Dying Fetus, Skinless @ Bécs

A Dying Fetus új albuma, a War Of Attrition nagyon erősre sikeredett, így nem kellett sokat vacillálnom, mikor megérkezett a koncert híre. Főleg, hogy a turnétárs War From A Harlots Mouth is mozgatta a fantáziámat. Így alakulhatott, hogy egy szép pénteki napon tűkön ülve vártam a munka végét, hogy autóba pattanjunk, és egy kellemes kiruccanás erejéig meglátogassuk a sógorokat. A meghirdetett nyolc órás kezdésre épphogy beestünk az Arenába, ahol még bolyongtunk kicsit az Abendkassa felkutatása, és az előre lefoglalt jegyek beváltása ürügyén, maga a koncert pedig a nagyteremben bonyolódott le nem épp zökkenőmentesen.

A War From A Harlots Mouth fellépését még gyér érdeklődés kísérte – sokan inkább kinn söröztek – pedig elég meggyőző bulit adott az öt német fiatal. A hangzásuk brutális volt, a jazzes témákat jól interpretálták, és a tördelt ritmusokat is pontosan adták vissza, tehát a lemezen hallott teljesítményük élőben is átjött, ám az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem egy dillinger koncertvideót nézhettek meg, mivel a mozgásuk is rájuk hajazott, bár olyan elsöprő nem volt. Énekesük élvezhette a németül konferálás előnyét, kellően tartotta a kapcsolatot a bólogató közönséggel, valamint lemezminőségben hörgött és károgott. A baloldali gitáros végig kaszált derékból a gitárjával, miközben ujjai virtustáncot jártak a húrokon, de a vékony basszer mozgott a legtöbbet, hol bal lábát emelgette derékmagasságig, hol pedig derékból meghajolva, amúgy Corpsegrinderesen pörgette a fejét, bár nem volt hosszú haja, így kicsit mókás látvány volt. Az Uptown Girlt persze nem hagyhatták ki, erre meg is indult némi mozgás, tényleg talán a legjobban megírt daluk. Egyébként a splitről minden dalt eljátszottak, illetve a myspace-es ízelítőt a készülő új albumról. Kár, hogy Budapestig nem jutottak el múltkor, remélem egyszer a honi deszkákon is bizonyíthatnak, mivel ez egy nagyon jó kis banda.

A Skinless énekese gázmaszkkal a fején, kezeit krisztusi pózban széttárva intette közelebb magához a közönséget az intro alatt, de az alkalmatosság hamar lekerült a fejéről, mikor beindult a pőre death zúzda. Velük még nem találkoztam hangzóanyagon, annyit tudtam, hogy New Yorkiak, és olvastam valami DVD-jükről is (amit itt is meg lehetett vásárolni). Sajnos hangzásuk eléggé kásás volt az elején, mégis besűrűsödött a nézőtér alattuk, és első felszólításra beindult a circle-pit és a pogo, valamint repkedtek a darálóba a félig telt 3 eurós sörök. Látszott, hogy szereti őket a közönség, végig ment a tombolás a nem sebesség-centrikus, inkább masszív, döngölő, zúzós muzsikára. Dalcímeket nem tudok mondani, szerencsére a hangzás egyre javult, ahogy közeledett a szett a vége felé, az utolsó daltriót már tisztán, vaskosan élvezhettük, így végül engem is meggyőztek, utánuk nézek mindenképp. Ezután tartottam egy kis szünetet, ám mikor visszamentem még mindig nem volt semmi élet a színpadon. Hamarosan érkezett is a sokkoló hír, miszerint a Cattle Decapitation basszusgitárosa eltűnt, így a koncert elmarad. Ááá, ultranagy szívás! Tényleg nagyon kíváncsi lettem volna rájuk, és nem csak én, mivel Európában elég keveset mozgó alakulatról van szó, a Skinless masszívabb aprítása után kellett volna valami jó kis grind gyorsulás. Így viszont elbontották a roadok a kisebb dobcuccot, és különösebb várakoztatás, teketóriázás nélkül belecsapott a húrokba a főzenekar.

A Dying Fetus tagjai egy hangulatos intro alatt foglalták el posztjaikat, melynek elhaló szólamai után azonnal meg is kezdődött a féktelen pusztítás a színpadon. Az új dobos Duanne Timlin félelmetes intenzitással (bár néhol kicsit csúszkálva) ütötte a bőröket, de a többiek sem maradtak el mögötte; John, Sean és Mike Kimball tövig reszelték a pengetőiket, az intenzív és brutális szerzemények pedig csak özönlöttek szünet nélkül, kérlelhetetlenül, agresszíven, és megállíthatatlanul, a küzdőtér pedig egyetlen fortyogó katlanná változott. Az új lemezről a Homicidal Retribution, Fate Of The Condemned, Unadulterated Hatred, Obsolete Deterrence négyes volt terítéken, természetesen a kihagyhatatlan slágerek mellett. Több számot is amúgy Slayer-módra összekapcsolva, pillanatnyi szünet nélkül fűrészeltek le (egyes részeket a lemezverzión hallhatónál is gyorsabban reprezentáltak), ami még magasabb szintre emelte a show intenzitását; de egyébként sem volt túl sok pihenésre lehetőséget kínáló momentum néhány „thank you, motherfucker”, „make some noise” felkiáltáson kívül; inkább a dalokra és a hörgésekre koncentráltak. A gitárosok csuklóból pengették ki a komplex riffeket, és ugyan lehetett volna kicsit tisztább a gitársound, így is csak dicsérő jelzővel illethető, amit produkáltak. Az örömöt a technikai gondok sem csorbították: a koncert közepe felé Mike gitárja elhalkult, majd a „hatásos” és gyors reagálás következtében fülsértően túl lett hangosítva, s lement vagy két nóta, mire visszaálltak az arányok. Viszont a hangulat így sem szenvedett csorbát. Schematics, One Shot, One Kill, Vengeance Unleashed, Praise the Lord (Opium of the Masses), Pissing in the Mainstream, Justifiable Homicide, Killing on Adrenaline, Fornication Terrorists, Kill Your Mother/Rape Your Dog, és ami még szebb: Intentional Manslaughter, Skull Fucked, Grotesque Impalement, Raped on the Altar, Eviscerated Offspring és még vagy két dal az első lemezről. Már az utóbbi tételek felbukkanása is nagy öröm volt számomra, ám ahogy áramoltak sorban a dalok, csak pillantgattunk hitetlenül az óráinkra és egymásra útitársaimmal: szinte maratoni hosszúságú, 85 (!!!) perces bulival próbálták kárpótolni a rajongókat a Cattle Decapitation koncertjének elmaradása miatt, ami óriási húzás volt részükről! Alig akartam hinni az érzékszerveimnek; ennyi ideig, ilyen komoly szinten és minőségben ontani a brutális death metalt, tényleg csak lélegzetvételnyi szüneteket közbeiktatva, az már szinte sportteljesítmény, haha!

A kisebb-nagyobb problémák ellenére ez az est mély nyomot hagyott bennem, s bizonyította számomra, hogy a Dying Fetus amellett, hogy kétségbevonhatatlanul a death metal krémjéhez tartozik, még emberileg is a helyén van. Az élőben ritkán hallható, illetve korai nóták felbukkanása mindezek után már csak a hab volt a tortán, a végső felvonást jelentő dalpáros után azt hiszem, az amerikai srácok is elégedetten búcsúztak a végsőkig kifacsart, ledarált, majd apró halmokba rendezett közönségtől egy olyan koncert tudatában, melyet talán csak itt, és csak most, ezen egyszeri alkalommal élhettünk át. Death Metal Forever!