Converge @ Dürer Kert

Nemhogy leírni, de már belegondolni is durva abba, hogy Jacob Bannon zenekara idén ünnepli működésének huszadik évét. Az alábbi alkalom azonban – ahogy azt előzetesen is elvárhattuk – mellőzi a felesleges csinnadrattákat, valamint az öntömjénező köröket. Ehelyett két év után ismét Európába tévedtek aktuális legjobb haverjaikkal, hogy az Axe To Fall dalai mellett az év elején limitált díszkiadásban újfent piacra dobott Jane Doe mára klasszikussá érett szerzeményeivel örvendeztessék meg a kontinens kitartó (és az est hívószavaként pozitív) közönségét. A gyakorlatias koncertjáró pedig aligha távozhatott szájhúzással, lévén a Converge élő szereplése még mindig inkább hajaz egy zártkörű, kvázi lépésről lépésre komponált hardcore-szeánszra, mintsem egy hétköznapi értelemben vett koncertre.

Ennek súlyát pedig a tervezetthez képest fél órával előbb kezdő Kvelertak is magán viselte, lévén norvég feleink csendesen kialakult itthoni mikrokultusza egy valódi bizonyításért ordított – és jelentem, ez be is következett. Ugyan magamat nem sorolom a lemezen legyőzöttek közé, mégis érdeklődéssel vártam, hogy a Turbonegro alapvázát Baroness-akkordokkal és másodhullámos black metal témákkal felfrissítő horda élőben (hát még három gitárral) hogyan adja elő magát, hőseink azonban legalább akkora elánnal játszottak a koncert végére is alig száz fős publikum számára, mintha a Mjød klipforgatásán lettünk volna. A norvég nyelv ismerete pedig nem okozott gondot a haladók számára: a Fossegrimmel nyitó banda frontembere, Erlend szívén viselte a szórakoztatás feladatát, így gyakran le is jött az első sorokhoz, miközben valós frontemberként tudott működni a színpadon is. A dalválasztás valóban a bemutatkozó nagylemez legemlékezetesebb pillanatait vette górcső alá, lévén nincs az a gitárzenét kedvelő laikus, aki nem indulna be akár a Blodtørst szólójára, akár a záró Ulvetid középrészi váltására. Egy szó mint száz: a Kvelertak ha főzenekarként még nem is feltétlenül állná meg a helyét (elvégre a basszusgitáros hozzávetőleg a koncert felét játszotta végig egy kisebb probléma miatt, Erlend hangja pedig kissé azért megfáradt a szett végére), előzenekari feladatkörét kellőképp túlteljesítette ahhoz, hogy kellemes emlékként gondoljunk vissza barátságos norvég feleinkre.

Ugyanezt azonban nem tudom elmondani a Gaza fellépéséről, amit nem is bírtam végignézni. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy nem tagadom, túlértékeltnek érzem a zenekart: a rajongók által felfedezett gonoszságot és brutalitást én nem tudom átérezni sem a monotonnak ható taktusokból, sem a keszekusza váltásokból, sem Mike elképesztően egysíkú hangjából. Amiről úgy szól a fáma, hogy a Gaza elvben egy extrém zenekar, ahol grind és drone ad egymásnak randevút számtalan hatással és egyéb matekos fűszerezéssel kiegészülve, az a gyakorlatban egy idegesítően primitív és kapaszkodóktól mentes masszában képződött le, legalábbis bennem és azon feleimben, akik velem egyetemben hagyták el a termet. Ennek alapján pedig csak azt tudom mondani, hogy aki beavatottként szemlélte az eseményeket, nyilván nem tudott betelni az eufóriával, aki pedig eddig is a partvonalon kívülről szemlélte a zenekar működését és térhódítását, az most sem részesülhetett akkora dózisban, hogy meggondolja magát.

A helyzet a Kylesa színpadra kerülését követően két oknál fogva biztosan megváltozott: egyrészt minden kellő mennyiségű szőrzettel rendelkező férfiú szerelmes lett Laura Pleasants gitáros/énekesbe, másrészt többen értetlenül álltak a dolog előtt, miszerint mit keres a színpadon kettő dobfelszerelés, amit a bal oldalon Jim Carrey, a jobb oldalon pedig Jézus Krisztus savannah-i reinkarnációja püföl (bevallom, nem minden helyzetben szükségszerűen, ám annál élvezetesebben). A látványt pedig hiánytalanul oldotta fel a hangzás is, elvégre a Kylesa második magyarországi koncertje olyan megszólalásban dagonyázhatott, amilyet mindig is megérdemelt. A dalsorrend magvát természetesen a tavalyi – egyben a zenekar eddigi csúcsát jelentő – Static Tensions egyes szerzeményei alkották, ám már a nyitó Hollow Severer hallatán is biztosra vehettük, hogy a széles értelemben vett áttörést meghozó Time Will Fuse It’s Worth sem merül a feledés homályába. Ez pedig azért becsülendő, lévén a Kylesa valóban lemezről lemezre, lényegében a közönség szeme láttára forrhatott ki azzá, amivé – véleményem szerint a savannah-i színtér csúcsragadozójává. Ez pedig vissza is köszönt a koncert súlyában, alapvető sodrásában: Philip Cope némiképp meg is volt illetődve attól, hogy az első sorokban páran képben is voltunk a dalszövegekkel – úgy, hogy a Kvelertak dobos Kjetil mellettem állva légdobolta végig gyakorlatilag az egész koncertet –, és attól, hogy dalaik négy év után először igazán befogadó magyar fülekre akadnak. A koncert csúcspontját számomra az Only One végén hallható, morózus kitartás jelentette, de a Scapegoat, a záró Said and Done, vagy a másodikként érkező slágernóta Unknown Awareness is elég hatásos volt ahhoz, hogy méltán jelentsem ki: a Kylesa az év egyik legjobb budapesti koncertjét adta.

Lelkesedésem pedig az alábbi sorokban is folytatódni fog, lévén a Converge új albumát a szerkesztőségi cikkben gyakorlatilag egyöntetűen billogoztuk meg egy terebélyes “nyugdíjas” felirattal, ám ennek egyáltalán nem volt helye az alábbi koncerten. Sőt: az Axe To Fall dalai (mint a crustos lüktetésű Wishing Well, vagy a Reap What You Sow) játszi könnyedséggel illeszkedtek bele a mellesleg teljességében is definitív szettbe, amely az új album tételei mellett a Jane Doe (a nyitó Concubine, a Distance and Meaning, vagy a katartikus zárás The Broken Vow) és a You Fail Me (First Light, Hanging Moon, Eagles Become Vultures) egyes szerzeményeit preferálta leginkább. A The Poacher Diaries dalai közül egyedül a kötelező Locust Reign csendült fel a No Heroes transzparens húzónótái (a címadó, a Lonewolves, vagy a Heartache) mellett – ám a dalsorrendből ennyi éppen elég, hiszen a hangsúly nem ezen volt, hanem a tényen, miszerint a Converge még mindig az egyik legerősebb, legnagyobb hatással bíró koncertbanda a színtéren. És ez nem csupán Jacob jelleméből, valamint kissé autista hatású kiállásából (elég csak a koncert eleji, már szokásosnak tetsző önspanolásra gondolni) táplálkozik. A zenekart egyszerűen még mindig ugyanaz a lendület és tűz hajtja, mint húsz évvel ezelőtt, amelynek magva egyszerűen – még egy ideig biztosan – nem szeretne hamuvá válni még a sokszori újradefiniálások mellett sem. Ez pedig abból a közvetlen odaadásból merítkezik, amit a Converge eddig is képviselt. És ugyan számomra ez volt a harmadik alkalom, hogy láthattam őket, még mindig találok újdonságot abban a pozitív üzenetben, amely nem a dalszövegekben, a borítókban, valamint a sorok közötti tartalomban keresendő, hanem a tényben, miszerint Jacob még mindig teljes emberként képes alázatosan alkotni. Arról nem is beszélve, hogy a zenekar megújulása valóban hangsúlyt kap a koncerten történő kiállásban is, lévén a jelenlegi szett is különlegessé válhatott dalainak köszönhetően (mert ahogy 2008-ban a Drop Out, 2009-ben pedig a Jane Doe zárása vitte a prímet, úgy most nem mehettünk el a dalmegosztás közönségbarát mivolta mellett sem). Egy szó, mint száz: lehet bántani a Converge-et, és lehet érvelni amellett, hogy az ő irányuk sem feltétlenül követi azt a pillanatképet, amelyek montázsa formálja egységgé a zenekar külső képét – azt mégsem bitorolhatja el tőlük senki sem, hogy a mai napig meghatározó, színtérformáló együttesként kell rájuk tekintenünk.

Így végeredményében az Axe To Fall turné budapesti állomása valódi élmény volt a különleges hangzások szerelmesei számára: még úgy is, hogy a merch-pult árai és termékei nem feltétlenül mérhetők össze a két, vagy akár három évvel ezelőtti állapottal, és úgy is, hogy többen lekésték a Kvelertak első budapesti koncertjét. Ám az ő nevükben is ki merem jelenteni, hogy a nyár legfontosabb koncertje kellő élményt szerezhetett minden megjelentnek.