2008. június 23.
DOWNLOAD Fesztivál, Donington Park, UK – 2. Nap
2008. június 14. (szombat)
A tavalyi évben nagy szívfájdalommal ugyan de kihagytam az év egyik legkomolyabb eseményének számító DOWNLOAD fesztivált, amit követően a youtube-ra felkerült videók (Machine Head, DevilDriver) csak tovább erősítették bennem azt az elhatározást, hogy ezt a hibát még egyszer nem követhetem el!
Ám hiába minden gondos előkészület és tervezgetés, egy munkahelyi baleset és egy hirtelen jött betegség minden vállalkozó szellemű útitársat elmart mellőlem. Így aztán egy nagy adag várakozás, izgatottság és némi félsz keveredett bennem reggeli 6.15-kor a buszmegállóban várakozva egyetlen övtáskával az oldalamon. Mivel a fesztiválon kihelyezett bérelhető szekrények már idejekorán beteltek, jobbnak láttam minél kevesebb elhagyható dolgot magammal vinni. Tapasztalat…
Busz, vonat, vonat, busz. Ez volt a menü. Közben újraterveztem az útvonalat (mint egy jó GPS) és Derby-ből nem az East Midlands reptér felé vettem az irányt, ahonnan még egy jó fél órás séta várt volna rám, hanem egy jópofa fesztiválbuszra vetettem fel magam, ami közvetlen a bejárat előtt tette ki a jónépet. A helyszín tehát Donington Park, ami az East Midlands reptér (Nottingham) tőszomszédságában helyezkedik el.
Online tiketem valódivá váltása után a sor végére beállva pontosan 10.00-kor meg is nyitotta kapuit a fesztivál. Rendezett sorban, nyugodtan meneteltek az emberek egy végső ellenőrző pont felé és a szekus személyzet részéről is csupa jófejség, vidámság sugárzott a szórakozni vágyók felé. Egy általam végignézett jelenet: felszólítanak szépen, hogy barátom azt az üveg cider-t ne hozd be, idd meg szépen itt kint! WTF???!!! Most nem fikázásból, hanem szintén tapasztalat: otthon az a palack már rég a szekus privát szférájában pihent volna! Hehe…
Tehát bejutás, rácsodálkozás, nyálcsorgatás. Még jó, hogy előre kinyomtattam a napi programot, mert sajnos azt nemigen találtam a helyszínen, akár szórólap formájában. Elég nagy, dimbes-dombos területen került megrendezésre a fesztivál, amit a kezdeti kavarodás után idővel sikerült bememorizálni. Szerencsére „csak” 3 színpadon folytak a koncertek (plusz volt egy Jackson sátor is, ahol Jon Davis akusztikus koncertje ment vasárnap, de ott nem volt abálás, tehát oda el sem jutottam), és azok megtalálásában is mindenfelé elhelyezett óriás zászlók, táblák segítették az embert. Italvásárláshoz előtte úgynevezett token-eket, jegyeket kellett váltani. Mindenütt rengeteg árus, akiknél főleg pólókat és egyéb kiegészítőket lehetett akciósan (vagy nem) vásárolni. De volt itt masszázstól kezdve tetováláson át fodrászig (!!!) tényleg minden. Sok időm nem volt kóvályogni, mert 11-kor már meg is kezdődtek az éles programok. A kettes színpad, a Tuborg Stage tűnt előzetesen a legizgalmasabbnak, ahol az angol Malefice kezdte meg a szántást a már igencsak égető napsütésben. Alig hogy ráfordultam a színpadhoz vezető egyenesre, azonnal széles mosoly (inkább vigyor) ült ki az arcomra, hiszen még el sem értem a keverőt, de már lebegett a gatyám, olyan bitang erős volt a sound. Végre egy igazi fasza fesztiválhangosítás! Mellbevágó élmény volt! A dobok, a gitárok, az ének, brrrr… minden ütött.
Nem volt rossz, de túl meggyőző sem, így 1-2 szám után ott is hagytam a legkisebb színpad, a Gibson Stage kedvéért, ahol a szintén hazai terepen játszó Rise To Remain tolta a metalt, metalcore-t. Különösebb meglepetést nem okoztak, de mivel épp jobb dolgom nem akadt, így ott is maradtam műsoruk befejeztéig. Ugyan itt már nem volt olyan bivaly hangzás mint az előbb, de még így is erősen jónak nevezném, a srácok pedig szépen odatették az odatennivalót. A Killswitch pólóban éneklő Austin Dickinson jól tette, hogy néha kilépett tisztább tónusokba, de a tiszta vokálokért inkább a jobb oldali gitáros felelt. Előételnek jó volt, mondhatnám.
Fesztivál nem telhet el eső nélkül, főleg ha Angliában van az ember. Bár nagyon komoly zuhanynak indult a dolog, szerencsére néhány perc után abbamaradt az áldás, amit újra a verőfényes napsütés váltott fel.
Egy kicsit meglepett, hogy a Job for a Cowboy nagyszínpados lett, de úgy látszik nem véletlenül. Szépen megtelt a domboldal a 12.30-as kezdésre. Jól szóltak, mondjuk kicsit tipikus „nagyszínpados” volt a hangzás, bár ezt fogjuk, írjuk a korai időpont számlájára. Számcímeket nem tudok mondani, az egyetlen amire emlékszem hogy biztosan volt, az a Knee Deep. Jók voltak, de valahogy nekem valami hiányzott… Kisebb klubban nagyobbat ütöttek, amikor láttam őket tavaly, az biztos.
Igazából számomra ezek után indult el a fesztivál, mert tudtam, hogy innentől nem lesz pihenő, csak jobbnál jobb koncertek zsinórban! :)
Mindenképpen szót érdemel az a precizitás, amivel az egész műsorfolyam zajlott. Nagyon keményen megszabott játékidő, percre pontos befejezés, illetve kezdés, valamint profi, 20 perces átszerelések. Csúszásról szó sem lehetett. 13:20-kor nagy kedvencem, a 36 Crazyfists vonult ki a deszkákra az Only a Year or So… intrójára amit hatalmas hangorkán fogadott, hogy aztán az At the End of August-ra beinduljon a húsdaráló. Nagyon erősen szóltak a srácok, különösen Steve Holt gitárját emelném ki, ami annyira szakított, hogy szinte már az arcomat is felhasította. Ehhez jött még Thomas (dob) és Mick (bass) stabil kettőse, amit már csak Brock zseniális vokalizálása koronázhatott meg. Nagyon szimpatikus, ugyanakkor bitangerős koncertet toltak, amolyan best of jelleggel, ami fél órába beleférhetett. Azaz: The Heart And The Shape, I’ll Go Until My Heart Stops, Felt Through a Phone Line, Bloodwork
Az új lemezről elhangzott a klippes We Gave it Hell és a nyitó tétel, az All Night Lights
Amit viszont alig akartam elhinni, hogy volt Installing the Catheter! Uram irgalmazz! Tehát hatalmas abálás, és a leállásnál természetesen atom CIRCLE PIT.
I design what ails. Köszönöm. Amíg ezt a számot játsszák, addig nincs gond. A program zárásaként nem is lehetett kérdéses, hogy a Slit Wrist Theory fog jönni, amire persze eget rengető közönségéneklés volt a válasz. Ez bizony egy nagyon hálás koncert volt, amin ismét bebizonyosodott, hogy ezek a srácok azért tudják hogy mitől döglik a légy. Valamint továbbra is fenntartom azt, hogy Brock Lindow a mai mezőnyben az egyik legjobb torok!
Sok időm nem volt emésztgetni a történteket, mert bár a The Devil Wears Prada-t beáldoztam a 36CF-ért, sietnem kellett, hogy az A Day To Remember-t le ne késsem a second stage-en.
Nem variált sokat Jeremy McKinnon és csapata az egy héttel ezelőtti műsoron, lényegében ugyanazokkal a dalokkal operáltak, persze a 30 perc által engedélyezett kereteken belül. Tehát volt Fast Forward To 2012, The Danger in Starting A Fire, amit rögzítettem is, íme:
Bármikor visszanézem, visszakerülök ugyanabba a katartikus állapotba, amiben a koncert alatt voltam, így felvétel közbe is beiktattam némi ugrabugrát, mivel akkora show-t tolt a florida-i ötös, hogy azt egyszerűen nem lehetett egy helyben állva kibírni. Itt nem volt semmi jele fáradtságnak, csupán 100% energiától duzzadó fél órának, ami ráadásul példásan brutálul szólt. Az egyetlen változást a számok sorrendjében a Why Walk On Water When We’ve Got Boats jelentette. Persze mondanom se kell, hogy nem csak az ADTR alatt, de minden zenekarnál komoly circle pit-ek alakultak ki pillanatok alatt, mint ahogy azt ennél a számnál is láthatjátok:
Elzúzták még az A Shot in The Dark, a Monument, a You Should have Killed Me When You Had The Chance, a Heartless <3 és zárásként pedig a The Plot to Bomb The Panhandle himnuszokat. Tényleg nem tudom szavakba önteni az érzést, remélem a videók átadnak valamit a buliból. Az biztos, hogy minden héten el tudnék viselni egy ilyen ADTR koncertet!!! XD
A korábban említett „megkezdődött a fesztivál” mondatom most kap igazi értelmet, hiszen egy frissítő serital vásárlása után már jött is a következő pofon, a Throwdown és a Holy Roller. A hangulat abszolút tetőfokon volt, megállás nélkül ment a túrás a korábbiakhoz képest még nagyobb tömegben. Nem tudtam mire számítsak (ahogy TD-ék sem, végül pozitívan csalódtak ők is), de totálisan letaroltak a srácok. Bár a régebbi anyagaikat én is jobban favorizálom, de élőben iszonyatosan ütöttek a Venom & Tears-ről az olyan dalok, mint a Day of the Dog:
vagy a SCUM:
Eljátszottak egy Alice in Chains feldolgozást, a Them Bones-t, majd a Disciple-t a Vendetta albumról, hogy aztán a Forever soraira szaggathassa mindenki cafatokra a hangszálait. Maximális fordulatszámon pörgött a négyes a színpadon, látszott rajtuk, hogy mennyire élvezik a bulit, ami nem is csoda ennyi és ilyen lelkes ember előtt. A végére maradt az Americana, ami alatt Dave Peters lejött a kordonhoz, és arra felállva énekelt, hogy aztán végül szörföljön is egy kicsit az első pár sor tetején. Szinte észrevétlenül pörgött le a buli, aminek köszönhetően ismét egy frenetikus élménnyel lettem gazdagabb. Szívesen megnéznék egy „rendes” Throwdown koncertet most már, valamivel több nótával a régi időkből!
Ekkor már muszáj volt meglátogatnom egy sajnos nem is olyan közeli WC-t, ahol az ott található tömegnek köszönhetően lemaradtam a pontos kezdéséről a Bleeding Through-nak. Nem mondom hogy örültem, de hát nem volt mit tenni, menni kellett…
Épp a Love Lost in The Hail of Gunfire kellős közepébe csöppentem bele. Az már nem okozott igazi meglepetést, hogy milyen bődületesen szólt a banda, és az intenzitással sem volt semmi gond. (Miért is lett volna?) Fent, s lent egyaránt robbant az energiabomba. Néhány lelkes együttérző egy Fuck Trustkill zászlót lengetett, és persze Brandon is kitért néhány szó erejéig az esetre, majd jól eltolták a myspace-re felkerült új dalt, az Orange County Blonde and Blue-t. Közben gyorsan törölnöm kellett egy korábbi videót, hogy fel tudjak venni egy dalt a Bleeding Through műsorából is, ami a Tragedy of Empty Streets lett:
Nem sikerült túl stabilan tartani a gépezetet, mivel ugye jobb kézben a kamera, a másikkal folyamatosan embereket dobáltam ki a tömegből, plusz közben igyekeztem én magam is jól szórakozni. :) Azért a feeling átjön szerintem, bár elég nagy hangzavar volt körülettem. Kellemes meglepetésként hatott a Revenge I Seek, hogy a végén aztán a Kill To Believe-vel megadják a kegyelemdöfést, és talán a 2008-as DOWNLOAD egyik legemlékezetesebb pillanatává nője ki magát az a cirka 4 perc. A koncert és maga a fesztivál 2 legdöbbenetesebb eseménye is ugyanezen az egy nótán belül történt meg.
Nem kellett sokszor elismételnie Brandon-nak, pillanatok alatt kialakult egy hatalmas circle pit a keverőpult körül!!!!!! Na ez tényleg sokkoló volt már. Ilyet én még nem láttam korábban, egészen elképesztő volt. Szívesen megnéznék egy légifelvételt a pit-ről! :D
Mindeközben pedig Jona egyszer csak oldalra csapta a gitárját és egész egyszerűen felmászott a színpadtartó állványra, majd így játszotta a nóta vége felé található breakdown-t. Képek itt és itt. BESZARÁS! Állat az ember!!! :D
Az I Killed The Prom Queen-ből érkezett Vegan SXE arc, Jona Winhofen azonnal nagy kedvencem lett, egyszerűen lerítt róla, hogy mekkora figura, és igen meggyőzően tépte a húrokat is, akárcsak a többiek. Intenzitásra, lelkesedésre nem lehetett panasz. És akkor persze ott volt még Marta is, aki végig énekelte a szövegeket a klaviatúrája mögül. Iszonyat egységes, ütős, magával ragadó 30 percet toltak OC barátaink.
A koncert végeztével szednem kellett a lábaimat, mert a nagyszínpadtól nem messze felállított dedikálósátorban épp a 36 Crazyfists volt, ám legnagyobb sajnálatomra már nem engedtek be. Persze nem hagytam annyiban és levágtam egy tisztességes hisztit! :) Voltam kedves & erőszakos, csendes & hangos, nyugodt & hőbörgő, de sehogy se hatottam meg a biztonsági személyzetet. Na de a tények: A kiírás szerint dedikálás 16:15 – 17:00 Fél ötkor már le volt zárva a sátor és nem lehetett bemenni. Szerény véleményem szerint akkor illett volna odaírni a parasztnak, hogy meddig gyere! Na mindegy. Tanulva hibámból ottmaradtam egy másik sorstárssal a Bleeding Through dedikálásra várva, hogy biztos elsők legyünk. Kezdeti lelkesedésem egy idő után alábbhagyott, hiszen nem sok hangulatom volt másfél órán át egy korlát mellett állni. Így időnként elléptem komolyabban megismerkedni a bazárosokkal és időnként belenézni egy-egy koncertbe, bár előre jelzem, hogy a Bledding volt az utolsó banda, ami igazán érdekelt. Illetve annyi élménnyel, információval voltam már telítve, hogy talán többet nem is bírt volna befogadni szervezetem. Ennyi kiváló zenekar még egy hónapra is szép adag lenne, nem hogy egyetlen délutánra! XD
A szintén nagyszínpadon, jóformán hazai terepen muzsikáló Bullet For My Valentine-ból azért megnéztem néhány dalt, mint a nyitó Scream Aim Fire-t, illetve olyan örökzöldeket, mint a 4 words (to choke upon) vagy a Tears Don’t Fall. Elég ütős koncert volt, de mivel nem akartam lecsúszni a dedikálásról, így még időben elindultam a sátorhoz a 18:45-ös kezdésre és legnagyobb meglepetésemre a két biztonsági ember személyesen tessékelt be. Úgy néz ki azért elég hatásosra sikerült a korábbi kis balhém, haha! :)
Pacsizás, dedikálás a srácokkal, majd a végén a kötelező közös kép Marta-val, aki bombasztikusan aranyos és kedves volt!!! <3333
Ezután még némi téblábolást követően bekeveredtem egy diszkósátorba egy újonnan szerzett cimbora invitálására, de túl sokáig nem volt nekem ott maradásom. Időközben nyugtáznom kellett azt is, hogy egész nap nem ettem semmit, és igen nagy a valószínűsége, hogy napszúrást is kaptam. Mindenesetre az a szó, hogy rákvörös új értelmet nyert a számomra. Mivel haza nem tudtam volna jutni már aznap, így egy előre leszervezett baráti fuvar bejött értem Derby-ig, tehát el kellett nekem is időben indulnom, először is a buszhoz, ami ugye bevisz a városba. Így aztán az Offspring-Pretty Fly (For a White Guy) egyre halkuló hangjaival a hátam mögött baktattam a cél felé milliónyi élménnyel gazdagodva.
Összeállítottam egy kis árlistát, csak úgy érdekességképpen:
Napijegy: 70.25£ (mindenféle kezelési költséggel együtt)
Hetijegy: 130£ (3 nap, kezelési költségek nélkül)
1 Pint (=5,68 dl) T*borg sör: 3.50£
Pólók: 20£
Fesztiválbusz, return: 7£
(Derby-ből/be, mint legközelebbi nagyvárosból/ba, 30 percenként)
