2009. május 19.
Az estét a szemtelenül fiatal, mondhatni feltörekvő tehetségekből összetevődő A.W.S. indította, akik az egyik legfülbemászóbb slágert, a Change-et választották kezdésnek, amit azért hatásosan megszólaltatni nem kis feladat, valljuk be. Nem mondom, hogy ez egyáltalán nem sikerült nekik, de az egyértelműen hallatszott, hogy a meghívott zenekarok közül ők tartanak a ranglétra legalján. Amivel semmi gond nincs, mert ügyesek voltak, és bizonyára rengeteget fognak még fejlődni, de a helyenkénti aprócska elcsúszások, valamint az énekes srác egysíkú üvöltése az Elite-ben kissé unalmassá tette a produkciójukat. Ami viszont konkrétan nagyon nem tetszett, az az egyik gitáros metalcore-os vinnyogtatása volt, amit arcátlanul belecsempészett a Change-be. Ne már. Ahogy egy előttem álló úriember megjegyezte, „te még az oviban vinnyogtál piskótáért, amikor az Adrenaline megjelent”.
Az előre kiírt időbeosztást látva nagyon féltem a hosszas átszerelésektől, de ez teljesen alaptalan volt, hiszen két-három percnyi színpadi nyüzsgés alatt minden zenekar sikeresen megoldotta a beállását, így a Wrong Side Of The Wall tolmácsolásában is igen hamar felcsendült a Feiticeira főriffje, amit Knapp Oszi énekhangjának becsatlakozása követett. Csak alátámasztani tudom, amit a körülöttem állók meglepődve konstatáltak ebben a pillanatban: ez a srác rengeteget fejlődött. Soha nem szerettem a számot eredetiben, de a szép tiszta megszólalás, és a pontos ének miatt ez nagyon bejött. Ezután az unalomig ismert My Own Summer következett, amit szintén remekül megoldottak, bár itt már voltak pontatlanságok, és Oszkár sem merte bevállalni a refrén végig kitartását. Igazából hatalmas kihívás ezt a számot ennyi ember előtt játszani. Zenész kollégáim, tegye fel a kezét, aki soha nem próbálkozott Shove It-et játszani kezdő korában a fizetős próbateremben! Ugye. Jaj, és mielőtt elfelejteném: nem szabad elmennünk amellett, hogy Csobi szinte egy az egyben hozta a Chi feelinget, összehúzott szemekkel egy hasonmásversenyen egyértelmű befutó lenne.
Szégyellem a pofámat, de én személy szerint nem ismertem a Soundshine zenéjét. Azt tudtam, hogy Csordás Robi énekel a Black-Outban is, meg a nemrégiben alakult, synchrOnring nevű mellékprojectről is értesültem, de őket valahogy soha nem csíptem el sem élőben, sem máshogy. Ez most megtörtént, és tetszett amit csináltak. A self-titled album egyik leghúzósabb nótája, a Minerva szólalt meg először, ami zeneileg nem ütött különösebben, de az ének pazar volt. Előfordultak hamis hangok az elején, de az igazán vokalistát próbáló témák szépen, rutinosan le lettek téve az asztalra. Az ezután következő Hexagram már lényegesen nagyobbat szólt, és a csúszkáló refrén ellenére derekasan helytállt a zenekar a Deftones durvább oldalának színpadra ültetésében is.
Mily gyarló az ember, meg előítéletes, meg minden. Őszintén bevallom, dúlt bennem a rosszindulat a Solution fellépésével kapcsolatban, aminek alapja – már belátom – a színtiszta irigység lehetett. Van abban valami megfoghatatlanul tréfás, amikor Demjén Rózsi megpróbálkozik valami újjal, és gyakorlatilag koppra leénekli Chino Morenót. Olyan halálos lazasággal, természetesen és pontosan adták elő az Engine No9 című első albumos szörnyeteget, hogy a keverőpult mögötti italozós-megőrülős részen is egy kis időre alábbhagyott a humán zaj, és mindenki a négy srácot figyelte. Ezen a ponton azért a közönség megérdemel némi dorgálást, hiszen ez a refrén egyszerűen megköveteli a tömeg aktív részvételét, hogy a WIPE, és DID szavakat ne szegény énekesnek kelljen belesuvasztania a mondandójába, valahogy így. Ezt leszámítva tökéletes volt, tényleg. Ennek fényében hihetetlen szintű izgatottság lett úrrá rajtam, mivel a program szerint abszolút favoritom, a Knife Party következett. Beszarás, nincs rá jobb szó. Nem gondoltam volna, hogy valaha katarzisélményem lesz egy Solution koncerten, de hát kívánom magamnak, hogy minden csalódás minimum ilyen kellemes legyen az életemben. Bár az egész zenekart elismerés illeti, mégis Tóth András előtt emelném meg nem létező kalapomat, mert az ő teljesítménye emelte zseniálissá a simán csak korrekt előadást. Már csak a saját zenéjükkel kéne legalább egy kicsit megközelíteniük ezt a szintet, belátni, hogy a Subscribe zenéje kizárólag Bálintéknak áll jól, és imádnám őket.
Amikor megláttam a Blind Myself nevét a flyeren, azonnal megszólalt a fejemben, ahogy Gergő a tőle megszokott módon, torkaszakadtából ordítja a Korea sorait – és nem is tévedtem, bár azt hirtelen nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz a másik választott daluk. Meglepő módon az új lemez egyik rikácsolósabb tételét, a Rapture-t vették elő, amit a rájuk jellemző rendületlen profizmussal toltak az arcunkba, egy kósza levegővételnyi szünet nélkül. A két viharos gyorsasággal lezavart feldolgozásból nem tudtam leszűrni, hogy hiányzik-e Szalkai Tibi a színpadról, az új gitáros hibátlanul játszott, bár ez nem is tartozik most ide. Talán a frontember összetéveszthetetlen orgánuma, talán a Deftones-ra nem igazán jellemző pörgős nóta miatt, de végig olyan érzésem volt, mintha egy Blind Myself koncerten lennék – ezzel egyébként nem voltam egyedül. A ‘Blindnak ez is jól állt, na. Mondjuk azon hatalmasat röhögtem, amikor Péter barátom a Korea refrénjére ráüvöltötte a Lost In Time-ot, és tökéletesen passzolt. Előfordul az ilyesmi.
Gyanítom, számtalan 15-16 éves fiatal (szándékosan nem kislányt írtam) csinálta meg a leckéjét már szombat délelőtt, némi extra házimunkával vegyítve, hogy vasárnap este elugorhasson a Dürerbe, hiszen volt Subscribe is. Az előbbi, zárójelben megemlített kislányoknak részben csalódniuk kellett, ugyanis a fülsérülése miatt orvosilag pár hétre eltiltott Csongor Bálint meztelen felsőtestének látványát nélkülözni kényszerültek. Volt helyette lenyűgöző profizmus, illetve egy kevésbé raszta, ám sokkal inkább kopasz és alacsony Tilk Máté, aki két szám alatt bebizonyította, hogy nemcsak keresnivalója van a zenekarban, de méretes hülyeség őt háttérbe szorítani. Az Adrenaline egyik legkeményebb dalát, a Rootot, valamint az Around The Fur címadóját is világszínvonalon rakták elénk a srácok, nincs értelme belekötni semmibe, mert a szőrszálhasogatás nem szép dolog. Ha nagyon kritikus akarok lenni, azt egyértelműen leszögezhetem, hogy a Subscribe előadásmódjában jottányi Deftones-osság sem volt, de ez nyilván nem is volt céljuk, és a közönség sem várt el semmi ilyesmit. Kötelező jó teljesítmény egy profi zenekartól, ennyi.
Innentől az este furcsa fordulatot vett, ugyanis a Solution után már senki nem számított hatalmas meglepetésekre, bár a Superbutt nevének feltűnése mindenképpen egy érdekes zenei élményt ígért. És az is volt. Vörös Andris megjelenéséig egyébként fogalmunk nem volt, miféle zenekar tagjai császkálnak a színpadon, és már éppen kezdtünk arról beszélgetni, milyen kár, hogy a régi nagy egyéniségek eltűntek a ‘Buttból, amikor hirtelen agyszaggató hangzással belerobbant a fülünkbe a Back To School. Nem vittük tovább a gondolatmenetet, sőt, kurvára elfelejtettünk gondolkodni is, sokkoló volt a Superbutt megszólalása. Senkit nem érdekelt, hogy Vörös András hangjának annyi köze van a Deftones-hoz, mint Tibinek a gyakorlati biológiához, félelmetes hangulatot teremtettek arra a három percre, amíg odafent álltak. Levonulásuk közben szintén Kéményes elvtárs mondta meg a frankót: ilyen mackósan sem szólt még a Deftones.
Egyébként a közönségben sétálgatva úgy hallottam, nem sokaknak jött be az egy számos lavina annyira, mint nekünk ott a keverőpult előtt. Amit még kiszűrtem az emberek zúgolódásából, az egy rémségesen egyszerű kérdőmondat volt: „Jó, de mi a f*szom az a Haelo?”. A Haelo, kérem szépen, egy igen régóta működő, konkrétan 1996-ban alakult modern rock banda, akik a kezdeti években After@All néven tevékenykedtek, adtak ki különböző EP-ket, és egy remek nagylemezt, akkor még Oláh Szabival (ex-FreshFabrik) az énekesi poszton. A dolgok persze változtak azóta, így jelenleg Szabó Dávidot (VL45) láthatjuk náluk frontemberként, akit szerintem nyugodt szívvel nevezhetünk az este egyik hősének. A Passenger megszólalásakor talán nem csak bennem vetődött fel az egyértelműnek tűnő kérdés, hogy vajon hogyan bírkózik meg egyszerre két akkora zenei ikon hangjával, mint Chino és Maynard. Az a leteremtő igazság, hogy elég simán. Minden suttogás, apró finomság és kitartott dallam tökéletesen a helyén volt, a zenészek pedig néhány mellényúlástól eltekintve hibátlanul hozták az igazi Deftones érzetet, csodálatos volt. A rövidke szünetben Dávid bejelentette, hogy most egy áthangszerelt Be Quiet And Drive-ot szeretnének prezentálni, ha nem bánjuk. Nem bántuk, és olyan két percig, az első refrénig bírtuk is a lassú tempót, meg a tiszta gitárokat, amikor – abszolút tökéletes időzítéssel – berobbant a szám eredeti verziója, a tömeg pedig megőrült. Hatalmas ováció, őrület és ugrándozás övezte a Haelo produkcióját ezután, akik a sallangmentes és szépen átgondolt műsor után nyugisan lebattyogtak a színpadról, ahogy azt kell.
Teljesen átszellemülten, afféle fúbazmeg hangulatban várta a tömeg a segélykoncert utolsó fellépőjét, a Shell Beach-et. Én személy szerint sokat vártam tőlük, mert az összes színpadra lépő banda közül talán az ő zenéjük áll legközelebb az est témájához, és Totik Zoli hangja is sokszor késztette a rosszmájú kritikusokat arra, hogy közönséges Deftones tributenak állítsák be őket – ezt egyébként szörnyen igazságtalannak éreztem mindig. A kezdeti technikai malőr után felmordult a Bored, a szöveg első sorának végére pedig – rosszindulat ide vagy oda – valóban egy Deftones tribute állt előttünk. Az első refrénnél még csak pislogtunk egymásra, de a másodiknál teljesedett be igazán az az érzés, hogy ha egy percre mindannyian becsuknánk a szemünket, és ezalatt a valódi Deftones átvenné tőlük a hangszereket, egyáltalán nem vennénk észre. Meglepetésként, a programtól eltérően volt ezután Digital Bath, ami szintén közel lemezminőségben szólalt meg Zoliék tolmácsolásában, egészen elképesztő teljesítményt nyújtottak végig, a bónuszként leművelt Lotion is remek volt. Lehet tehát szidni Totik Zoli énekesi kvalitásait, de én nem látom értelmét. Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy tetszik-e neki a Shell Beach által képviselt zenei stílus, de hogy szakmailag 100%-ot nyújtott a zenekar a tegnapi estén, az egy sok-sok ellátogató ember által alátámasztott, objektív tény.
A hatalmas döbbenetet követően még visszatért az A.W.S csapata a porondra, hogy ismét lezúzza a setjét, mivel a legelején még kevesen figyeltek rájuk. Ebben csupán az az ironikus, hogy a Shell Beach fellépése után gyakorlatilag mindenki lezártnak tekintette az estét, és elindult a kijárat felé, így nagyjából ugyanannyian nézték meg őket, mint korábban. Mi azért becsülettel megtekintettük másodjára is, majd csatlakoztunk a távozó tömeghez.
Mit mondhatnék még? Nagyon érdekes volt. A szomorú apropóból létrejött esemény kitűnően összehozta ezt a kis közösséget, amit magyar undergroundnak hívunk – szerintem egyébként tévesen, de most ezt hagyjuk. Megjelent itt mindenki, akinek valamit jelent ez az egész összetartozás dolog, vagy csak simán szereti a kezdeményezéshez csatlakozó zenekarokat, meg persze a Deftones-t. Ami pedig a hazai keményzenei élet szempontjából különösen érdekes, hogy ez az este egyértelműen megmutatta, mennyire jelentős zenekar előtt rótták le tiszteletüket az említett bandák, és mennyire nyomonkövethető a Deftones-hatás a különböző metálzenekarok zenéjében. Értelmetlen lenne fikázni őket emiatt, hiszen hatások nélkül semmi nem létezik, fejlődni pedig pláne nem fejlődik. Így van ez rendjén. Csupán reménykedni tudok benne, hogy a látszólag közel teltháznyi tömeg elég pénzt dobált össze ezresenként a kasszába, és hamarosan a felépült Chivel az igazi Deftones játéka által élhetjük át azt, amit vasárnap hazánk fiai próbáltak elhozni nekünk a Dürer Kert falai közé, nem is akárhogyan.
Köszönöm. Köszönjük.
(szerk.:…mi pedig a beszámolót eksnek. A belépőkből 1100 $ jött össze, ami már át is került az illetékes számlára.)
