Converge, Rise And Fall @ Kultiplex

Február egy hideg délutánja óta sokan vártuk a mai estét, melynek kereteiben két ét után ismét hazánkba látogatott a kortárs hardcore mezőny egyik legegyénibb és leginkább érzelemgazdag képviselője, a salemi Converge. Hogy ők mennyire bizonyulnak hősöknek a rajongók szemében itt Kelet-Európában, igazán nem tudhatom, de azért lehetett előre sejteni, hogy nem három-négy utcaiharcosnak fognak Jacobék koncertet adni.

S habár nem is volt teltház – csak egy (szó szerint) izmosabb háromnegyednyi ház, ami azért jóval kényelmesebbnek bizonyult mint a négy nappal ezelőtti Meshuggah -, azért a jelenlévőknek semmi oka sem lehetett panaszra, hiszen ebben az évben újra egy izmos csomag látogatott el kis országunkba. Az estét nyitó Something Against You-ról előzőleg azt gondoltam, hogy hálátlan feladatban lesz részük megnyitni egy ilyen felhozatalt, de becsületesen helytálltak a megpróbáltatásokkal szemben: közel negyedórás programjuk során nem volt megállás, csak vad és gyors punk/hardcore őrlést hallhattunk első hangtól az utolsóig – mondanom sem kell, hogy maximális fordulatszámon pörögve -, mely mosolyt csalt a már akkor terebélyesedő közönség arcán; ez főleg a Joy Division pólóban feszítő Vagyai Viktor énekes higanyrugany mozgásának volt betudható, mely magára irányította a figyelem nagyrészét (már ő is kihasználta az előrehozott kontroll-láda előnyeit), de a többieket sem kellett félteni; mind helytálltak a színpadon, kétlem hogy bárkinek is ellenére lett volna ez a kis felvezetés.

A sort a San franciscoi Animosity folytatta, akik a köztudatban egy brutális deathcore zenekar hírében állnak. Véleményem szerint náluk is ugyanaz a helyzet áll fenn, mint a márciusban nálunk szereplő All Shall Perish esetén: tehát hiába jelennek meg a zenekari kiadványokon erőteljesebb hardcore hatások, koncerten mindkét gárda egy technikás death metal formáció szintjén teljesít. Bevallom, hogy a banda 2005-ös Empires című korongjával nem tudtam mit kezdeni, de már akkor sejtettem, ami csak most bizonyosodott be számomra, miszerint ezt a zenét élőben kell látni, hogy az ember meggyőződhessen a srácok technikai fölényéről. A buli húzóerejét a gitáros Frank Costa, valamint a magyar származású (mi szüljük az amcsi undergroundot, ez valahol vicces, hehe) Leo Miller énekes adták, akik végig sugározták magukból a zenéjük szeretetét; azonban a közönség nagyrésze előzetes ismeretek híján nem tudott mit kezdeni a komplex témafuttatásokkal és a hirtelen váltásokkal, ami látszólag kicsit csalódást okozott Leonak, de én végig fülig érő mosollyal szemléltem a koncertet. A félórás játékidő keretein belül hallhattunk egy új szerzeményt is, ami ígéretesnek mutatkozik, így nincs is más hátra, mint tűkön ülve várni az október másodikán megjelenő Animals korongot. És függetlenül attól, hogy intenzív és pörgős koncertnek lehettünk szem,- és fültanúi, az Empirest soha az életben nem fogom elővenni; mert ez zsigeri koncertzene.

Az őket követő belga Rise and Fallt izgatottabban vártam, hiszen átvitt értelemben bennük látom kontinensünk The Hope Con’-ját, ami részben igaz is, ugyanis mindkét zenekar közel azonos gyökerekkel és hangzásvilággal rendelkezik, csak elképzeléseiket egymástól eltérő módon érvényesítik. Az alapvető különbség talán abban nyilvánul meg, hogy belga felebarátainknak jóval koszosabb a hangzásképük: ezt mi is tapasztalhattuk, hiszen a zenekar és a Converge közötti szünetben már képtelen voltam az értelmes kommunikációra (bár itt közrejátszott a hat percre mellém álló, felettébb impozáns külföldi hölgyemény is, de ez részletkérdés), de már jóval nagyobb közönség várta őket, mint az előttük fellépő gárdákat. A srácok közel egyenlő eloszlásban vesézgettek eddigi két nagylemezükről, felmutatva a legpörgősebb nótáikat, melyekre valaki önfeledt tánccal, valaki brutális mosholással felelt: ettől függetlenül az általuk játszott fél órában bőven kaptunk egy magas szintű bemutatót arról, hogyan érdemes a XXI. században rock ‘n roll alapú hardcore-t nyomni. A zenekar nem hagyta lankadni a közönség figyelmét, s habár Bjorn ordítása kissé monotonná vált a koncert végére, azért Cedric feelinges gitártémái kompenzálták ezt a kisebb hibát; s mint mondták a koncert után, tervezik a visszatérést kis hazánkba. Várjuk.

Ám hiába az intenzív felvezetés, hiába három lebilincselő koncert; be kell vallani, hogy ezek élvezésében közrejátszott a tudat is, miszerint hamarosan színpadra állhat a Converge. Közel egy éve jelent meg a No Heroes, és még mindig megosztja a rajongótábort (gyanítom, emiatt nem volt zsúfolt teltház); véleményem szerint az albumnak nincs hibája, pusztán egy eltérő megközelítésben fogant elődeihez képest, mely amellett, hogy érződik is az album hangulatán, még a zenekar nyilatkozataiban is szerepelt a kiadvány illetően. A srácok egyórás koncertje a legutóbbi három albumra épült, ám a buli gerincét még így is a No Heroes adta. A Rise And Fall dobosa egy hatalmas papírcsővel tért vissza az üres színpadra a koncert előtt, és mikor bekonferálta Kurt Ballou-t, a közönség üdvrivalgásban törti ki, melyet a belga Vince úgy vezetett le, hogy elkövette a koncert első és egyetlen sikeres stagedivingját. Igen kedves olvasó, a buli során nem történt stagediving; a Kultiplex közönsége két részre oszlott, így a színpad előtt ment egy agresszívebb moshpit, de hátrébb és a kicsi-a-rakás közepén az emberek nyugodtan álltak, és élvezték az energiát, ami a Converge-ből árad. Nagyon féltem a koncerttől, és ez az aggodalom kissé beigazolódni látszott, miszerint a hardcore közeg, melyben közvetítésre találnak az olyan érzelmileg túlfűtött szerzemények, mint a Drop Out, vagy a Last Light, nem tudnak akkora energiával érvényesülni, mint a lemezeken. A zajos aura, valamint a jobbára disszonáns pengetések nem adtak akkora érzelmiségből fakadó energiát, és Jacob hangja sem sértette az emberek fülét, mindenesetre frontemberi pozícióját tökéletesen látta el, kellőképp kommunikált a dalok között az első sorokkal, és mozgásából is visszatükröződött az a feszültség, melyet képvisel a zenéjük.

A legnagyobb élmény (s egyben a Converge élő teljesítményének csúcsa) nem más volt, mint az agresszió, mely – mondanom sem kell, hogy az elhangzott szerzemények nagyrészét uralta -, mégis egy pozitív burokban került befogadásra a közönség részéről, ezáltal energiával töltött fel minket; a másik fontos dolog pedig a zenészek arcán látható boldogság volt: az őszinte mosoly (vagy Ben Koller pszichopata nevetése), amely sugallta a játék szeretetét. Itt nincs helye álmosolynak és pénzéhes esték leszerződésének; itt az őszinteség érvényesül, mely maximálisan visszaköszönt a koncert minden egyes pillanatában. Az introként felszólaló Plagues után a zenekar bedobta a közönséget a mélyvízbe, hiszen máris felszólalt az új album címadója, valamint ezt több You Fail Me-s szerzemény követte (Drop Out, majd az ebből berobbanó Hope Street; hogy ne felejtsük ki a számomra az est csúcspontjául szolgáló Last Light-ot, a Black Cloudot és a közönségkedvenc Eagles Become Vulturest), de volt még egy kisebb kitérés a korai érára a Forsaken képében (bár személy szerint egy Albatrossnak jobban örültem volna). Szerencsére a Jane Doe sem maradt érintetlenül: a Bitter and Then Some, a The Broken Wow, valamint a visszahívást követő Concubine és a Fault And Fracture nyilván sokak számára az est fénypontját jelentették, de valami oknál fogva azt vettem észre, hogy a srácok leginkább az új dalokat élvezik… Az újdonság varázsa lenne? Hehe. Mindenesetre a Heartache, vagy a Hellbound módszeresen osztották a népet, csakúgy mint a közönség agresszívebb fele; de ez legyen a legnagyobb gond, nagyobb incidens kétszer történhetett volna, de mindkettő elcsitult.

Külön ki kell térnem a merchandise-pult akciójára, mely közelebb hozta az embereket egymáshoz; bár kétlem, hogy Converge-ék a toleranciát hirdető békeharcosok lennének, mindenesetre ha valaki két pólót vásárolt, 1000 forint kedvezményben részesült, így az emberek – mint anno a szocreál ovimban – párosával álltak sorban a pult előtt. Nyereséges és rajongóbarát ötlet volt ez, mely hasznosnak bizonyult mindkét fél számára. S habár elmaradtak az olyan szerzemények, mint a The Saddest Day (Jacob reakciója szerint ez korántsem egy szomorú, hanem egy kifejezetten szép nap volt, és ő ‘úgysem szereti annyira azt a dalt’, hehe), vagy a számomra favorit Heaven In Her Arms, azért mindannyian elégedetten távozhattunk a Kultiplexből, ez nem kétséges.

Összességében azt kaptuk, amit megérdemeltünk; Converge-ék szeretik az európai közönséget, az európai közönség pedig szereti az energikus és jelentésmaggal rendelkező, intenzív muzsikákat. Így indul minden szép barátság, reméljük minél előbb visszatérnek kis hazánkba a ma este látott zenekarok, akár külön-külön, akár egyben.