2022. október 11.
Továbbra is döcögősen indul újra az élő zenés klubélet a vidéki nagyvárosokban, ám ha az utóbbi egy(-két) év legnagyobbat menő, populárisabb zenét játszó bandája áll össze, akkor simán sold outra pakolja az őszi újranyitással egy profilbővítésen is átesett pécsi Amper klubot. Nem kétséges, hogy a Platon Karataev az új albumával akkorát robbantott, hogy az még a Holdról is látszik, és nem felelőtlenség kijelenteni, hogy itthon talán ők fejlődtek a legnagyobbat az előző anyagukhoz képest. A srácok egy balul sikerült holland turné után (valami állat Prágában betörte a szélvédőjüket, így el sem jutottak a célállomásokig) jöttek el a baranyai megyeszékhelyre, ahová elhozták magukkal az Analog Balatont, akik a tavalyi debütlemezükkel szintén felrakták magukat a legfaszább hazai zenekarok listájára.
Az estét a helyi kötődésű Kacaj nyitotta, akiknek sajnos csak a végére érkeztem meg, azt mindenesetre simán leszögezhetjük, hogy egészen egyben volt a műsor. Leginkább egy visszafogottabb Bohemian Betyarst kell elképzelni, kevesebb bokázással, és kisebb lendülettel, lágyabb vonalon, inkább szív- mint fejnehéz koncepcióval, az viszont továbbra is megállapítható, hogy a magyar népzene stílusidegen környezetbe helyezve továbbra is meglepően jól működik.
Másodiknak a Platon Karataev ugrott a színpadra, és pillanatok alatt kezelésbe vette a jelenlévők lelkivilágát. A setlist gerincét az idén kiadott Partért kiáltó album adta, és ez már magában biztosíték volt arra, hogy a legjobb formájukat mutassák meg a srácok. A régebbi dalaikhoz képest az új lemezen a káprázatos szintlépés két tényezőből jött össze: zeneileg elengedhetetlen volt, hogy egy sokkal lebegőbb, nagyívűbb, katartikus vonalat hoztak be ezzel a poszt-rockos gerjesztéssel, színezéssel, egy jóval erőteljesebb megszólalással; a gitárok hangsúlyosabbak lettek, amit a dobok precíz dinamikája vasbetonként támaszt alá, arról nem is beszélve, hogy Gergő és Sebő hangja az évek alatt tökéletes egységgé forrt össze. A másik fontos pont, hogy ezt a zenét egy még értékesebb és leginkább érvényesebb környezetbe rakták, ahogy a romantikusabb vonalról elrugaszkodtak egy jóval mélyebb lelki síkra (ez a folyamat már az Atomson is jól látszott), mindezt úgy, ahogy nagyon kevesen szokták csinálni: itt már egészen a Weöres-, Pilinszky-, Hamvas-szinteket ostomolják a srácok. Ennek az útnak az első lépése a magyar szövegekre való áttérés volt, így sokkal átélhetőbb és bensőségesebb lett az összkép. A zenekarnak teljesen letisztult a közlésmódja, szinte címszavakban elérnek a végtelenbe és vissza, pont úgy, mint amikor egy napon meglátogatnak az álmaid, és már semmi sem lesz ugyanaz.
A dalok kiválasztására nem lehetett panasz: a legszebb számok mentek le (Partért kiáltó, Vízből van, Lombkoronaszint, Aphélium stb.), annak meg külön örültem, hogy régebbi dalok angol szövegei is részben átalakultak magyarrá, sőt meglepetésként minden idők egyik legjobb magyar zenekarának, a Vágtázó Halottkémeknek is eljátszották egy dalát. Szívszorító volt látni azt az alázatot, ami áradt a srácokból, és valószínűleg ennek is köszönhetik az egyre nagyobb népszerűséget és elismerést, ami árad feléjük. A lendület végig vitte a műsort, a vizuálra viszont több hangsúlyt is lehetne fektetni, mint egyetlen kép vetítése (az Atoms borítója) az egész koncert alatt, egy intenzívebb grafikával ebben a labirintusban talán még jobban el lehetne veszni.
Az este harmadik zenekara, az Analog Balaton olyan ipari mértékben pakolta tele a koncerttermet, hogy még mindig keresem a szavakat. Jó volt hallani, hogy végre egy Budapesten kívüli hely is meg tud rendesen (és főleg hangosan) szólalni, és ez kifejezetten jót tett az Analog műsorának. Igaz, hogy egy kissé bass heavy volt a hangzás, de ahogy a sodró elektronika kaparta a torkomat, az még egy kis pluszt is adott neki. Valahogy a srácok mocskos mód megtalálták az egyensúlyt az éneklősebb, dallamosabb tételek, illetve a veretősebb dalok halmazában, mert bizony sokszor nehézkes az átmenet az elekronikus zene civil ruhás groove-jai és a gitárközpontú megfejtések között, ennek ellenére mesterien éreztek rá az összhangra. Ezek a néhol dark szintis (perturbatoros) hömpölygések és a keserves diszharmóniák egy ekkora erővel lüktető ritmikával veszettül működnek. Szerencsére kevesebb volt az elektronikus üresjárat és egy jóval pörgősebb szett ment, mint amit vártam. Az improvizatív műsorba bele-beledíszített a gitár, nem túljátszva, csak akkor, amikor kellett, akkor viszont a legreménytelenebb dallamokat köpködte magából. Csak úgy rakódtak a rétegek az ütemre, hogy a teljes kiteljesedésnél már a legvastagabb üledék fröccsenjen szét a plafonon. A dalszövegeket számomra meglepő módon szinte mindenki vágta, és végig megőrültek a dalokra. Az analogosok is egy jó órát játszottak, melyet tartalmasan használtak ki, és egyben megmutatták, hogy mekkora potenciál van még ebben a duóban.
Rendkívül jó érzékkel lett kiválasztva és összepárosítva ez a két, kissé eltérő hangzású zenekar, melyek, mint kiderült, teljesen jól passzoltak egymáshoz (az idei Fishingen sajnos pont egy időben léptek fel, így választani kellett a két banda közül). Nem lepődnék meg, ha ez a páros a jövőben többet dolgozna együtt. Azt mindenesetre már bizonyították, hogy a fővároson kívül is maradandó koncerteket tudnak csont nélkül lehozni. A klubszezon, úgy néz ki, hivatalosan is berobbant, és kíváncsian várom, hogy kik tudják ezt a szintet megugrani, mert bizony nem lesz egyszerű.
Fotó: Zolt4nkov4cs
