2011. december 14.
Az amerikai prog metal legenda Cynic utoljára két éve nyáron járt Budapesten a Dream Theater előzenekaraként, és sok visszhang szerint nem életük teljesítményét nyújtották. Főbandaként még nem láthatta őket a magyar közönség egészen a tegnapi napig, amikor is a Club 202 színpadát tölthették meg földönkívüli, nem evilági hangulattal. A kezdeti két előzenekarból csak egy maradt a Chimp Spanner képében, ami igazából nem is egy zenekar, hanem egy Paul Ortiz egyszemélyes projectjének színpadképes verziója, amiben keveredik a progresszív metal és a djent, mindez kizárólag instrumentális keretek között.
Nyolc óra előtt valamivel érkeztem meg az indián tanyára, ahol erősen családias hangulat uralkodott. Nem értettem hol marad a közönség, de aztán rá kellett jönnöm, hogy sokak számítását keresztbe húzta a vizsgaidőszak, és ezért nem tudnak ott lenni. Hivatalos kezdés 19:45-re volt kiírva Chimp Spanneréknek, ami nyolc után valamivel be is következett.
Ahogy már fentebb is szó volt róla, a Chimp Spanner egy egyszemélyes project, de természetesen turnézó formáció a Basick Records szárnyai alől, így zenekarrá egészülve járják az öreg kontinenst. Paul Ortiz rövid bemutatkozással kezdte a szettjüket, illetve felvázolta mit is hallhatunk a következő cirka háromnegyed órában. Sajnos eddig nem ástam bele magam jobban a munkásságába, mivel az előzetesen meghallgatott számok alapján nem volt elég meggyőző mondjuk az Animals As Leaders-hez képest a produkció. Viszont élőben remekül működött minden. Energikus volt és hallójáratokat gyönyörködtető, arról nem is beszélve, hogy végre rendesen szólalt meg a Club 202. Igaz nem voltam még sok koncerten ott, de az a pár is inkább negatív élményként szolgált a koncertlátogatói élményeim sorában. Tehát egy nagyon összerakott és kellemes háromnegyed órás játékot kaptunk, amihez egy tényleg nem túl nagyszámú közönség társult, de azok, akik velem együtt az első sorokból nézték végig a koncertet maximális lelkesedéssel fogadták a zenekart. És ahogy észrevettem a morcona basszeroson kívül a banda is jól érezte magát. Különösképpen a zenekar furagyereke: a dobos, aki legjobb esetben vasággyal és a Monuments pólójával együtt volt 25 kiló, de ez semmit sem nehezített játékán, ami tényleg játék volt. Megállás nélkül figurázott és grimaszolt, illetve aktív kommunikációt folytatott a közönséggel. Jó volt látni, hogy nem hervasztja őket a nem túl népes közönség, és így is tudják nyújtani a szintet. A záró The Mirror képében pedig az este egyik első hidegrázását is megkaptam tőlük. Háromnegyed kilenc körül tapsvihar közepette hagyták el a színpadot, majd átadták a helyet a Cynic legénységének.
Cirka fél órás átszerelés után negyed tíz körül lépett színpadra a Cynic. És fel is csendültek az idei EP nyitószámának, az Amidst the Coals-nak kezdő hangjai, amit az EP második, egyben címadó dala követett. Zseniálisan jól szólalt meg a zenekar, és tényleg kezdte az egész színpadot körülölelni a Cynic-et jellemző leírhatatlan hangulat, mindez annak ellenére, hogy nekem az EP számai nem igazán nyerték el a tetszésem, csak pillanatokat találtam rajta, de így is elő tudták teremteni a szükséges hangulatot. És ezek után megkaptuk az első Traced In Aires dalt is az Evolutionary Sleeper képében, ami tényleg meghozta a kívánt hangulatot és nem engedte a figyelmet. Az ezt követő órában pedig szinte felváltva kaptuk a Traced In Air, a Focus és a Carbon-Based Anatomy dalait, aminek én személy szerint nagyon örültem, mivel attól tartottam, hogy javarészt az új EP-ből fog táplálkozni a setlist, de tényleg remekül szerteágazó volt. Pár számot azért muszáj felsorolnom: How Could I, Adam’s Murmur, Celestial Voyage, Eves Beam Out, King of Those Who Know, Veil of Maya, Integral Birth, The Space for This. A hangulatnak köszönhetően még a hely nevetséges beltéri designjáról is sikerült megfeledkeznem. Azt is csak jóval később vettem észre, hogy a közönség is szerencsére felduzzadt, a kezdeti alacsony létszámhoz képest, és egész szépen megtöltötte a nézőteret. És ha már körülnéztem a nézőtér létszáma miatt, megnéztem az emberek arcára kiülő reakciókat is, és javarészt mosolyogva bólogató fejeket láttam, vagy éppen teljes megrökönyödéssel a színpadra tekintő arcokat. És tényleg eközött a két véglet között hintázott a koncert, iszonyat profizmusról tett tanúbizonyságot a Cynic. Egyetlen egy kivetnivalóm lett volna az fellépésükkel kapcsolatban, de aztán Paul Masvidal azt is orvosolta: minimális volt az interakció a közönséggel, de az utolsó két szám előtt Paul szóba elegyedett velünk (kiderült, hogy jobban szereti Budát, mint Pestet). A másik Paulhoz kötődő dolog pedig a leírhatatlan mozgáskultúrával közelítés Sean Reinert felé, és ott szólózás, ami inkább megmosolyogtatta az embereket. De ha már tagokról beszélünk, ugye mi is hírt adtunk arról, hogy a kvázi kéttagúra redukálódott zenekar erre a turnéra beugró zenészekkel jön. És valahogy ők el is vesztek a színpadon picit, hiába volt hibátlan Brandon Giffin (ex-The Faceless) játéka, valamiért elveszett Paul kisugárzása mellett, illetve a másik session tag Max Phelps is háttérbe szorult, pedig ő volt a felelős a hörgésekért is. Ezektől az apróbb furcsaságoktól eltekintve viszont egy zseniális hangulatú egy órás koncertet adott a Cynic. A koncert végén pedig össznépi meet and greetre invitálta a közönséget Paul Masvidal, amit a merchpultnál tartottak meg, és tényleg végtelenül közvetlenek voltak a rajongókkal.
A lehetőségért köszönet a Concerto Music-nak.
