2008. április 10.
Meggyőződésem – és ezt a mai est kétségtelenül alátámasztja –, hogy aki egyszer látta élőben a Death Angelt, az feltétlen rajongójukká válik. Ezek a fülöp-szigeteki metalosok piszkosul értik a dolgukat, erről nemcsak klasszikus lemezeik (Act III, Frolic…, Ultra-Violence) tanúskodnak, hanem a koncertjeiket kísérő általános elismerő vélemények is. Április 9.-ének éjszakáján a magyar rajongók pedig (csaknem 5 év után) újfent leckét kaphattak abból, miért számítanak Mark Osegueda-ék az egyik legnagyobb thrash zenekarnak.
Az est egyetlen fekete pontját az előzenekarok megválasztása kapcsán oszthatnám ki; szerintem egyetlen egy banda sem illett ide a supportból, a modernebb, pattogósabb Extrema sem igazán fogott meg, a Judas Priest rajongókból heves iszonyodó reakciót kiváltó nevet viselő másik büntetőbrigád meg még ennyi szót sem érdemel lapos, egysíkú és ötlettelen produkciójáért. Azonban bármennyire is éles volt stílusilag a kontraszt a headlinerrel összevetve; mégis örültem a szintén modernebb farvizeken evező dán MERCENARY felbukkanásának – még ha ez csak hét dalra, s mindössze harmincöt-negyven percre szorítkozódott is. Mint oly sokaknál, így nálam is a 11 Dreams megjelenésével kerültek képbe, s noha nem vallom rajongójuknak magam, egy-két dalukat szívesen veszem elő alkalomadtán. Hamarosan a Megadeth-szel indulnak turnéra, ami azért árulkodik valamiről – ennek megfelelően nagy elánnal kezdtek programjukba, mely – meglepetés kizárva – leginkább a vadiúj Architect Of Lies CD-re épült. Az első két dal ugyanúgy érkezett, mint a lemezen; azaz New Desire, s közvetlenül utána a Bloodsong. A hangzás egész jó volt, bár zenéjük sűrű jellege miatt kicsit összemosódtak a hangszeres részek, azonban a szaggatások felettébb hatásosan dörrentek meg. René Pedersen, az új basszer / énekes a bizonyítási vágytól égve széles mosollyal és átéléssel pengetett, s hozta a durvább énektémákat, Mikkel Sandager szólóénekes meg nagyjából lemezminőségben küldte a sikolyokat és a melódiákat. De az összes tag kitett magáért, láthatóan profik voltak, s élvezték a játékot. Harmadikként a Hours That Remainről a My Secret Window következett a sorban, de leginkább az új számokat erőltették, s amíg a teremben tartózkodtam, a szép dallamokkal felvértezett Isolation (The Loneliness in December), és a The Endless Fall kettőse hangzott még el. Igazából alattuk már a főbandát vártam nagyon, így nem figyeltem végig a bulit, de remélem egyszer, más feltételek közt lesz még szerencsém hozzájuk, mert amit itt elővezettek, az egyáltalán nem volt rossz – csak, mint mondtam, nem igazán illett ide. Ezt ők is érezhették, mert ráadás nélkül, ám ahogy meg tudtam ítélni, elégedetten hagyták el a deszkákat.
A DEATH ANGEL aztán egy olyan hátborzongatóan energikus koncerttel robbantott az A38 porondján, hogy azt csakis a legklisésebb és patetikusabb szófordulatokkal lehetne jellemezni! A méregerősre sikeredett Killing Season lemez apropóján érkeztek Budapestre, s ez bizony a setlist összeállításán is erősen érződött; hisz rengeteg nóta csendült fel az idei műről (mely a második az újjáalakulásuk óta). De igazából nem is bántam, hisz ilyen kegyetlenül bivaly korongot nagyon kevés visszatért thrash veterán tudhat a tarsolyában. Ahogy a CD-n, úgy itt is az ultrafogós Lord Of Hate himnuszával kezdtek, s (aminek nagyon örültem, hogy) a másik óriási headbanger induló, a Sonic Beatdown is elhangzott – mindkettőbe csak azért tették ezeket a bunkó kiállásokat, hogy a paraszt a levegőbe öklözve széles mosollyal és boldogan üvöltse rekedtre a torkát az olyan soroknál, mint a „prepare-to-meet-thy-GOD„, vagy a „so-nic-beat-DOWN„, miközben a kistermetű filippínó zsenik szerényen visszamosolyognak ránk a hangszereik mögül. Ebből már kiderülhetett, hogy a hangulat egyenesen fenomenális volt; bár az ének kicsit halkabb volt a kelleténél, de így is olyant zenéltek össze ezek a jó negyvenes thrasherek, hogy kivétel nélkül minden újjáalakult nagy öregnek ez kellene, hogy legyen a mérce. Olyan feszesen, és belső tűzzel vezették elő a régi és új dalokat, mintha erejük teljében lévő ifjú titánok lennének, s életük múlt volna azon, hogy megnyerik-e maguknak a magyar publikumot – nem hiába állnak az egyik legjobb koncertbanda hírében, újfent ékes bizonyítékát adták annak, hogy van igazságalapja a kijelentésnek. A programot záró (Art Of Dying lemezes) Thrown to The Wolves-ig maximális erőbedobással pörgött mindenki a színpadon; Mark minden témát kiénekelt, Rob Cavestany és Ted Aguilar a legnagyobb zúzás közepette is ontotta magából a kivédhetetlen gitártémákat, a legtöbbet meg talán Dennis Pepa bőgős pörgött és ugrált. Andy Galeon egyszerűen hiba nélkül csépelte végig a szettet – az olyan új dalokon át, mint a Dethroned, a Carnival Justice, egészen a kihagyhatatlan Seemingly Endless Time-ig, az Ultra-Violence-es Kill As One-ig, és a Frolic-ról a 3rd Floorig. A zseniális refrénnel ellátott Buried Alive alatt „belefájdult a nyakam a headbangelésbe”, a When Worlds Collide énektémáiban meg a dögös „this generation” sorokat üvölthettük torkunk szakadtából. De nem kisebb elánnal döngölt a földbe mindenkit a Resurrection Machine, vagy a Soulles sem. A régi dalok sem tűntek porosnak az újak mellett, olyan időtlenül frissnek hatottak 2008-ban is, hogy emiatt feltétlen elismerés kell legyen osztályrészük; ez bizony csak a legnagyobbak érdeme.
Sok jó koncerten vettem részt idén, de túlzás és felesleges pátosz nélkül kijelenthetem, ez a buli mindegyiket megszorongatja, s talán le is előzi. A ráadás előtti hangvihar mindennél jobban mutatta, micsoda atmoszférát teremtettek, s azt hiszem ez a buli nagyon sokáig él majd az emlékezetemben. Eltelt már jó pár óra, ám még mindig a Death Angel nóták hatása alatt állok, s zárásul nem tudnék – s nem is akarok – most már mást írni: ha újra jönnek felénk, én biztos ott leszek.
