2009. június 19.
2009. június 13. (szombat)
A szombat reggel kissé hűvösebb, borongósabb idővel nyitott, de igen hamar kitisztult az ég és a valamivel enyhébb időben reménykedő égési sérülésekkel borított testem kapta az újabb kiképzést. Hát igen, ez is elég fura, hogy némi felhőért, egy kis hűs szellőért kell imádkozni Angliában…
Persze kentem én mindenféle szert magamra, de hát azért egy egész napos égetést nem lehet büntetlenül megúszni. Ennek megfelelően akármerre néztem, mindenfelé rommá égett emberi testek rohangáltak. A déli napsütésben a nagyszínpad szolgáltatta az első érdekességet a Five Finger Death Punch képében, ahol ugye hazánk fia Báthory Zoltán pengeti az egyik gityót, tehát már csak ezért is kötelező volt a koncert. Meglepően sokan voltak rájuk kíváncsiak, és a zenekar meg is tett minden tőle telhetőt… Az már egy másik kérdés, hogy a hangzás nem volt épp a legerősebb, de a rendelkezésükre álló 30 percben igyekeztek minél több slágert ledarálni (The Way Of The Fist, Salvation, White Knuckles), miközben Zoli méteres rasztái pörögtek folyamatosan a levegőben. Jó kis koncert volt, főleg így ébredés után, de az igazi mészárlás csak ezután következett…
A DevilDriver két évvel ezelőtti doningtoni fellépése alkalmával kialakult két hatalmas circle pit azóta is legendás ikonja maradt a fesztiválnak, így aztán joggal lehetett reménykedni valami hasonlóban a nagyszínpad előtt is Dez Fafaráék blokkja alatt. Az előző lemez klipes nótájával, a Clouds Over California-val kezdték meg a hentelést a srácok, akik egy másodperc erejéig sem adtak alább a fordulatszámból.
Hisz elhangzott a Not All Who Wander Are Lost, az End Of The Line, a Hold Back The Day, a These Fighting Words, a zsírúj Pray For Villains, az I Could Care Less, a circle pit-ek pedig megállás nélkül pörögtek…
A legnagyobb gabonakörök az utolsóként felcsendülő Meet The Wretched alatt alakultak ki, amiket megnézve légifelvételről valami eszméletlen látványt mutattak.
Habár nem vagyok elkötelezett híve a csapatnak, minden elismerésem, tiszteletem az övék. Első koncertélményem pedig mindenképp pozitív emlékként marad meg bennem.
Na megint szép kis dömping alakult ki! Hiszen a DD után rögtön egyik régi kedvencem, a Hatebreed lépett a deszkákra egy igazi best of jellegű műsorral, gyomorbavágó hangzással, hatalmas energiával. Never Let it Die, Perseverence, Betrayed By Life, Thirsty and Miserable (Black Flag feldolgozás), Proven, Hollow Ground, Live For This, Empty Promises, As Diehard as They Come, This is Now, Pollution of the Soul, To The Treshold, I Will Be Heard, a végére pedig maradt a Destroy Everything.
A rengeteg közönségéneklés, hatalmas pogók, circle pitek pedig már mondanom sem kell, megállás nélkül a 45 perces koncert kötelező velejárói voltak, ami még egy gigantikus pólópörgetést is magába foglalt a közönség részéről. Jamey Jasta végig nagyon közvetlen arcnak bizonyult, én pedig újabb értéktárgyakkal könnyebben távozhattam a színpadtól. Ezúttal a pénztárcámnak találtam hűlt helyét… Ez már azért több, mint gyanús. A hétvége további részén egyébként többször is figyelmeztettek a biztonsági emberek a tolvajokra, illetve download-os fórumokon is olvastam, hogy elég nagy számban tűntek el dolgok a koncertek alatt, vagy épp a sátortáborból a fesztivál ideje alatt… Így aztán persze az sem lehetetlen, hogy én is áldozata lettem egy ilyen rablásnak. Hát mit is mondhatnék… Még jó, hogy előtte minden értéket kipakoltam belőle, így igazából egy kisebb KP mennyiségtől eltekintve nem ért hatalmas katasztrófa. De hát ugye sosem örül az ilyesminek az ember.
Persze a Lost Property sátrak állandó vendége lettem ezek után, de ahogy az lenni szokott, minden eredmény nélkül…
Keseregni viszont nem volt idő, hiszen a Static-X már javában tolta a talpalávalót a kettes színpadon. Volt itt vegyesen minden: I'm With Stupid, Black and White, Cold, Stingwray
…vagy épp zárásként a hipersláger Push It. Mondjuk az azért vicces volt, amikor időnként kitipegett Wayne Static felesége, mondjuk egy üveg ásványvizet átadni férjurának, illetve hasonló, a műsor szerves részét képező események miatt…
Itt aztán végre egy kis szusszanásnyi időt engedélyezett a menetrend, így sikerült ténylegesen feltérképezni a fesztivál egész területét (pólók, kacatok minden mennyiségben), hogy aztán belepillantsak Marilyn Manson koncertjébe a Main Stage-en. Mivel az első három dalból kettőt nem is ismertem, illetve az egész elég gyenge volt, persze kérdéses sem volt, hogy ideje felavatni a Tuborg Stage-et, mivel az Architects kötelező programnak számított. Nem okozott különösebben nagy sokkot, hogy csurig megtelt a kis sátor, azért szerintem sokkal inkább helyük lett volna a kettes színpadon, de a hatás így sem maradt el. Arról nem is beszélve, hogy Sam Carter valami eszméletlenül nagyot énekelt. Aki olvasta korábbi írásaimat a bandával kapcsolatban, az tudhatja hogy (akárcsak az ADTR esetében) igencsak megorroltam a srácokra amiatt, hogy a lemezen hallható tiszta énektémákat igazából sehol sem hallottam vissza…
Nos, ez esetben egy az egyben került tálalásra minden egyes hang, aminek nagyon örültem, főleg hogy indításként rögtön 3 új lemezes nótával nyitottak. De aztán persze a régi slágerek sem lettek elhanyagolva: You'll Find Safety, Buried at Sea, To The Death, Always
De a műsor gerincét mégis olyan újabb keletű szerzemények alkották, mint a Follow the Water, a Borrowed Time, zárásként pedig az Early Grave.
Ezután pedig nem volt más teendő mint átballagni a nagyszínpadhoz és a lehetőségekhez képest (ami úgy látszik végig a keverő melletti jobb oldal volt) a legjobb helyet elfoglalni a Slipknot műsorára. Hogy minden jegy elkelt a szombati napra? Ez ugye közel sem meglepő egyrészt a remek idő, valamint a korábban szinte pillanatok alatt Sold Out-os állapotba váltó angliai Slipknot turné ismeretében. Ajánlom mindenkinek az oldalt látható kis képet, ami még úgy igazán nem is adja vissza teljesen a valóságot, hiszen szinte féltem magam körül szétnézni, illetve a kivetítőn végigkövetni, hogy mit is jelent az, amikor 80 ezer ember összegyűl egy domboldalon! Habár az az idő már elmúlt, amikor vérmesebb Knot rajongó voltam, azért nem kellett nagyon sokat erőltetni, hogy a megfelelő hangulatba kerüljek. A '99-es lemez intróját követően zsinórban lepörgették a srácok az azt követő három számot! (sic), Eyeless, Wait and Bleed
Ez igen! Azért erre nem számítottam. Remek kis jubileum ez! A hangulat a kezdettől fogva zseniális volt, és a zenére sem lehetett természetesen panasz, a színpadi showt pedig egyértelműen a két perkás vitte. Shawn a folyamatosan egekbe törő, pörgő kis magánszámaival hívta fel magára a figyelmet, Chris pedig azzal, hogy mindig kisétált a színpad szélére, a hangfalak elé. De az sem volt semmi, amikor az épp magasban lévő bohóc szerkójának az állványán kezdett el húzódzkodni.
A folytatásban pedig jött sorban az összes kötelező darab: Get This, Before I Forget, Sulfur, The Blister Exists, Dead Memories, Left Behind, Disasterpiece, Vermilion, Everything Ends, Psychosocial, Duality, People=Shit
Persze mondanom sem kell mennyire örültem, hogy azért túlnyomó többségben továbbra is a régebbi dalok uralták a programot. Corey Taylor meglepően szerényen, alázatosan, barátságosan és meghatódva vezényelte le a közel 2 órás pazar előadást. Zeneileg persze mindenki a maximumot nyújtotta, de ez ezen a szinten már alapkövetelmény.
A visszahívást követően a Surfacing / Spit It Out kettőst kaptuk még, ez utóbbinál pedig továbbra is megy a leguggolós játék, ami (legutóbbi Sportszigetes élményemmel ellentétben) szerencsére nem azzal telt el, hogy hosszú percig kellett magyarázni, hogy most mégis mi a francot kéne csinálni.
Habár az új lemezt nem tervezem meghallgatni a közeljövőben egyszer sem, ez a koncert vitán felül egy iszonyat energikus, epikus koncertként fog a történelembe vonulni, azon pedig már nem is kell csodálkozni, hogy a maszkos csapat produkciója mellett az egész idei Download-ot minden idők legjobbjának kiáltották ki szinte rögtön.
Szerintem egyébként az sem lenne rossz ötlet, ha kiadnák dvd-n a Slipknot eme produckióját, mert látványban keresve sem találhatnának ennél alkalmasabbat.
Az igazi felismerés – hogy micsoda embertömeg képviseltette magát – valójában csak ezután következett be, amikor hihetetlen lassúsággal ugyan, de valami félelmetes látványt mutatva hömpölygött kifelé nyolcvanezer ember.
Egy újabb eseménydús, bőrrákban gazdag nap ért véget ezzel, ami után már az igazat megvallva nem sok minden maradt vasárnapra, ami a már eddig átéltek közelébe tudott volna érni, de persze mindettől függetlenül még semmi sem volt ekkor veszve!
A sátortáborban továbbra is zajlott az élet: vidámpark, mozi, színi előadás, rockdiszkó várta az érdeklődőket. De a konkrét sátorhelyen sem szenvedtünk hiányt „érdekes” eseményekben.
Igaz ami igaz, második este zsinórban már azért fárasztó volt órákon keresztül azt hallgatni, ahogy az idióta angolok, távolságot nem ismerve ordították végig az éjszakát egy számomra teljesen ismeretlen (de számukra annál szórakoztatóbb) szójáték keretein belül.
Íme egy kiragadott példa: Michael Caine, Bruce Willis, Christiano Ronaldo, Laurence Fishburne, Melanie C, stb.
Nevek, mindenféle rendszer nélkül az éjszakába üvöltve. Hmmmm…
2009. június 14. (vasárnap)
Az új reggel, az előzővel ellentétben tökéletesen azt vetítette előre amit már az előzőekben is megtapasztalhattunk. Ez pedig nem más, mint a ráknépség uralkodása. Egy felhőfoszlányt sem lehetett látni az égen és már reggel 8-kor úgy tűzött a nap, hogy már fizikai és lelki fájdalmakat okozott ezzel. De egy nagy adag napkrém felvakolását követően már 11-kor újra kezdetét is vette a metaltábor. A korai órákban igazából az összes érdekesnek ígérkező koncert a 2nd Stage-en kapott helyett, amit az angol Sacred Mother Tongue kezdett meg az elég családias számban megjelenő publikum előtt, ami szép fokozatosan egyre nagyobbra és nagyobbra duzzadt. Nem mindennapi intrót választottak a koncertjük felvezetéseként a srácok. A Predator ősklasszikus főtémájára léptek ki a deszkákra. Zenéjük elsőre megfogott, a metalcore-os alap mellett rengeteg progresszív elemet is fel tudott vonultatni, amihez Darrin South énekes elég sokszor tiszta dallamokat is hozott. A hangszeresek közül a basszeros srácot, Josh Gurner-t emelném ki, aki a sztenderdtől eltérően rendkívül fifikásan és roppant látványosan pengette a négyhúrost. Pókmajomra hasonlító mozgása mellett a félmeztelen ugrálásai többször is a Chili-s Flea-re emlékeztettek. A legkomolyabb attrakció az utolsó nótához fűződik, amikor egyszer csak játszi könnyedséggel ugrott le a zenekari árokba a színpadról, ahonnan egy laza mozdulattal már át is lendült a korláton, hogy aztán az időközben egyre masszívabb mosh pitben fejezze be a nótát. Ez kérem frenetikus volt. Ügyes kis zenekar, remek kezdése a kissé álmosan induló napnak.
Őket követte a szintén brit Trigger The Bloodshed, akik valami borzalmas módon szólaltak meg. A gitárokból semmit nem lehetett érteni, a pergő pedig azt hiszem nyugodtan megkaphatja a világ legrosszabb hangzása díját, ami persze ráadásul fájóan hangos is volt. Egész egyszerűen élvezhetetlen volt.
Mindez különösen akkor nyert igazolást, amikor a Suicide Silence legénysége valósággal felrobbantotta az egész színpadot, olyan egységes és brutálisan gyönyörű erővel és minőségben zúzták végig a koncertet, hogy az általam egyébként nem túlzottan favorizált zenekar fél órás programja egész egyszerűen teljesen magával ragadott. Bludgeoned To Death, The Price of Beauty, Wake Up, Girl Of Glass, No Pity for a Coward, Unanswered
Ez, így ebben a korai órában valóban olyan volt, mintha egy hatalmas, mázsás kalapáccsal fejbe vertek volna. Egyébként a fesztivál egyik legemlékezetesebb beszólása is itt hangzott el. Az egyik dal előtt Mitch Lucker énekes felszólított mindenkit, hogy a lehető legtöbben vetődjenek fel a tömeg tetejére és ússzanak ki a zenekari árokba, hogy legyen egy kis dolga a biztonsági személyzetnek. Na persze mindez nem ilyen finoman került ám tálalásra.
„Make these motherfuckers work for their fuckin money!”
…és azonnal meg is indult a gigantikus embertenger…
A God Forbid-ra borzasztó kíváncsi voltam, mivel őket még eddig nem láttam korábban, illetve érdekelt, hogy milyenek lesznek Dallas nélkül. Ahogy azt azért előre sejtettem, csalódást nem okoztak. Antihero, Empire of the Gun, Broken Promise, The End of the World majd zárásként a zseniális To the Fallen Hero tette kerek egésszé a műsort. Úgy szólt az egész, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a tiszta vokálok is végig nagyon rendben voltak. Így kell ezt csinálni, szívesen megnéznék egy egészestés koncertet is, amire ugye nemsokára lehetősége is lesz mindenkinek odahaza!
Nem rosszindulatból, de azért kicsit elgondolkodtam, hogy mit is keres a Sevendust itt a fellépők között. Sosem tartoztam a rajongótáboruk közé, azt hiszem egy vagy két régebbi albumukat hallottam korábban csak, igaz arról azért több kedvemrevaló dalt is ki tudnék emelni. Furcsamód, mintha csak ezeket játszották volna a srácok, mivel szinte mindegyiket ismerősként üdvözölhettem. Illetve furcsa nosztalgikus érzésekkel töltött el az is, hogy már színpadi mozgásában, illetve hangzását is tekintve egy ízig-vérig numetal csapatot láthattam. Nekem tetszett. Morgan Rose eszelős dobolása baromira ott volt, a gitárok végig erősen döngtek, Lajon Witherspoon pedig szépen énekelt végig, igaz a zenekar összes tagja besegített neki ebben. Suffocate, Enemy, Face To Face, Denial. Ez utóbbi nagy kedvenc szám volt anno, és ekkor történt egy teljesen váratlan fordulat. A kivetítőn premier plánba mutatott énekes jól láthatóan erősen küzdött a könnyeivel. De azt hiszem ezek igazából örömkönnyek voltak, hiszen pillanatokon belül megtörte a csöndet, meghatott hangon szólt a közönséghez, hogy mennyire hihetetlenül jó érzés itt lenni, mennyire örülnek a lehetőségnek, hiszen most jártak először a Donington Parkban fellépőként. Egyébként a koncert alatt a basszeros srác folyamatosan dobálta be a közönségnek a dobverőket. De komolyan, minimum 3 pár/szám hatékonysággal tevékenykedett.
Ekkor viszont, többek között a teljes anyagi csőd szélén állva, másrészt a folyamatos napégésnek köszönhető közelgő rosszulléten felbuzdulva fogtuk a sátorfánkat és egész egyszerűen angolosan távoztunk. Igazából a műsorfüzetre rátekintve nem igazán sikerült olyan előadót még találni, ami miatt igazán érdemes lett volna maradni, tipródni.
Persze, lett volna még mit nézni, de én nem érzem úgy, hogy bármi olyat kihagytam, amit előzetesen nagyon meg akartam volna nézni. Így is van bőven mit feldolgozni, emésztgetni, de igazából nem akarom nagyon túlmisztifikálni sem a dolgot. Jó volt egy rakás régi kedvencemet újra látni, illetve egy csomó jelenlegi favoritot is újra vagy épp első ízben lecsekkolni a minden ízében pozitív kicsengésű monstre hétvégén.
A nagyszínpad egyik legnagyobb sikert arató mutatványa az volt a hétvége folyamán, amikor a kamera elkapott egy épp valaki nyakában ülő leányzót, aki amint észrevette magát a kivetítőn, azonnal meg is mutatta felsőtestét annak csupasz valójában, hatalmas hangorkánt gerjesztve ezzel. Persze volt olyan is, aki kérette magát, ekkor több ezer ember üvöltése próbálta jobb belátásra bírni a jelöltet. Persze néhány koncert után már voltak ismerős arcok/cicik is, akik újra és újra megmutatták bájaikat.
Érdekesség, hogy a tavalyi évhez képest például semmit sem változott a sör ára, ami továbbra is 3,5 fontot kóstált, 5,6 decis kiszerelésben. Rengeteg mobil wc volt az egész fesztivál területén és kellő sűrűségben lettek elhelyezve. A zuhanyzó mondjuk már azért hagyott némi kívánnivalót maga után, valamint én azt a tréfát sem értékeltem nagyra, hogy körülbelül cseppenként folyt ki a víz belőle, a gombot pedig kb. 12 csepp után újra be kellett nyomni…
De igazából nagyon nem tudnék mibe belekötni, rettentő profi módon le lett szervezve minden, arról nem is beszélve, hogy milyen bandákat sikerült összegyűjteni a három napra. Kísérő rendezvényekre nem is volt szükségem, hiszen kapunyitástól zárásig végig oda voltam kötve valamelyik színpadhoz. Én pedig ezért akarok egy fesztiválra menni, nem azért, hogy egy hullámvasúton pörögjek egész nap. A kérdés már csak az, hogy egy év múlva hogyan próbálják majd felülmúlni ezt a félelmetesen jól sikerült júniusi hétvégét?!
