Csodák és revelációk – Agent Fresco- és Leprous-koncertbeszámoló

Pár hete még eszembe sem jutott volna, hogy ezen a novemberi vasárnapon az A38 hajón teljes teltház várja majd a norvég Leprous zenekart, de az élet rám cáfolt, én meg csak pislogtam, amikor a Hajó kirakta a hírt: ez mégis hogy lehetséges? Ennyire számítana, hogy a banda tagjai játszanak az Emperor-frontember Ihsahn szólózenekarában is? Ennyire számítana, hogy előttük a tavaly egy lenyűgöző koncerttel debütált izlandi Agent Fresco is fellép? Vagy egyszerűen csak egész eddig egy kő alatt éltem? Hát, a norvégok performanszát látva határozottan úgy éreztem és érzem azóta is, hogy ez utóbbi a helyzet, mert amit Einar Solbergék lerendeztek a hajón, az egy igazi reveláció volt. De ne szaladjunk ennyire előre.

Kezdésnek leszögezném, hogy én az az ember vagyok, aki tényleg igyekszik mindig minden előzenekart megnézni, de a múlt héten nagyon nem volt szerencsém a nyitó fellépőkkel: hétfőn az Intervals előtt Nick Johnstont, pénteken meg a Kartell előtt nyitó Uzipovot késtem le csúfosan, ezek után pedig már szinte törvényszerűnek is tűnt, hogy a Leprous három vendégéből is lemaradjak kettőről. Szóval buktam a norvég Astrosaur és az Ausztráliából érkező, de számos magyar kötődéssel is bíró Alithia műsorait is, így aztán csak az Agent Frescóval sikerült felvennem az este fonalát.

Azzal az Agent Frescóval, akiknek a tavaly nyári hajós debütálása az egyik legérzelemgazdagabb koncert volt, amin valaha részt vettem – komolyan, szerintem soha nem láttam még annyi, a könnyeivel küzdő, vagy egyenesen zokogó embert egy koncert első soraiban, mint aznap este. Éppen ezért is vártam nagyon az izlandi progrock-banda visszatérését, és bár a tavalyi csodát nem sikerült pontosan megismételniük, de így is gond nélkül hozták a rájuk jellemző elvarázsoló hangulatot. Az egész csapatot leginkább a szép és a pozitív jelzőkkel lehet leírni, még annak ellenére is, hogy nagyon szeretnek matekozni, és néha egy-egy témának egyenesen olyan húzással mennek neki, ami egy Peripherynek vagy egy Monumentsnek is a becsületére válna, csak épp a Frescónál nincs lehangolás az alagsorba. Ehelyett van rengeteg finomabb, zongorás vagy ambientes, popos vagy akár jazzes hangulatú téma, meg olyan játszi könnyedséggel lavírozás a különböző fajsúlyú részek között, hogy a dalok egy pillanatra sem törnek meg.

Mindehhez adódik hozzá Arnór Dan Arnarson törékeny, éteri éneke, ami a zenekar karakterének az egyik legfőbb vonása – a frontember egyébként egy-két dalban elég elborult süvítésekbe is bocsátkozik, de ez tényleg ritka eset, és éppen ezért sokkal nagyobb súllyal is bír, mint egy végig ordibáló zenekar esetében. Az énekes egyébként a dalok között mindig rendkívül közvetlen, barátságos arc benyomását kelti, és a fura akcentusa csak még szimpatikusabbá teszi a kopasz srácot. Mögötte a hatalmas vörös hajkoronáját megállás nélkül rázó Hrafnkell Örn Guðjónsson jó eséllyel pályázhatna a világ legvidámabb dobosa címre, míg Þórarinn Guðnason gitáros és a turné beugró basszere (akinek sajnos nem találom a nevét) inkább csak a kötelezőt hozták a saját hangszerükön, illetve időnként billentyűn is.

A műsor gerincét a tavalyelőtti Destrier album tételei adták, de a Howls, a Pyre, a Wait for Me, a See Hell vagy a Dark Water mellett előkerült egy új dal a készülő hármas lemezről, illetve pár régebbi darab is. A közönség a tavalyihoz képest kevésbé látványosan, de mindenképp óriási hangerővel értékelte a banda produkcióját, aminek a végén a The Autumn Red alatt Arnór szépen neki is indult a nézőtérnek, hogy vagy ötven ember végigpacsizását követően a terem túlsó végében, a bárpultra felmászva állva énekelje végig a dalt, majd zárásnak jött a többiek óriási matekos grúvolása, ami pár húrral mélyebben az év headbangelésébe is torkollhatott volna. Az Agent Fresco megint egy lebilincselő koncertet adott, és úgy tűnik, emellé határozottan tetszik is nekik Magyarország, szóval várható, hogy ha elkészül az új lemez, azzal megint visszatérnek majd. Ha pedig így lesz, az megint kötelező program lesz.

A Leprous munkásságát eddig eléggé felületesen ismertem csak – az egyértelmű volt, hogy a norvég ötös nagyon okosan kitalált és összerakott zenét játszik, de amit a Hajón alakítottak, arra tényleg nem voltam felkészülve. Rögtön kezdésnek megleptek azzal, hogy hatodik tagnak magukkal hoztak egy csellistát, aki egy jó öt-tíz percesnek tűnő magánszámmal indította a koncertet, ezután jöttek fel a többiek, és az új Malina album kezdő dalaival, a Bonneville / Stuck párossal vágtak bele a buliba. Utóbbinál jött a második ámulat: hiába lágyult el egy kicsit a banda hangzása így az ötödik album környékére, élőben mégis iszonyat metálos súllyal dörrennek meg a dalok – persze a nyolchúros gitárokkal és a szokásosan remek hajós hangzással ez nem is nagyon lehetett volna másképp.

A banda gyakorlatilag felváltva ugrált oda-vissza az új album és a régebbi anyagok között, és szinte minden darab alatt újra és újra fel kellett magamnak tennem a kérdést: hol volt ez eddig az életemből?! Hatalmas nagyívű kompozíciók, iszonyat mélyre hangolt szaggatások, kiszámolhatatlan ütemmutatók, egy-két gojirásan hömpölygő téma, de az egész még mindig közelebb áll a tooli értelemben vett proghoz, mintsem a djenthez. Már csak azért is, mert a billentyűn is játszó frontember, Einar Solberg végig csak énekel az egyébként Arnór Danéhoz kísértetiesen hasonló hangján, és az összes húros hangszeres is alaposan besegít a vokálozásba, de mégsincs a zenekarban egyetlen ordibálós arc sem – ennek egyébként a Rewind című dal itta meg a levét, aminek a végét a harmadik lemezre maga Ihsahn bömbölte fel, élőben meg egyszerűen le lett hagyva. A színpadot folyamatosan szántó gitárosok mellett a csellós kolléga is látványosan élvezte a bulit, Baard Kolstad dobos meg mintha nem is ezen a bolygón járna, annyira elveszett néha a saját matekos kalapálásában, hogy aztán a végén valahogy mégis mindig kihozza takkra a témák végét. Elképesztő. Ráadásul a színpadképet még 4 darab méretes-méteres HDTV is erősítette, amelyeken folyamatosan mentek a különböző hangulatkeltő kisfilmek és animációk (ez ügyben mondjuk nem értettem, hogy miért nem mennek ugyanezek még nagyobban, a hajó saját kivetítőin is, de mindegy is).

De kitett magáért a sold out közönség is, hol a refréneket zengték óriási hangerővel, hol meg a matekos témákat hadonászták vagy tapsolták le kifogástalanul (bár ezen az estén kivételesen sem pogót, sem Apey & the Pea-pólót nem láttam). A zenekar pedig csak tolta és tolta a dalokat, másfél órán keresztül, jóformán bármilyen szünet vagy akár minimális konferálás nélkül: a régebbi anyagokat a The Valley, a Salt, a The Cloak és a The Flood képviselte, az új lemezről pedig az Illuminate, a From the Flame, a címadó és a The Weight of Disaster hangzottak el. Utóbbi után a banda bejátszott egy elég hiteltelen levonulást-visszatérést (a csellistájuk közben végig a színpadon maradt és játszott), majd újra belecsaptak a The Price és az este talán legnagyobb sulykolásával záruló Mirage erejéig, de a közönségnek még ez sem volt elég, és csak kiköveteltek egy (alighanem szintén betervezett) második ráadást is, ami a kettes lemez tízperces monstruma, a Forced Entry lett.

Szóval a Leprous valószínűleg az év egyik legnagyobb progmetál-buliját prezentálta a Hajón, amitől még viszonylag laikus hallgatóként is padlót fogtam (a szakértőbb rajongók meg alighanem még inkább), és azóta sem tudom letenni a lemezeiket. Legközelebb pedig már a legkevésbé sem fogok meglepődni, ha jó előre elviszik rájuk az összes jegyet.

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens