2011. február 10.
Friends Family Forever – három szó, amivel aktualitását tekintve talán a leginkább tudjuk jellemezni a hardcore-on belüli összetartás, alázat és hitelesség igényét, és három olyan szó, amit az utóbbi években sajnos többen is kisajátítottak maguknak olyan célokra, hogy radikális nézeteiket hirdethessék és téveszmékbe burkoltan új értelmet, jelentéstartalmat kölcsönözzenek a szubkultúrának. Holott – ahogy Jakab Zoli fel is szólalt az este folyamán – ez a színtér nem nekik épül, soha nem is volt az övék, és a hardcore sem erről szól.
Ilyen hangulatban zajlott a Death Before Dishonor és a The Mongoloids teltházas koncertje, ami még így is felül tudott kerekedni a megbélyegző fogalmi zavaron.
Az estét hozzávetőleg háromnegyed nyolckor az egri Tisztán a Cél Felé indította, akik a füstölő illatfelhőjéből léptek elő, hogy hozzávetőleg hatvan-hetven érdeklődőnek és néhány lelkesebb rajongónak játszhassanak. Ezzel pedig nem is lett volna probléma, hiszen rég tudjuk, hogy a banda – ha a témaválasztás modellkövetésében nem is, de – a dalszövegek zenére illesztését mindig meg tudta úgy oldani, hogy abból ne legyen csúszás, és ez élőben is működött, legalábbis addig, amíg Gulab nem adott hangot fáradságának. Ez ugyanis az egész zenekaron végigjárt, így hiába kerültek terítékre olyan dalok, mint a Ki vagyok én? vagy a Dühös vagyok, ezek az előadásmódban mégis képesek voltak lendületüket, erejüket veszíteni. A probléma gyökerét lényegében a dobos Dávid megszeppentsége jelentette, aki az egyik dalba bele is sült, így a zenekar kissé morcosan a Faluval folytatta szettjét (persze a telepi kör is megvolt), ami a záró Egri Csillagokkal ha teljes feloldozást nem is, de részleges megmentést mégis nyert. Mert azért be kell látnunk, hogy nem ez volt a zenekar fennállásának legjobb koncertje, még úgy sem, hogy a közönség többsége tényleg kíváncsi volt a bandára.
Őket a Last Hope sajnálatos kiesése miatt közvetlenül a New Jersey-ből érkező The Mongoloids követte, akik hírükhöz foghatóan bele is vetették magukat az átszellemült előadásba. Ettől pedig, azt hiszem, soha nem is kellett féltenünk a srácokat, hiszen ha a közönség nagyobb része nem is feltétlenül vett részt az össznépi mozgásban, ők mégis szívüket-lelküket beleadták dalaik minél emlékezetesebb eljátszásába. A feladatban főként a basszer/énekes Nick vette ki a részét, akiről a tarka Rolling Stones pólója, valamint féktelen és utánozhatatlan mozgáskultúrája miatt egy laikus nem feltétlenül mondta volna meg, hogy ő is magáénak érzi a straight edge életvitelét. Holott tényleg csak arról van szó, hogy ezeket a srácokat alapjáraton feltüzeli a lehetőség, hogy egyáltalán játszhatnak. Ezzel pedig – ha kissé röviden is, de mindenképp – éltek is, hiszen a New Beginnings számértékű tételei mellett az olyan szerzemények vitték a prímet, mint a Troubled Waters, az Alive & Well, vagy a számomra mindenképp csúcspontot jelentő Situated Chaos, hogy a zárásnak betett Jah Thanks sokat idézett tételmondatáról (amit a Hulk Hogan-mintás sárga pólón is viszontláthattunk) meg ne feledkezzünk. Az Assorted Music dalainak pedig fontos szerepe volt, hiszen a turné alkalmából a zenekar 125 példányban új borítóval ismét elérhetővé tette a dalcsokrot, és mindezért csupán 2500 forintot kért. Már ha lehetőségünk volt rá, ahogy ezt a színpadon Greg is kihangsúlyozta, aki jellegzetes ugrásaival és énekdallamaival ismét megerősítette, hogy a The Mongoloids napjaink egyik leginkább koncertre termett zenekara.
Ezt követően azonban nem a Death Before Dishonor, hanem Zoli állt színpadra, aki szózatot intézett a bennmaradt koncertlátogatókhoz azzal kapcsolatban, hogy álljanak köré, akiknek nem szimpatikus az, hogy rasszisták és neonácik ki akarják sajátítani maguknak a színteret. Mindennek alapját egy Facebookos csoportosulás jelentette, akik (már eleve tévesen) Budapest Hardcore néven működnek azzal a céllal, hogy „terjeszthessék az erőszak hírét a világon”, és ebből az alkalomból első „megmozdulásukat” erre a koncertjükre szánták, bár a Till We Drop ingyenes bulija kapcsán is be akartak nézni „kicsit pusztítani a népet”. Ezek a szavak mindent elárulnak róluk, a világról alkotott képükről, és egyáltalán a hardcore-hoz, mint szubkultúrához való hozzáértő viszonyukról. Számukra az sem volt szent, hogy a For The Kids és a Skalar rendezvények szórólapjain rendre helyet kap a Good Night White Pride logója, és ennek ellenére is H8machine pólóban feszített az egyikük, ami köztudottan kártékony és fasiszta értékrendet képvisel. Ez a tartás nyilván maga után vonja azt a radikális és a színtértől minden szempontból idegen álláspontot, ami ellen muszáj volt felszólalni, hiszen – ahogy a Death Before Dishonor koncertje során Bryan is hangot adott neki – a hardcore-ban mind egyenlők vagyunk, és nincs helye rasszizmusnak.
Zoli erőteljes és kiváltképp magával ragadó szavait taps és egyértelmű pártolás fogadta, azonban mégis a szervezőségre és a hely biztonsági őreire hárult a feladat, hogy az illetékesek elmenjenek. Hasonlóra példát eddig egyszer láttam, amikor a nyári Miles Away bulira egy srác úgy akart bejönni, hogy a könyökére horogkereszt volt tetoválva, ő azonban már a jegyvásárlást követően felszólítást kapott, hogy legyen olyan kedves a jegyár visszakapása mellett elhagyni az eseményt. És ez nem is véletlen, hiszen éppen az ilyen félinformációkra alapozó, már önmagukban is megvezetett és vállalhatatlan álláspontot képviselő egyének miatt nyer negatív jelentéstartalmat a hardcore, ami új, irreális hátszelet biztosít az összetartás, az összetartozás és az alázat értékeinek. Ezt a folyamatot kell megállítani és gyökerénél kitépni, valamint ezzel szemben kell fellépni mind verbálisan, mind hatékony kiállással – ugyanakkor, ha legközelebb ilyenre kerül sor, nem csupán Zoliéknak kell ott állniuk, hanem mindnyájunknak, hogy a közösségünk tiszta maradhasson a hasonló kártékony behatási kísérletektől. Mert kifelé ez minősít, jellemez bennünket is, és a cselekvésre részünkről is szükség van.
Főként azért, mert ha ilyen emberek félre akarják érteni a Death Before Dishonor szövegeit, akkor félre is fogják, holott ezek az általános emberi értékekről szóló kinyilatkoztatások nem a saját beteg gondolataik táptalaját kívánják szolgáltatni, és emellett a zenekar is szólni kívánt. Nem is véletlenül, hiszen a Bridge Nine bostoni üdvöskéje úgy nyúl vissza a műfaj gyökereihez üzenetében és tartásában, hogy zeneileg mintegy hidat képez a nyolcvanas és a kilencvenes évek között, köszönhetően annak, hogy thrashes riffjeit vad és nyers groove-okkal, valamint punkos közjátékokkal színesítik. Részint ebből fakad az is, hogy a zenekar fiatalabb rajongói a továbbiakban majd eljuthatnak a Death Before Dishonor tényleges hatásainak felkutatásáig, ám ahogy arról a tegnap este meggyőzött, ez többségében már megtörtént, hiszen a zenekar tényleg újraértelmezte a faltól falig fogalmát, köszönhetően annak, hogy a terem háromnegyede egy hatalmas pitté változott, ahol mindenki teli torokból énekelte a kórusokat és ordította a dalszövegeket. Ez a hangulat pedig az első daltól az utolsóig jellemezte is az egyébként átfogóan szemezgető banda koncertjét, hiszen a közönség vehemens mozgása és együtténeklési hajlandósága tényleg a tetőfokára hágott. A zenekar sikeréhez persze az is kellett, hogy a Better Ways To Die talán a legjobb dolog, ami a zenekarral a Friends Family Forever óta megtörténhetett, így a középpontban úgy állhattak ennek a két felvételnek a legemlékezetesebb dalai, hogy közben az egyéb kiadványok karakteres és örökérvényűségért kiáltó kvázi-himnuszai is megférjenek a kétszeresen megnyújtott repertoárban. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert a közönség szeretete az olyan dalokon, mint az Our Glory Days, a Fuck It All, a Curl Up and Die, a Break Through It All vagy a 6.6.6. (Friends Family Forever) keresztül egészen a színpadot teljesen bekebelező Cock Sparrer-továbbgondolás Boston Belongs To Me eljátszásáig vezettek, amit a továbbiakban még egy visszatérés (Coffin Nails) is követett. Ez azonban már szinte teljesen tárgytalan volt, hiszen csupán az volt a lényeg, hogy a Death Before Dishonor addig maradhasson színpadon, amíg szusszal bírják – és biztos vagyok benne, hogy ez az este az erőteljesség szempontjából számukra is épp annyira emlékezetes marad, mint lelkes és odaadó közönségének.
Így hát emlékezzünk úgy erre a szerda estére, mint egy valóban értékes és összetartó eseményre, ami nemcsak közelebb hozta egymáshoz a színtér generációit (gondolva itt idősebb és fiatalabb koncertlátogatókra), hanem valami olyannak is a kezdetét jelentheti, ami végérvényesen a lehető legtisztábban kezeli a hardcore fogalmát és az ahhoz való hozzáállásunkat, viszonyulásunkat. Mert Budapesten még mindig él a hardcore, és nem véletlenül épül ez a színtér több mint tizenöt éve. Masszív talpakon, hiteles személyiségek jóvoltából.
