2010. június 15.
A tavalyi DOWNLOAD fesztivál (1, 2) életem egyik legkomolyabb koncertélménye volt, és mind a mai napig beleborzongok, ha visszagondolok az ott eltöltött három napra. Habár az idei esztendő nem úgy volt betervezve, hogy ismét tiszteletemet teszem a Donington Parkban, de egy szerencsés véletlennek (?) köszönhetően pont jókor voltam jó helyen. Így aztán rögvest elhatároztam, hogy ha csak egy napra is, de ki kell mennem a fesztre, immáron harmadik alkalommal.
A hétfő-szerda időintervallum alatt lezuhant eső igencsak erős félelmeket keltett bennem, de bíztam a szebb jövőben, hiszen tavaly is valahogy hasonlóan indult a dolog. Aztán egyszer csak nem esett többet, viszont a szél annál jobban fújt és a nap is egyre többet és egyre erősebben virított az égbolton. Ennek köszönhetően bátran vágtam neki utamnak egy rövidgatyában és pólóban, de azért biztos ami biztos alapon egy poncsóval az oldalzsebemben.
Szerencsére az időjárásfelelős ismét kegyes volt hozzánk, mivel szikrázó napsütés kísérte végig a pénteki napot. Kissé balekra indultam el, így épp hogy időben kiértem, viszont az embertelen hosszú, belépésre várakozó sor mellett amúgy csak angolosan haladtam el, megspórolva ezzel legalább fél órát. Valahogy nem úgy néztek ki embereink, mintha túlzottan zavarta volna őket, hogy perceken belül elkezdődik a zenei programok sora. A bejutásomkor már javában zúzta az első számot (The Great Dividers) a fesztivál egyik nyitózenekara, az Unearth. Vele párhuzamosan a Trigger The Bloodshed nyitotta meg a kettes színpadot, ami Dio után lett egyébként elnevezve. Bő két éve már annak, hogy legutóbb egy kis klubbuli alkalmával láttam a massachusettsi brigádot. Habár a The March című tavalyi lemezükkel nem igazán győztek meg, abban biztos voltam, hogy élőben hengerelni fognak. Meg is tettek mindent a srácok a színpadon, az már más kérdés, hogy a hangzás finoman szólva is katasztrofális volt. Amolyan igazi „nagyszínpados” volt a sound: idegesítően hangos lábdob, minden más pedig zavaros egyveleget alkotva borzolta a kedélyeket. Persze, a tökéletes hangzás élvezetében az igencsak erőteljes szél sem segített, de igazából az se, ha valamivel közelebb léptem a színpadhoz. A közönség is amolyan félálmos állapotban leledzett, csak időnként mozdult meg egy-egy kisebb társaság néhány jóízű circle pit erejéig. Eldurrantak olyan dalok mint a This Lying World, Crow Killer, Sanctity of Brothers,
zárásként pedig az elmaradhatatlan gigasláger, a Black Hearts Now Reign.
A 36 Crazyfists kezdésére zsúfolásig megtelt a küzdőtér és én magam is rendkívül izgatottan vártam a koncertet. Nagy örömömre szolgált, amikor Mick kijött egy kicsit hergelni a koncert előtt a közönséget, így legalább az utóbbi időben valamelyest kérdőjeles basszusgitárosi posztot is letisztázódni érzem ezáltal. Rövid intrót követően a teljes legénység a deszkákon termett és egy robbanásig felizzított közönség előtt zúdítottak rá egy vadonatúj nótára. Elég lehangoló volt a kép, hiszen ahogy körbenéztem egy mozdulatlan embertömeget láttam csak magam körül. Hát igen, ha már új dallal kezdenek, lehet nem ártott volna azt már korábban valamilyen formában nyilvánosságra is hozni, hogy ne ez a béna kukaság fogadja őket. Amúgy a szám a már megszokott albumnyitó darabok sorát gyarapítja hatásilag az I’ll Go Until My Heart Stops és a The All Night Lights vonalán. A folytatásban nem is kellett sokat várni eme kettős felcsendülésére sem. Előbb a Rest Inside The Flames nyitónótája szakította le az emberek fejét, majd jött a We Gave It Hell.
A hangzás még a korábbinál is kaotikusabb volt, plusz még az ének is el-elhallgatott időnként, valamint látszott, hogy Brock is elkamuzott 1-2 részt. Később olvastam, hogy befelé is elég lesújtó volt az helyzet, jóformán semmit sem hallottak vissza magukból. Később azért szerencsére valamelyest javult a helyzet, így a katarzis sem váratott sokat magára, hiszen megkaptuk a nagy kedvencek mindegyikét. Az At The End of August után nagyot robbantott az Elysium, amiben mindenki legnagyobb örömére Howard Jones is vendégszerepelt a Killswitch Engage-ből:
Nem csak a hangzással, de a tempóval is akadtak gondok, ezúttal nekem is jobban feltűnt itt-ott. Mindettől függetlenül a felhőtlen szórakozás garantált volt, hiszen ki ne veszítené el a fejét olyan dalok hallatán mint a The Heart and the Shape és a Slit Wrist Theory. Utóbbiban mondanom sem kell, fergetegesen nagy közönségénekeltetés tette fel a koronát a koncertre, habár még közel sem volt vége a shownak. A Bloodwork alatt Brock lejött a színpadról spanoskodni az első sorban lévők legnagyobb örömére. Az Installing the Catheter hatására pedig újra hatalmába kerített a totális extázis, hogy végül a The All Night Lights zárja a sort. Nem ez volt életem 36 Crazyfists koncertje, de szerencsére a hangulat és a setlist kárpótolt a bakikért még így is. Nagyon várom az új lemezt, remélhetőleg majd sikerül valahol újra elcsípnem egyik kedvenc zenekaromat valami jó kis klubbuli alkalmával.
Időm szinte semmi nem volt elmélkedni az eseményeken, sietni, kis túlzással futnom kellett a 2nd Stage irányába, ahol az A Day To Remember kezdte meg a programját, jóformán pont akkor, mire sikerült egy valamirevaló pozíciót kiharcolnom. Igazából elég esélytelen volt sokkal jobb helyet kicsikarni, illetve nem akartam a fél koncertet azzal elpazarolni hogy csak tolongok előre. A hangzás egy fokkal jobb volt itt mint a nagyszínpadon, bár azért el nem ájultam. Kezdésként mi más, mint a tavalyi nagylemez (1, 2) nyitódala, a Downfall of us All dördült el, hogy aztán egyből két vadulósabb kedvenc következzen, az A Shot in the Dark
és a Danger in Starting a Fire. Itt is inkább a dob volt előtérben, de azért jóval érthetőbb volt a hangzás, bár a tavalyi bulit még így sem közelítette meg. A srácok alaposan kitettek magukért a színpadon, Jeremy talán még egy kicsit túlzásba is vitte a pörgést mivel több számban is jól érezhetően fogyóban volt a szufla, bár igazán komoly vád nem érheti a teljesítményét. Valamint dicséret jár a kissé megvariált setlistért is, aminek köszönhetően olyan dalok is felcsendültek, mint a You Already Know What You Are vagy a Have Faith in Me.
A közönséget egy percig sem kellett győzködni afelől ha épp egy kiadós ugrálásról vagy éneklésről volt szó, a két gitáros is érezhetően egyre jobban próbálja kivenni a részét a vokálokból is, ezzel is még teltebbé téve az összképet. A koncert végül az I’m Made Of Wax, Larry, What Are You Made Of?, My Life for Hire, The Plot to Bomb The Panhandle hármassal zárult.
Majd újabb futás következett, méghozzá vissza a Main Stage-hez, ahol már javában zúzott a Killswitch Engage legénysége egy igazán lenyűgöző embertömeg előtt, akárcsak egy évvel ezelőtt. A tavalyi koncertjük is bőven a zseniális kategórián belül volt, de ez még azt is felülmúlta. A zenészek egytől egyig végkimerülésig felszántották a színpadot, miközben hibátlanul játszották a nagyobbnál nagyobb himnuszokat. Az elképesztő színpadi munka mellett természetesen Adam D idióta átkötő konferanszai is szereztek jó néhány emlékezetes pillanatot. „I will shit in all of your mouths” Ezúttal a már megszokott rövidgatya mellett egy Superman-es palást volt egyébként az öltözéke.
A The End of Heartache középrészénél és végénél a közönség mindent elsöprő éneklése valami hátborzongatóan órási élmény volt, ami jól láthatóan Howard-ot is megindította, utána percekig küzdött a könnyeivel. Ekkor Adam D barátunk vette át a szót, ezúttal a komolyabbik énje, és kifejtette, hogy valóban mennyire megtisztelő számukra ez, hogy egymás után két évben is ekkora érdeklődés övezi a koncertjüket a fesztivál nagyszínpadán.
Ahogy azt a videó is bizonyítja, kicsit úgy szólt az egész, mintha húzná a magnó a szalagot. Voltak ugyan jobb periódusai a hangzásnak, de sajnos bőven messze volt a kiválótól.
A show pedig mi mással, mint a Holy Diver-rel zárult, Dio emlékére. Tökéletes befejezése egy félelmetesen jó koncertnek.
Bár rohannom ezután nem kellett, jobbnak láttam mindenféle tökölés nélkül meglátogatni a Pepsi Max Stage-et, ahol már javában folyt az As I Lay Dying beállása, viszont legalább egy mondhatni előnyös pozíciót sikerült elfoglalnom még mielőtt zsúfolásig megtelt volna a sátor. A srácok nem sokat vacakoltak, azonnal bombát robbantottak a 94 Hours című himnusszal, a közönség soraiban pedig valami gigászi küzdelem vette kezdetét. A nagy lendületnek sajnos hamar vége szakadt Phil Sgrosso gitárjának technikai gondja miatt, így percekig állt a buli. Miután elhárult a hiba, folytatódott az egyébként eddigieket tekintve legtisztességesebb módon megszólaló koncert olyan örökérvényűekkel mint az An Ocean Between Us vagy épp a Through Struggle. Itt jegyezném meg, hogy a kopaszra borotvált fejű Josh Gilbert basszer valami irgalmatlanul kemény munkát végzett a vokálmikrofonja mögött. Többször is bíráltam korábban élő teljesítményét, ezúttal viszont még a lélegzetem is elállt olyan szépen, tisztán és erőteljesen énekelte végig a koncertet. A Within Destruction, a The Sound of Truth és a Vacancy után a Confined következett,
majd sajnos el is érkeztünk az utolsó nótához, ami a Nothin Left volt. Nyilván lett volna még egy Forever, de sajna a koncert eleji kis malőr rövidebbre vágta a programot. Én még elbírtam volna néhány dalt, nagyon jól éreztem magam a koncertjükön. Tim Lambesis továbbra is eszméletlen, hogy mit művel a koncerteken, valamint az egész produkció nagyon jól működött egyben. Az új albumot még ugyan szoknom kell, de egy dolog azonban bizonyos, az As I Lay Dying bőven a követők előtt jár, ezt sikerült újra bebizonyítaniuk.
Ezt követően végre szusszanhattam egy keveset és pótolhattam az eltelt 4 óra tömény metaldózisa következtében fellépett folyadékhiányt egy jópofa Guinness-nek köszönhetően. Az ugye már a leírtakból kiderülhetett, hogy a fesztiválra történő belépésemet követően egy percnyi üresjárat sem volt, így nem hogy a pulthoz nem volt időm beállni, de még ahhoz előtte tokeneket is váltanom kellett volna. Így már ideje volt egy kicsit lazábbra venni a figurát és elballagva a 2nd Stage irányába, a főbanda pozíciójában tetszelgő Bullet For My Valentine-ból is kaptam egy vékony kis szeletet. Egész pontosan három dalt engedtem magamhoz közel, két klasszikust (4 Words (To Choke Upon), Tears Don’t Fall) és egy újdonsült darabot, a Pleasure and Pain-t.
Hozták a szokásos profi szintet, látványos/mozgalmas színpadképpel, pirotechnikai eszközökkel.
Viszont egy percig sem volt kérdéses számomra, hogy hol a helyem, hiszen a Red Bull Stage headlinere, a Devil Sold His Soul a nap egyik titkos befutója volt számomra. Kissé családias hangulat uralkodott a beállás alatt, a közönség létszáma végül körülbelül 400 fősre duzzadt a kezdés idejére. Az intrót követően a Sirens Chant-re mindenki egy emberként őrült meg teljesen és valami irgalmatlan abálás vette kezdetét színpadon és előtte egyaránt. Zseniális indítása volt a bulinak, ráadásul a hangzás is a lehető legjobb volt. A folytatásban egy új szerzemény következett, majd a Crane Lake,
hogy aztán még egy új nóta is bemutatásra kerüljön. Mit ne mondjak, már így első hallásra is igen meggyőző volt mindkettő. Szerkezetileg rendkívül változatos felépítésűek, tökéletes elegyet alkotva bennük a szállós részek és a kétlábgépes gyilkolások. Bátran állítom, hogy nem kell majd fanyalognunk az új lemez hallatán! Zárásként a Darkness Prevails ep-ről szedték elő a Like its Your Last című epikus darabot. Felejthetetlen élmény volt a DSHS bulija, látszott a srácokon is hogy mennyire lelkesek, illetve hálásak voltak a fogadtatásért.
Ekkor adódott először igazán alkalmam arra, hogy kissé körbejárjam a fesztivál területét, miközben az AC/DC egy a nagyszínpad mellett külön az ő számukra ácsolt színpadon rázendített a rock & rollra. Mivel elég egyértelmű volt hogy nem kezdek el 90000 ember között előrefúródni, így én megelégedtem a hallgatással, illetve egy távolabbi szemlélődéssel mielőtt hazafelé vettem volna az irányt. Igen, el kellett indulnom jóval a befejezés előtt, hogy elérjem még az utolsó vonatot, amivel haza tudtam menni. Azért érdekes (ugyanakkor talán nem meglepő), hogy az AC koncertje tökéletesen szólt, pedig ott is fújt a szél…
…lehet hogy ez is benne volt a szerződében, ahogy az is, hogy ezúttal nem lehet webes közvetítése a bulinak? Persze, csak viccelek. Ugyanakkor azért elgondolkodtató is a dolog.
Összességében nagyon szimpatikus a szervezők részéről, hogy mennyire adnak a fesztivállátogatók igényeire, hiszen a tavalyi évben a két legnagyobb port kavart vitás ügy mindegyikét orvosolták az idei esztendőre. Az egyik ilyen a Kerrang dedikáló sátra volt, ami ezúttal visszatért. Természetesen óriási érdeklődés övezte a dolgot, de az igencsak feszes koncertprogramnak hála, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy esetlegesen én is sorba álljak.
A másik nagy felzúdulást kiváltó esemény, a megszámlálhatatlan mennyiségben jelenlevő zászlók voltak, amiknek köszönhetően valóban sikerült eléggé elcseszni a színpadképet 2009-ben. Nos, ezúttal szigorúan ki volt tiltva a Downloadról. Nagyon helyes!
A fellépők sora igazán impozáns volt, viszont mégsem sikerült a tavalyi bulit überelni, ami leginkább a hangzásnak volt köszönhető. Azért persze túlzásba nem akarom vinni a rinyát, de az tény, hogy két hibátlan fesztet követően ezúttal bizony maradt bennem némi hiányérzet.
