Cruel Hand @ Dürer Kert

A Cruel Hand és a Miles Away még a kontinenseken történő átívelés dacára is képes testvérzenekarként működni lassan három éve. Ezt persze már az első szárnypróbálgatások során, két éve is megtapasztalhattuk, mikor a Horse The Band előzenekaraiként adtak koncertet a Kuplungban, ám azóta mindkét zenekar fegyvertára igen határozott, és nem mellesleg pozitív változáson esett át. Elvégre a ’90-es évek NYHC hangzását erőteljes Metallica, valamint további (Bay Area) thrash hatásokkal színesítő Cruel Hand idén összehozta eddigi legerősebb kiadványát a Lock & Key formájában, a Miles Away tagjai pedig rájöttek arra, hogy a Rewind, Repeat… ténylegesen eddigi saját csúcsuk, és ennek ismeretében készültek az egy hónap múlva megjelenő új nagylemez munkálataira is, amelynek kedvcsináló turnét is szenteltek – jó háromnegyed háznyi érdeklődő számára, egy fáradtan “carriertelen” kedd este keretein belül, ahol a rajongás inkább a koncerten való megjelenésben, mintsem a fizikai aktivitásban nyilvánult meg.

Ugyanakkor ez mégsem ment az előadók lelkességének rovására, még úgy sem, hogy a tényleg szép számban megjelent közönség az első két koncerten inkább figyelt, mintsem látványosan átszellemült volna. Ez persze érthető is, lévén mind a Hold X True utódja, a már egy demóval is felfegyverkezett Shortcut, mind az orosz youth crew banda Rearranged most debütált fővárosi színpadon: a tényleges izgalomfaktor pedig abban rejlett, hogy Némó és Egy új bandája valóban első alkalommal mutatkozott be nyilvánosan a közönség előtt. A hosszát tekintve rövid, ám minőségét tekintve tartalmas koncertet már szép számmal követték a befogadó fülpárok, és nem is véletlenül: a demó dalai nagyon jól működnek élőben, és a banda retrospektív, egyben a tagok hitelességéből fakadóan alázatos zenei világa (amely tényleg megtalálta a kellő átjárást a ’80-as és a ’90-es évek hangzása között) kétségkívül magával ragadó. Ehhez persze az is kellett, hogy az ember előre átnyálazza a felvétel már közzétett dalszövegeit, és előre várja a Guiding Line-t, vagy az Against All Ods transzparens értékű sorait (“…be defiant and bold…”), ám teljes magabiztossággal mondhatom, hogy a Shortcut méltó és igen reményteli folytatása a tavaly októberben (hogy megy az idő!) temetett anyabandának.

Némóék bemutatkozását követően az I Drink Milk orosz üdvöskéje, a Rearranged következett, akikre a legjobb jelző talán az ijesztő lenne, többnyire pejoratív köntös nélkül. Elvégre ijesztő (+) volt tapasztalni, hogy a frontember Victor önmagában többet mozog, mint az este összes fellépője együttvéve. Ugyancsak ijesztő (+) volt megélni, hogy ezek a srácok mennyire hitelesen és büszkeséggel élik a ’80-as évek hangzását és mentalitását, amely nemcsak dalaikban és kiállásukban, hanem vérmérsékletükben is visszaköszönt. És ha már itt tartunk, ijesztő (–) volt az a hangnem is, ahogy megszólították a közönséget, akik a sokadszori felszólítás ellenére sem szerettek volna előremenni. Én megértem őket, lévén az instant történelemóra nem feltétlenül volt kenyere a Miles Away közönségének, és a dalszövegek ismeretének híján is jobbnak látták, hogy kikerüljék a nagy medve haragos tekintetét. Ezzel együtt biztos vagyok abban, hogy amint a srácok be mernének vállalni egy második pesti koncertet is, ott vélhetően nagyobb érdeklődés fogja övezni a fellépésüket, mert most hat-hét emberen kívül többen kétlem, hogy igazán várták volna őket, ebből kifolyólag nem is igazán készültek rájuk (holott a lehetőség adott volt). És itt szakadt az a bizonyos part: a Rearranged hardcore koncertet szeretett volna adni, amihez nélkülözhetetlen a közönség. A közönség pedig azt várta, hogy orosz feleink megkedveltessék magukat, ezért a publikum vagy közömbös volt, vagy kérette magát. A megoldást persze nem tudom, és nem is tisztem kitalálni, ám egy biztos. Én élveztem a zenekar koncertjét, és örömteli volt látni a tényt, hogy tényleg működnek még mindig olyan tiszteletteljes, hiteles és reményt közvetítve reményteli zenekarok, mint a Rearranged.

A remény pedig fennáll a Miles Away irányában is, igaz, ők más szemszögből közelítik meg a hardcore kérdéskörét. Ennek evolúcióját korábban már taglaltam, így kijelenthetem, hogy a zenekar három éve bizonyosan megtalálta a saját hangját, amellyel ténylegesen új kapukat nyitott maga előtt. Szerencsére a dalválasztás is kellőképp tiszteletben tartotta a zenekar fejlődésének tulajdon ívét, amelynek eredményeként a szett középpontjában is a Rewind, Repeat… dalai álltak, amíg a Consequences szerzeményeiből már tényleg csak a leglényegesebb tételek bukkantak fel (ezek közül is a Down The Line vitte a prímet), és a korábbi időszak hangsúlyos képviselete pedig a Worlds Apart soraira hárult. Ezzel együtt a zenekar nem felejtette el azt sem, hogy miért van itt: a hamarosan megjelenő új nagylemezről két tétel csendült fel, az egyik pedig (Ghostwriter) meg is hallgatható a koncerten már mindkét változatban beszerezhető Memory Embraced 7″-en. Nick nem felejtette el, hogy már harmadik alkalommal lép fel Budapesten, ezért bátorkodott egy instant közvéleménykutatást tartani, hogy egyáltalán ki emlékszik a zenekar első koncertjére, ám nem túl sokan tettük fel a kezünket. Ellenben a dalokat tényleg ismerte a publikum, még akkor is, ha a mikrofonért jóformán az egész koncert alatt ugyanaz a három-négy arc ugrott. Némi változást az Affadavit mellett a tavalyi bulihoz hasonlóan záró szerepet vállalt Brainwashed jelentett, ahol már kialakult egy kisebb tömeg a színpad előtt, ám a nyugalom, mint olyan, itt is erősebben érvényesült, mint az örvénylő mozgás. És be kell látni, hogy ez némiképp vissza is vett a koncert erejéből, közvetlenségéből, amely egy kicsit nagyobb közönségi együttműködéssel csuklóból az est leghatásosabb fellépése lehetett volna.

Ezt pedig csak azért merem leírni, mert a Cruel Hand színpadra kerüléséig erősen megcsappant a nézőszám, ám a bennmaradt egyének becsületére váljék, hogy végre olyan volumenű és mértékű mozgás vette kezdetét, amely az egész estét is jellemezhette volna a közhangulat emelkedésének szolgálatában. Az egy gitárral kiálló zenekar lényegében ugyanazt a hangulatot kapta el élőben, amit a lemezeken is közvetít, ennek köszönhetően a táncmodor is erősen a kilencvenes évek színterét elevenítette fel: ez a történelemóra azonban mégis különbözött az első sorokban őrjöngő Rearranged-tagok előadásától, és nemcsak a színtér, valamint az időbeli eltolódás miatt. Itt számolni kellett a thrash metal hatásokkal is, amely főként az ügyeletes Conan, a barbár dobos Jeremy kinézetében köszönt vissza, bár való igaz, hogy az énekes Chris is inkább motorostalálkozóra, mintsem hardcore koncertre jött. Ennek ellenére a hozzávetőleg félórás buli magvát a Lock & Key dalai szolgáltatták (a kislemezes Cruel Hand, a címadó, és a visszatérő Labyrinth kellőképp megtette a hatását), amelynek apropója éppen abban nyilvánult meg, hogy a hivatalos megjelenés dátuma a budapesti koncert ideje volt. Ezzel együtt azonban Chrisék sem felejtették el a két évvel ezelőtti koncertet: így a Prying Eyes dalcsokrából is előkerültek egyes tételek (az Above and Below és a Life In Shambles kötelező is volt), amelyeket instant Metallica és Slayer közjátékok vezettek át, vagy épp szakítottak meg. A hangulat pedig a családias légkörben is tényleg önmagáért beszélt (vagy tán épp ennek köszönhette varázsát?), mert véleményem szerint még az is kibírta ezt a visszahívásokkal együtt is tizenegykor patentra befejeződő koncertet, aki egyébként nem a Cruel Hand miatt jött, és adott esetben még távolinak is érzi magától a Cro-Mags iskoláját.

Azt pedig külön ki kell emelnem, hogy ha elsőre titkon úgy is éreztem, hogy a koncertnek nem feltétlenül lesz tényleges főzenekara, a Cruel Hand mégis rám cáfolt, és ezt Chris azon felszólalásának köszönhetik a srácok, amiben a hardcore feladatáról és valós élményéről beszélt. Szerinte az teszi igazán különlegessé és egyedülállóvá a hardcore színterét, hogy még egy orosz és egy amerikai zenekar is fenntartások nélkül oszthatja meg egymással a színpadot, lévén ugyanaz a cél lebeg a szemük előtt, és ugyanaz a tűz hajtja őket. Ebben pedig igaza is van, elvégre nincs a világon még egy olyan műfaj és életvitel, amely felsőbb céljainak köszönhetően ilyen nagymértékű közösségformáló erővel, valamint önmagához hű, és a végsőkig hiteles értékrenddel bírjon. Az este tulajdon keretein belül változatos felhozatala pedig szintén ezt a tényt erősítette meg.