, amikor a roados Molnár Máté kifejtette, hogy náluk az ilyen megemlékezések alkalmával az elhunytnak is mindig jár egy pohár pálinka, amit ki is töltött Örsnek, majd egy határozott mozdulattal kiöntötte a semmibe. Engem konkrétan ez az apró közjáték indított meg a legjobban – egy egyszerű, nem ömlengős, mégis gyönyörű tisztelgés.
Ugyanakkor a torokszorító pillanatokat egy csomó vicces és vidám sztori ellensúlyozta az elmúlt 15 évből, az utolsó bő egy óra meg már majdnem olyan hangulatban ment le, mintha nem is egy emlékkoncerten lennénk, hanem mondjuk az AWS 15. születésnapján, ahol csak simán haveri alapon ugrálnak be a vendégek végeláthatatlanul. Szerencsére ekkora már a hangzás is egész tűrhető lett, na meg amúgy is itt kerültek sorra a legnépszerűbb és a legkeményebb AWS-számok (Sorsforgató, Hajnali járat, Fekete részem, Hol voltál, Temetetlen halott stb.), és nyilván a közönség is ezekre indult be a legjobban. Abba, hogy a guggolgatós, circle pites és wall of deathes próbálkozásokból megint indokolatlanul sok jutott, már inkább bele sem megyek, ellenben azt muszáj szóvá tennem, hogy a dalok között többször is felharsogó “mi-a-fasz-van” kórusok összes résztvevőjének jár a +10 tahópont. Hahó, azért itt mégiscsak egy megemlékező szertartásra jöttünk, nem pedig egy random fesztiválos bebaszásra, illett volna ehhez méltón viselkedni…
Az este végére két nagy kérdés maradt csak bennem. Az egyik, hogy vajon ki fogja énekelni a nyilván legutolsónak hagyott Viszlát nyárt – előzetesen arra tippeltem, hogy az összes vendég egyszerre, de aztán a srácok végül ezt is inkább a közönségre bízták, akiket amúgy addigra rendre csak a családjukként emlegettek. Szép gesztus, érthető döntés, és abszolút méltó befejezése is lett az estének, amit nem csak a nézők közül sokan, de még a színpadon is többen megkönnyeztek. A másik, még nagyobb kérdésre, hogy egyáltalán mi lesz ezután az AWS-sel, egyelőre nem kaptunk választ, mindössze egy rövid ígéretet a leköszönéskor Ronitól:
Még találkozunk.
Jelentsen ez bármit is, mi figyelni fogunk, és ha kell, ott leszünk. Addig is a magam részéről szorítok azért, hogy idővel majd rendesen folytassák, bármilyen felállásban is, mert ugyan igaz, hogy az AWS most elveszítette a filmje főszereplőjét, de magában a történetben rengeteg lehetőség volna még.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens (galéria itt)
