Dózer Fest @ Kultiplex

Igen, sajnos a mai napnak is el kellett érkeznie: nyilván többünket jellemzett egyfajta deviáns érzés – valamint számvető, mélabús hangulat – akár a Kultiplex nem éppen impozáns WC-jének igénybevétele során (megj.: volt papír!), akár csak furcsa volt egyet csocsózni az udvaron, netán elhitetni a pultosokkal, hogy igen, nem sört, hanem ásványvizet kérsz. S bár a csillagok állása szerint még akármi is lehet a Dózer Fesztivál révén kedvenc (Kinizsi utcai) szórakozóhelyünk sorsa, attól még tényleg szörnyű a tudat, mely a vissza nem térő élményt hordozza magában. Ezt kívánta kompenzálni jelen este négy zenekara, és jelentem: a közönség hangulata egyfajta Pálfordulatot élt meg az épületbe való be-, és kilépés intervalluma között.

Bár a valósághoz az is hozzátartozik, hogy az elvileg utolsó koncertnapját kihasználó szórakozóhely ruhatára előtt még soha nem láttam ekkora sorokat kígyózni: nem kétség, a hely módszeresen tömve volt, s aki nem érezte magát vevőnek egy fülledt és igencsak izmos hardcore-kiképzéshez, az nyugodt szívvel elüldögélhetett a kerthelységben, vagy csak… csak lézenghetett. Ám voltunk, akik mégis bevállaltuk mind a négy koncertet, s így teltházra jutó sorstársaimmal már be is törtünk a nagyterembe, ahol a Penalty Kick már nagyban nyúzta az E-húrokat.

Komolyan mondom, lassan már azon sem lepődnék meg, ha a budapesti ólsztárhárdkór ötösfogat a Művészetek Palotájában adna elő egy oratóriumot bármely neves jazzmuzsikus vendégeként: a Penalty Kick az ország egyik legaktívabb koncertbandája, ez nem lehet kétséges. Jelen buláj apropóját a jövő héten megjelenő, a Fallenintoashes-zel közös splitlemez megjelenése adta, és a srácok előszeretettel válogattak akár a korai-, akár az újabb bivalyindulókból. A félórás játékidőre datálható – mellesleg dinamikus és izgága – fellépés összességében teltház előtt zajlott, ám a közönség jobbára végigállta az egészet; és az igazat megvallva fogós momentumokkal nem is szolgálhatok, hiszen a zenekar tényleg levédethetné a kéthúros gitár ötletét, szélesebb hangterjedelemre úgysem volt precedens. Ez nem negatív kritika, de könyörgöm: csak egy pici fogósságot, és logikus dalfelépítést tessék elhelyezni a nótákban, 2008-ban már nem biztos, hogy egy breakdown, vagy egy elkapkodott felpörgetés jelentheti egy szerzemény középpontját. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok arra a bezonyos splitre…

A cseh Flowers For Whores nem tudom, milyen apropóból állt színpadra, mindenesetre az épp Európa-turnézó prágai zenekar fellépésén már szemmel láthatóan kevesebben maradtak benn, mint az estét nyitó ‘Kicken. Pedig nem volt különösebb baj a This Is Hell pólóban és Despised Icon sapiban feszítő ordibátor Tomas és baráti körének muzsikájával: pusztító groove-témákat kaptunk az arcunkba Poison The Wellre hajazóan disszonáns gitártémákkal, esetenként egy-egy dallammal-, netán harmóniával megspékelve; ám az összhatás mégis a hardcore/metal határfelületén cikázott. Bevallom, hogy a produktum teljességében nem volt egységes, de számos emlékezetes dallam-, vagy téma maradt meg bennem, melyek arra sarkallnak, hogy a zenekar 2006-ban megjelent Equilibrium című lemezét megkeressem. A hangzás már itt is agyszaggató volt: komolyan mondom, hogy rég hallottam ennyire egységes és organikus hatású megszólalást a Kultiplexben, de ez egységesen minden fellépőre igaz. Egyetlen negatívumként az időhúzást okozó húrszakadást nevezném, bár erről nem ők tehettek. Remélem, a tavaly a Kistermet meghódító ‘Flowers még párszor megfordul majd kis hazánkban.

A Fallenintoashes fellépésének kezdetekor érződött leginkább a hatalmas méreteket öltő elkésődés (Csokonai által szabadon), hiszen mire az igencsak feszült arckifejezéseket vágó Barney gitáros belecsapott a húrokba, a zenekarnak jobbára 10 perce lett volna hátra a ‘Solace hivatalos kezdéséig, ám a FIA is egy közel negyvenperces (ha nem több) programmal szórakoztatta a publikumot. Bár ez a szórakoztatás véleményem szerint kissé hosszabbra sikeredett, mint amennyit a publikum füle elbírt volna: a minden más zenekarnál nagyobb mosh-szerű csirkepogót kiváltó formáció dalai nem elég izgalmasak és sokrétűek ahhoz, hogy egy laikus figyelmét ennyi időn keresztül töretlenül fenntartsák. Ezzel már 2006 őszén is szembesültem életem első FIA koncertjén, és a helyzet azóta sem javult radikális méretekben. Jó látni a srácokat élőben, mert látszik hogy szeretnek zenélni, de a dalok összességében nem képviselnek annyira markáns és közszerethető hangzásvilágot, hogy az egy koncerten kellően hasson. ‘Kickékhez hasonlóan ők is változatos programmal álltak elő, ám summa summarum: még van hová fejlődni (ám tény, hogy jó uton haladnak).

És ezt követően elérkezett a várva-várt pillanat: a budapesti-, s egyben hazai porondon nyolc hónapja nem játszó Bridge To Solace egy Johhny Cash betétet-, valamint a hirtelen odakeveredett tucatnyi leányzó lezavarása után egy igencsak utalásértékű introt követően már bele is csapott az Escapistbe! És igazából részletezhetném a bulit, kezdve Zoli kinyilatkoztatásaitól a közönség tolerancia felé való nevelésén át egészen az új információk átadásáig, de ez felesleges; a Bridge To Solace fennállásának egyik legerősebb buliját adta. A 150%-os formában levő srácok eszközöltek egy határozott setlist-forradalmat, ennek köszönhetően a Where Nightmares And Dreams Unite, valamint a Kingdom Of The Dead nótáin túlmenően csupán a These Maps Are Written With Blood csendült fel az idén öt éves Of Bitterness And Hope-ról. Zoli végig tartotta a kontaktust a közönséggel – a gondolatok közlésén túlmenően fizikailag is, melyet számos kósza mosoly jelzett -, és igyekezett vigyázni mindenkire, hogy senkinek se essen bántódása. Elvégre az olyan nóták, mint a Sundeath, a Through The Eyes Of The Dead, a Believe, a Ruins vagy a Kingdom Of The Dead nem kis mozgást vont maga után, és bizony történt egy-két apróbb incidens is, de nyomtalanul semmi sem múlt el: a zenekar kiállt a gyengék (és az olyan girnyók, mint én) védelméért. A koncerten elhangzott az új lemez címadója is, melynek ha puskázni is kellett egy kicsit a dalszövegét, attól még blastbeatektől kezdve pukpukon át breakdownig a beugrós Pándi Balázs, aka Dj Rabbi Williams mindenféle témát hozott, hogy a megszokott melodikus gitártémákról ne is beszéljünk. Egy szó mint száz: a Bridge To Solace a lehető legkifejezőbb módon hálálta meg közönsége bizalmát, s ez a bivalerős koncert arra is tökéletes volt, hogy előrevetítse sok-sok ember nyári elfoglaltságát, miszerint 0-24h-n át mindenkinek hallgatnia kell az új, számszerint harmadik nagylemezt.

Sokat gondolkoztam a beszámoló esetleges lezárásán már a buli előtt is, és ha nem derül ki, hogy még van remény a Kulti számára, akkor azt írtam volna, hogy a hely bezárása a Főnix-szimbolikájával egyenértékűen a BTS visszatérését is jelenti, hiszen Jakab Zoliék visszafoglalták trónjukat a hazai színtéren, melyet a szkeptikus és támadó életformák – embernek csak jóindulattal, nyehnyehnyeh – kívántak elvenni tőlük. Ám végszó gyanánt azt kell hogy mondjam, hogy aki kihagyta ezt a tökéletes hangzású, látványos fénytechnikával felvértezett (egy hatalmas x számos variációban vetített; nem, nem straight-edge), ráadásul ingyenes bulit, ahol a visszatérő Bridge To Solace volt a főzenekar, az magára vessen, és menjen Kukutyinba zabot hegyezni.