2012. február 12.
2012 első nagyobb Tukker Booking neve a Deathwish black metal üdvöskéje, a san franciscoi Deafheaven volt. Aki mostanában egy kicsit is elmerült ebben az újhullámos black metal őrületben, az csakis tűkön ülve tudott a február második szombatjára, illetve az estének helyet adó, elég családis Trafik klub pincehelységére gondolni. Fenntartások mindig is voltak ezekkel a zenekarokkal szemben, és a Deafheaven sem épp egy szokványos jelenség a színpadon, de ehhez képest szépen megtelt már egész korán a Szabad az Á nagyobbik testvérének is mondható Trafik. A fél kilences kezdés pedig a Wolf Shaped Clouds feladata volt.
Pár perccel a hivatalos kezdés után már a színpadon is volt a négy fős screamo brigád. És nagyjából az első hangok körül veszítettem el a fonalat. Igaz hallottam felvételről is a srácokat már korábban, és az akkor emlegetett minőségen kívül nem is volt sok bajom a számokkal, mert hallatszott rajtuk, hogy jól voltak összerakva, csupán jobb körülmények között kellett volna rögzíteni őket. Viszont az élő megszólalása a daloknak még kaotikusabbra sikeredett. Félreértés ne essék, szeretem a screamo zenét, és tisztában vagyok vele, hogy ez a zene megkövetel valamilyen szintű káoszt élőben, de a Wolf Shaped Clouds számomra egyetlen massza volt. És ugye nehéz úgy átadni magad a zenének, hogy a figyelmed nagy részét az köti le, hogy kibogozd magát a zenét, és olyan részleteket keress meg benne, amik kapaszkodóként szolgálnak, pedig én igyekeztem. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy a hangosítás volt a fő probléma, vagy egyszerűen a srácok játszanak nagyjából össze-vissza. Félórányi káoszt követően vége is lett az este első koncertjének.
Egy héten belül kétszer is látni a Wasted Struggle-t, azt hiszem, most már ideje lenne street teamet alakítanom. Viccet félretéve a Wasted hozta a szokásos rövid, de annál sötétebb hangulatú setlistjét, a szokásos attitűddel megáldott Adamek Robikát az egyik mikrofon mögött, és egy patent zenei alapot hozzá. A rövidke setlistet pedig ahogy hétfőn is, úgy most is tarkították új számok, amik hamarosan a nagyközönség számára is elérhetővé válnak a zenekar állítása szerint. Mindenesetre én továbbra is várok tőlük valami újabb hangzóanyagot, mert zeneileg nagyon ígéretes formációnak gondolom őket, és élőben is meggyőző tud lenni, ha jól szólnak. Egyedül talán csak a mikrofont tartó drága ember hozzáállásán kéne változtatni, mert továbbra is ő az egyetlen hibája a zenekarnak. Mondjuk, azt hozzá kell tennem, hogy Robi mutatja a változás jeleit, de még hosszú az út a frontemberré váláshoz. Sajnos a koncertnek az utolsó szám előtt egy váratlan áramkimaradás vetett véget, ami valószínűleg meg is sütötte a gitárfejet, így a srácok kénytelenek voltak egy számmal rövidebben távozni a színpadról.
A Hierophanttel való ismerkedés során az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, hogy a The Secretnek van egy kistesója, akik ráadásul olaszok is. Aztán jobban elmerülve a zenében rájöttem, hogy közel sem egyforma olyan szinten a két zenekar, mint ahogy hittem. A Hierophant valamilyen megfogalmazhatatlan módon, de másképp éri el azt a sötét hangulatot, ami ezeket a bandákat jellemzi. Nincs szó természetesen hű de egyedi megoldásról, szimplán csak egy paraszthajszálnyival lassabb és súlyosabb zenében utaznak, ami így is kellemesen sötét hangulattal árasztotta el a kis helységet. Egy szépséghibája volt csak a koncertnek: a basszusgitár hangosítása. Igaz füldugóval néztem végig a koncerteket, de még így is jóformán csak a basszusgitár dörmögését hallottam a számokból, és a gitár csak akkor jutott levegőhöz, amikor épp nem brummogtak az alapok. De ha nagyjából tisztában volt az ember a számokkal, és odafigyelt, akkor magával tudott ragadni az egész koncert hangulata, illetve a kicsit színpadot megtöltő nem túl derűs hangulat. Szerencsére itt nem áramkimaradással lett vége a bulinak, és hétfő után egy újabb gyönyörűen sötét hangulatú koncertet nézhettem végig.
Hamar elhelyezkedtem az első sorban, nagyjából a basszusgitár előtt, és onnan követtem végig az eseményeket. Már a Violet első pár hangjánál látszott, hogy nem szokványos koncertről lesz szó, George Clarke frontember teljes átszellemüléssel fogott neki a szeánsznak, és a korábban csendesen a merch asztalnál ácsorgó srácból inkább egy eltorzult elméjű emberré vedlett, aki teljesen a zene hatása alá került. Itt merül fel az első kérdés, hogy vajon melyik végletbe tartozik emberünk, a röhejes ripacs, vagy a ténylegesen kicsit defektes frontember kategóriába? A válasszal kapcsolatban arra jutottam, hogy első pillanatban sem az merült fel bennem, amikor elkezdte a kis magánszámát, hogy ez nem hiteles, illetve ahogy felvételeket láttam a zenekarról, szinte minden koncerten megvan ez a kis magánprodukciója, és sehol sem éreztem erőltetettnek. Ettől függetlenül természetesen még nem sok embernek fog megváltozni a véleménye, ízlések és pofonok, de az biztos, hogy emberünk teljes átéléssel van jelen a színpadon, és végig magára tudja vonni az ember figyelmét. A Violetet követő Language Games szépen vitte tovább a megkezdett hangulati ívet, és ugyan így haladt tovább a kis magándrámáján énekesünk is. Szerencsére a Trafik elérte maximális teljesítményét a hangosítás terén, és a helyhez viszonyítva végre jól szóltak a számok. Illetve ahogy láttam a hely is igen szépen zsúfolásig telt. A Language Games végén megtudtuk, hogy az utolsó szám fog következni, amit hatalmas értetlenséggel fogadtam, de reménykedtem benne, hogy csak a kötelező visszatapsolást akarják ezzel előrevetíteni. Az Unrequited végét jelző zajhegy után azonban hiába nem csendesült a taps, nem ragadtak újra hangszert. Feldúlt volt az egész produkció, és ugyanolyan feldúltan is vetettek neki véget a srácok. Ahogy észrevettem ez eléggé megosztotta a hallgatóságot. Tény, hogy kevés volt a három szám, viszont akik jobb helyről nézték végig a koncertet, ahol nagyobb rálátás volt a zenekarra, úgy vettem észre, hogy meg is voltak elégedve bőven a három számmal. A látvány, és a zene együttese volt akkora élmény, hogy csillapítsa az ember éhségét. Természetesen nekem sem volt elég ennyi szám, de ez a három tétel annyira profin volt előadva, és nyújtott akkora élményt, hogy nem sajnáltam a belépőm árát. Arról már nem is beszélve, hogy a három szám játékideje is közel fél óra volt, persze jobb lett volna, ha egy órát nézhetjük ezt.
A videókért köszönet BíKéjnek!
