Egy (majdnem) tökéletesen kerek este az A Perfect Circle-lel
Elég esetlen a magyar nyelvtan szabályainak betartására törekedve névelős angol nevű zenekarokról írni normálisan, úgyhogy engedjétek meg, hogy az A Perfect Circle zenekarra a továbbiakban APC-ként hivatkozzak.
Az amerikai banda gyökerei még 1992-re nyúlnak vissza, amikor Maynard James Keenan már tool volt fő zenekara első kislemezén (elnézést), de még nem jött ki az Undertow; Billy Howerdel gitáros pedig gitártechnikusként dolgozott. A két zenész találkozása barátságba fordult, szobatársak lettek, és nem sokkal később megszületett az APC. 1999-ben volt az első koncert és 2000-ben jelent meg a bemutatkozó lemez Mer de Noms címmel (“nevek tengere” franciául), ami 4. helyen nyitott a Billboard 200-as albumlistáján, ez akkor rekord pozíció volt egy rockzenekar debüt anyagának. Még abban az évben elérte a platina státuszt (egymillió eladott lemez) - mindezt egy teljesen eltérő zenei környezetben, a nu metal-korszak csúcsán, egy elsőre nehezebben emészthető, sötét hangulatú, progresszív hangszereléssel és struktúrákkal dolgozó albummal. Nyilván MJK neve hozta magával a Tool fanokat, de az APC szerteágazóbb hallgatóságot is elért, főként a Judith single révén, aminek klipjét David Fincher rendezőzseni segítségével készítették és szanaszét játszotta az MTV2 anno. Én is így találtam rá először a bandára, aminek következtében a Mer de Noms végigkísérte a középiskolás éveimet.
Nem sokkal később, 2003-ban jött a Thirteenth Step, ami 2. helyen nyitott a Billboard listán, megelőzve a nyitó lemezt, még progosabb, atmoszférikusabb, kicsit visszafogottabb dalokkal - a Weak and Powerless és a The Outsider szerzemények a szűkebb rock körökön kívül is teret nyertek. Ezután a banda viszonylag gyorsan kiadott egy kevésbé erős fogadtatású, politikai töltetű feldolgozáslemezt, az eMOTIVe-ot, majd nagyobb szünet és oda-visszaság után 2018-ban kijött a negyedik, Eat the Elephant című album, ami még messzebb kanyarodott a korai hard rock vonaltól egy annál is merengősebb, lightosabb irányba (viszont így is elérte az előkelő 3. helyet a Billboard listán). Rajongóként - és mivel egyik zenekarom kvázi közös origójáról van szó, - nagy reményekkel, elvárásokkal és izgalommal vártam a koncertet, és majdnem teljesen elégedetten fejeztem be a huhogást, kiabálást és tapsolást a végén. Hatalmas mosollyal, valamint pólóval és erre a koncertre készített egyedi, aláírt turnéplakáttal a hónom alatt indultam meg haza, de ne rohanjunk ennyire előre.
Az első magyar APC koncertre a Budapest Parkban került sor, a hétfői időpont ellenére (és az egyhetes Metallica-koncert után) elég sokan voltunk, de kellően szellősen, a merch standhoz már fél órával kapunyitás után kígyózott a sor. Jehnny Beth előzenekara a képernyők alapján mindent megtett, hogy ellássa feladatát, a francia énekesnő a közönség közé is besétált, hogy némi aktivitást idézzen elő. Messziről egy teljesen átlagos punk rock-banda benyomását keltették, különösképpen egy dal, gitár vagy énektéma sem fogott meg belőle, mondhatni nem volt nagy kockázata annak, hogy elveszik a rivaldafényt az est főzenekaráról.
Fél kilenc körül lekeverték az addig szóló, intrónak is felfogható War Pigst és az APC belekezdett a The Package című dalba - itt az első hangtól egyértelművé vált, hogy különleges zenei élményben lesz részünk. Hatalmas vállveregetés jár a hangtechnikus(ok)nak, a Parkban ilyen jól szóló koncertet még életemben nem hallottam, de általános értelemben is nagyon magas minőségű koncerthangosításban volt részünk. Csodálatos volt a hangkép, minden hangszer és zenész tökéletesen kivehető módon jelent meg, az arányok és effektek ízlésesen, elegánsan voltak adagolva… Így alkotott tökéletes egészet a produkció, hiszen ugyanezen jelzőkkel (ízléses, elegáns) leírható a színpadi megjelenéstől kezdve az übermenő vizuálokon át a tagok előadásmódja is.
Arról nem is beszélve, hogy mekkora öröm volt felismerni Josh Freese-t újra a dobok mögött (nem is emlékszem, mikor láttam utoljára élőben), játéka fülgyönyörködtetően pontos, témáit tekintve pedig hihetetlenül dinamikus és alázatos a többi hangszer alatt, szinte megkönnyeztem. Minden dalban csinált valamit, amire felkaptam a fejem, akár egy pici lábcinjáték, vagy a dalok energiáját tökéletesen átadó ívek… Az utobbi pár metálkoncert röhejesen szarrátriggerelt dobsoundjai után felüdülés volt valódi dobhangzást és valódi dobolást hallani ilyen magas színvonalú körülmények között.
Ha már egyéni teljesítményekre térünk át, akkor muszáj megemlíteni főhösünket, MJK-t is, aki hibátlanul énekelte végig a dalokat, hihető beleéléssel és erőteljes, de mégsem hivalkodó jelenléttel. A dalok átgondolt hangszerelése révén hangja ki tud emelkedni a hangszerek mellől, de mégsem elnyomó; selymesen alattomos dallamaitól pedig bárki libabőrös lesz. A legelső szám után meglepő módon a közönséghez is hozzászólt, biztatva minket, hogy éljük át együtt a pillanatot, megerősítve a koncert előtt többször elhangzó telefontiltást (nem volt szabad videót vagy képet csinálni). Kis megjegyzés: sokkal élvezetesebb és hatásosabb így egy koncert, minthogy tíz-húsz másik ember apró képernyője közül próbáljunk rápillantani a színpadra, legszívesebben mindenhol bevezetném. (Az utolsó dal a Judith volt, ott természetesen fel lett oldva a korlátozás, mint a korábbi Tool-koncerteken.) Billy Howerdel is jó formában volt, a hibátlan gitározás mellett vokáljai is nagyban hozzátettek a produkcióhoz, Matt McJunkins preckós bőgőzése és Greg Edwards gitáros/billentyűs jelenléte is minden pillanatban tökéletesen egészítették ki a zenekari egységet.
A minden bizonnyal nagy gondossággal összerakott setlist némi hiányérzettel járt, hiszen a Mer de Noms lemezről csupán két eredeti dalt kaptunk (Rose és Judith, valamint a 3 Libras remixe…), ráadásul ezeknél érezhető volt, hogy felpezsdül a közönség, hiszen némileg agresszívabbak a többinél és mégiscsak rockkoncerten vagyunk… Ha akár csak egy The Hollow belefért volna, egy szavam se lenne, de picit fura, hogy ennyire hanyagolták a debütalbumot, ha a második lemezről 5 dal belefért. A John Lennon - Imagine cover viszont hatalmas katarzis volt, egyáltalán nem számítottam rá (direkt nem csekkoltam előtte a korábbi setlistket), és tökéletesen beleillett ebbe a lassan sodró, de végtelenül tartalmas és gyönyörű koncertbe. A közönség úgy tűnt, jól érzi magát, együtt dülöngéltünk erre a szem- és fülkápráztató, hipnotikus rituáléra; a mögöttünk “Maynard, marry me!”-t többször bekiabáló lány viszont tartok tőle, hogy nem kapta meg, amire igazán vágyott.
Bruttó 1 óra játékidő után 10 perc szünet következett, amiből elég komótosan jött vissza a zenekar és játszottak még 4 dalt (köztük a vadiúj Starlesst), Maynard megköszönte, hogy eljöttünk megnézni őket és el is hagyták a színpadot 21:50 körül. Minden bizonnyal
sokkal jobb helyzet az, amikor inkább akarnál még valamiből, mint hogy eleged legyen belőle,
úgyhogy ennek szellemében nagyon remélem, hogy tovább turnézik az APC és minél előbb újra láthatjuk őket itthon egy hasonlóan varázslatos estén.