Converge @ A38

A tavalyi Converge buli ismeretében két dologra lehetett számítani az idei koncert kapcsán: az egyik, hogy hőstelen hőseink mindig igyekeznek a lehető legmocskosabb turnécsomagot a nyakukba venni, a másik pedig az, hogy a srácok által képviselt érzelmi túlfűtöttség nagyon nehezen juthat térnyeréshez a koncerteken tanúsított hardcore hangzás keretein belül. S míg előbbi be is jött, utóbbiban szerencsére módszeresen rám cáfoltak Bannon bácsiék európai körútjuk budapesti állomásán…

…ám a Leedsből érkező The Plight programja alatt erre még nem vehettünk volna mérget, pláne a kritikusan alacsony nézőszám miatt. A stoner rockot némi hardcore hatással elegyítő ötösfogat mind kiállásában, mind dallamvilágában a ’90-es évek hajnalán virágzó, nem egyszer a Kyuss-re emlékeztető füstös és meglehetősen feelinges hangzás oltárán áldozott, amit a hozzávetőleg 20-25(!) jelenlevő masszív bólogatásokkal, valamint fülig érő mosollyal honorált. A koncert hangosítása ekkor még a “bivalyerős” prefixummal élcelődhetett, noha ez a Dzsungel George-ot (Brendan Fraser, ugye) überelő Ali mikrofonjának kárára teljesedhetett ki. Sajnos a vokálból alig hallhattunk valamit, ám ettől eltekintve a Black Summer EP nótái éppúgy ütöttek, mint a januárban érkező debütalbum új szerzeményei – arról nem is beszélve, hogy színpadi mozgás terén is egy dinamikus és fiatalos, pozitív kisugárzású zenekarral van dolgunk. Azt hiszem, ilyenkor illik használni a “reménység” kifejezést.

Azonban a biztatónak ható kezdés sajnos teljesen elapadni látszott a Coliseum, és az Integrity fellépése során. Ryan Patterson és Motörhead-ihlette d-beat formációja már tavalyi is alacsony nézőszám előtt lépett fel a megboldogult Kultiplexben (egy áldatlan vasárnapi estén), ám jelen esetben sem számolhattunk tolongó dájhárd-rajongók hadával. A kezdeti nehézségek elsősorban a hangzásban nyerték el önnön csúcspontjukat, hiszen Ryan gitárja és mikrofonja egy hatalmas masszává folyt össze, elvágva ezzel minden kontaktust a külvilággal – a közel kétperces nóták csak kavarogtak és reszelődtek és örvénylettek, bármely nemű logikai kapocs felhasználása nélkül, amire rátett egy lapáttal a dobos Chris Maggio kezdeti bizonytalansága (melléütések és pontatlan felpörgetések), ám ez idővel csakúgy beállt az előadható színvonalra, mint a Moby Dick Smicijére emlékeztető basszer Mike Pascal villázós-virgázós thrasher játéka. A Coliseum szettje arányosan oszlott el az eddigi kiadványok között, ám férfiasan bevallom, hogy a No Salvation dalait is hozzávetőleg csak fél perc elteltével ismertem fel. Sajnos rájár a rúd a srácokra, mert a Kultis bulin nem voltak elegen egy ilyen kaliberű zenekarhoz mérten, a hajón pedig – “a nagy lehetőség”, vagy mifene – a hangzás kiherélte a produkciót. Meg a hallójáratainkat is…

…Ám ez elenyésző volt az Integrity szónikus támadásához mérten, mellyel kapcsolatban a mai napig ambivalens érzések kavarognak bennem. Egyrészt le kell szögeznem, hogy a dalok önmagában megállnak a lábukon, ezt persze semmi sem kérdőjelezheti meg, elvégre a lassan kultikus státuszú banda nem tartana ott, ahol. Másrészt sértésként élem meg azt, amikor egy zenész a színpadon sört fogyaszt és cigizik két ‘fákkolás’ között, pláne a hajón, ahol jelen esetben a dohányzás is tilos volt. Könyörgöm, ez nem a biharkeresztesi falunapok, legalább a minimális tisztelet legyen meg a közönséggel szemben! De ha ezen (is) túltesszük magunkat, még mindig ott áll két problémaforrás: az egyik az, hogy a félórás koncert több mint fele csak gitárgerjesztés és dalokat megelőző felkonferálás (értsd: áááá, áááá, hörrr, fákk, áááá) volt, ami noise-hoz kevés, drone-hoz túl magas hangfekvésű, felvezetésnek pedig unalmas – nem én voltam az egyetlen, aki a koncert háromnegyedének magasságában leült a földre -, másrészt Dwid mikrofonja önmagában is erősebben szólalt meg, mint az összes hangszer együttvéve. Értem én hogy a megalomániának vannak mellékhatásai, de ha a viszonylag terebélyesedett nézőszám nagyobbik része nem ismeri az Integrity-t, és nem tudja énekelni a refréneket – leszámítva 10-20 főt -, akkor kár a külsőségeket erőltetni és látszólagosan kiakadni azon, hogy a hajón összegyűlt nézőszámot a Converge érdekli jobban. A setlist egyfajta besztof jelleggel bírt – bár a To Die For kimaradt -, de a publikum nagyobbik része két röhögés és/vagy kimenetel között nem tudott erre koncentrálni. Sajnos.

Rövidebb átszerelés, sürgő-forgó kezek és technikusok, a színpad sarkában ülő három mufurc és elmélkedő tekintet, valamint egy meg nem értett pszichopata gyermekcsőszként mosolygó dobos – igen, hölgyeim és uraim, színpadon a Converge! A srácok már a koncert elején is olyan hangzással dörrentek meg az addigra már tisztességes felé közelítő nézőszámmal szemben, ahogy az egész bulinak illett volna szólnia, ám Bannon bácsi mozgása és Kurt Ballou fürkésző tekintete (na, ki nem tudja a dalszöveget?) egyaránt a nyitó ConcubineFirst LightLast Light dalhármas masszív ordítására és kifakadásra szólították a népeket. A koncertterem fele gyilkos moshpitté változott, amit a You Fail Me (Drop Out, Eagles Become Vultures, Black Cloud), a No Heroes (Heartache, Lonewolves, No Heroes) valamint a Jane Doe (The Broken Vow, Fault And Fracture) szerzeményei fűtöttek fel kellőképp a korai zöngékhez (Locust Reign!). A szett egységes megszólalásához magabiztos színpadi fellépés dukált, melyben oroszlánszerepet vállalt a közönség építő jellegű szingalong munkája is (This is for the hearts still beating!), ám mindennek betetőzése a záró, visszahívást követő Jane Doe volt. Aki hallotta már a nótát, és adott esetben még volt “szerencséje” átélni azt az érzelmi hullámvölgyet, amin Jacob ment át, az vagy a sírás határát súrolta önnön érzelmi toporgásának beismerése révén, vagy világméretű fájdalomtól sikerült megszabadulnia a dal élő előadásmódja során. Hősünk testbeszédével egyaránt sugározta az epikus szerzemény központi jelentésmagját, mely kiegészült a lemezbeli lezárás sokkal felkavaróbb lezárásával is – sőt, a buli végeztével Bannon atya még kollektív gyóntatást is tartott az elsőbb sorok és az érdeklődők számára. Pacsi, kézfogás, maximális tisztelet az előadótól a közönség irányába, és egy ígéret: jövőre újra itt.

 

És így legyen, mert a Converge az alábbi estén bebizonyította azt a publikum számára, hogy az öngerjesztett megújulási folyamat a sajátos zenei eszközök arányrendszerének megpiszkálásának eredményeként is megvalósulhat – gondolok itt arra, hogy a “lelki feszkó” szókapcsolat éppoly frappánsan jellemezheti a hétfő esti hepajt, mint a koncerten jelenlevő, és teljességében átszellemült közönség mindennapjait. Feltéve, ha ti még mindig érzitek azt, amit én.