Comeback Kid @ Dürer Kert

Az utóbbi hónapok vihar előtti csendjét hivatott megnyitni a Comeback Kid aktuális Európa-turnéjának budapesti állomása, hiszen mostantól kezdve egészen szeptemberig talán minden korábbi évnél durvább felhozatal várja a rajongókat. Legyen szó bármilyen, az oldalunk által előtérbe helyezett hangzásról, mindenki találhat olyan kedvére való fellépőt, akiket még vagy nem láthatott nálunk, vagy már igen, de mégis kötelező a megjelenés, és talán épp ez a belső, főként anyagi alapú szelekció okozta azt is – a Kvelertak sajnálatos kiesése mellett –, hogy tegnap este a vártnál kevesebben jelentünk meg. Ugyanakkor aki tegnap eljött, nyilván maradandó emlékekkel tért haza, hiszen mind a négy zenekar gondoskodott arról, hogy a legjobb arcát mutassa meg fővárosunk közönségének.

 

SOCIAL SUICIDE

És függetlenül attól, hogy egy norvég kiesett (bár a merchpultnál így is képviseltette magát, mivel a hazai fesztiválon a Kvelertak nem árulhatta a pólóit, pulcsijait és plakátjait), egy még így is keretben maradt, így a háromnegyed kilenckor kezdő Social Suicide feladata volt megalapozni az egész estét. A srácoknak pedig nagyjából az utolsóként játszott, klipesített 5th Man of a Dead Man’s Grave idejére sikerült felhívnia magukra a figyelmet, addig semmi másból nem állt a szettjük, minthogy a közönség szokja a hangzást. És lássuk be, volt is rajta mit, mivel egy alapvetően Refused-elemekkel és disszonáns kitartásokkal kevert modern hardcore bandát láthattunk, akik nem feltétlenül a leginkább célratörő módon használták az egyes zenei hatásokat. A három mikrofon konkrétan teljesen felesleges, a gitárosok dallamos(nak szánt) aláfestése úgyis hamis vinnyogásba csapott át, az énekes Esteban pedig a harminckilós versenysúlyával, valamint a földön fetrengő előadásmódjával inkább volt komolyan vehetetlen, mintsem figyelmet irányító, mindenesetre túlzás lenne azt állítani, hogy nem voltak kellemes pillanatok a szettjükben. Csupán arról van szó, hogy az elnyomott dalok is alátámasztják, hogy van még hová fejlődni, mert egyelőre nem feltétlenül lehet bármit is kezdeni a srácokkal, mert amilyenek szeretnének lenni, az a közeg már kellőképp túltelítetté vált az utóbbi egy-két évben, és amilyenek lehetnének… Hát, azt szerintem még ők sem feltétlenül tudják. De azért megkérdezhettük volna a Skype-on kapcsolt haverokat, akik a “színpadról” nézték végig dobirányból a bulit, hogy ők mit szeretnek a norvég srácokon.

GRAVE MAKER

Ezt a kérdést pedig felesleges lenne feltenni a Grave Maker kapcsán, hiszen az érintett réteg már be is foglalta az első sorokat a hangolás alatt, a ‘Social koncertje alatt tanúsított alapmozdulatok pedig módszeresen érzékeltették, hogy a Victory üdvöskéje csak még inkább fel fogja szabadítani azokat az energiákat, amikre zenéjük minden hagyománytisztelete hivatott volt. A buli előtt volt szerencsém interjút készíteni Bailey-vel (aki a Figure Fourban is érintett) és Jonnal, ahol épp azt vitattuk meg, hogy az agresszió nem feltétlenül jelent egyet a negatív hozzáállással, és ez maximálisan vissza is tükröződött abban, hogyan férnek meg egymás mellett a Time Heals Nothing bizonyításvágytól fűtött szerzeményei (mint az I Won’t Belong, a Wreckage, vagy a zárásnak frappánsan betoldott címadó), valamint a Ghosts Among Men nyersebb tételei (a Vlad the Impaler, ami nem Drakuláról, hanem a zenekar egyik közeli barátjáról szól, a Stronghold és a Hell Followed). Az egyes dalok dühét pedig csak még inkább felerősítette az, hogy Jonék mekkora rutinnal mozogták be a színpadot, amiben oroszlánrészt vállaltak alapvető méretarányaik is – ez főként az új gitárosra igaz, akit a zenekar tagjai is nemes egyszerűséggel Mackónak hívnak, és a kezében levő Gibson úgy is nézett ki, mintha éppen ukulelézni szeretett volna, már a méretarányok miatt is. Mindazonáltal a koncert tényleg mind hangzásában, mind kiállásában számomra az est fénypontja volt, hiszen a hangzóanyagokon tanúsított nyers erő élőben is maradéktalanul nyilvánult meg (hogy a közönség sorairól ne is beszéljünk), és a szettben valóban nem volt sem hiba, sem üresjárat. Remélem, hogy a 2009-es duplázáshoz hasonlóan az őszre tervezett Európa-turné is összejön nekik, mert a Grave Maker valóban megérdemli a műfaj szerelmeseinek figyelmét. (Bali Dávid)

THE GHOST INSIDE

A los angelesi The Ghost Inside tíz óra környékén egy John Williams filmzenének tűnő felvezetőt követően Faith or Forgivness című gyorsvonatával robbant be a színpadra. A közönség már a Grave Maker alatt is jelezte, hogy ők bizony tényleg nem csak nézelődni jöttek, így a ’Ghost Inside koncertjével nemhogy az este legintenzívebb szakaszát szolgáltatta, de egyben érezhetően a legtöbb embert is ők mozgatták meg. Hogy ennek mi az oka? Véleményem szerint a ’Ghost Inside egyfelől zenéjével jókor volt jó helyen; másfelől ők voltak azok, akik egy erősen hardcore gyökerű közegben felnőve képesek voltak a metal(core)ra jellemző elemeket egy olyan modern felfogásban és olyan magas hatásfokkal beépíteni a zenéjükbe, hogy erre nem is nagyon volt példa azt megelőzően. Így a fiatalabb generáció, akik a metalcore nagyjain nőttek fel, könnyen rátaláltak a ’Ghost Inside modern köntösébe bujtatott hardcorejára. A cirka háromnegyedórás szettben Jonathan és bandája megállíthatatlan volt, sőt megmerem kockáztatni, hogy utoljára ezen a vonalon a Parkway Drive volt képes ilyen mértékű energiákat megmozgatni a színpadon. Öröm volt látni, hogy a szövegeket mindig fújja, így, amilyen jól sikerült a Between The Lines WHAT DO YOU STAND FOR!? kiállása, azt követően már a koncert végig a srácok arcáról se lehetett levakarni azt az őszinte és elégedett mosolyt. A vonat megállíthatatlan volt, a dalok szünet nélkül követték egymást: Overlooked, The Brave, Greater Distance, Downbeat, Provoke, Destined és az óriási üdvrivalgást kiváltó Chrono. Jon nem győzte hálálkodással, a közönség pedig nem győzte a szünetek közötti levegőkapkodással. A hangzás volt az egyetlen, ami hagyott némi kívánnivalót maga után. A gitárok kifejezetten halkak voltak, de a dob mellé épített ’szubbasszus-generátor’ és a srácok hozzáállása az első két dal után teljesen elfejtette velem, hogy ilyen téren hiányosságok vannak. A záró Unspoken pedig egyértelműen meggyőzött arról, hogy a The Ghost Inside a színtér egyik legfontosabb csapatává nőtte ki magát.

COMEBACK KID

A Comeback Kid kb. két-három éve járt Budapesten a Brinigin’ It Back fesztivál keretin belül (azt megelőzően 2004-ben a Championnel), akkor sajnos ki kellett hagynom a koncertjüket, így most kifejezetten nagy lelkesedéssel vártam a fellépésüket. Persze sosem voltam egy „bármikor bevethető CBK-soldier”, de mindig is kiemelt figyelemmel kísértem a zenekar munkásságát. Hála az égnek Andrew-ék se szórakoztak sokáig az átszereléssel, így egy rövid szusszanás után maximális fordulatszámon pörgött tovább a buli. A nyitás minden korábbihoz képest rendhagyónak bizonyult, ugyanis az All In A Year/False Idols Fall helyett a tavalyi lemez Do Yourself a Favour című tételét kaptuk meg kezdésnek, minek utána rögtön pótoltak is a srácok, így sorba jöttek az olyan dalok, mint az False Idols Fall, Talk Is Cheap, All In A Year, Die Tonight, Partners In Crime, Falling Apart vagy a Broadcasting.

Érezhetően a régi dalok jobban előtérbe kerültek, mint a Symptoms + Cures korong nótái, de az is ténykérdés, hogy mind a négy dal, kiemelve a G.M. Vincent & I címűt hihetetlen koncertképes daraboknak bizonyultak. Sok vád érte a fiúkat a lemezzel kapcsolatban, de látva a közönség lankadatlan és dal-független vehemenciáját úgy gondolom, többünknek lenne érdemes újra elővenni a lemezt. A Comeback Kid a hardcore színtér egyik legalapabb bandája, de, ami még fontosabb: az egyik legjobb koncertzenekar is. Azt nem tudom, hogy megúsztuk-e az estét csonttörés nélkül, de azt tudom, hogy egy felejthetetlen élménnyel lettünk gazdagabbak. Nem voltunk sokan, de, amikor a kb. félházas tömeg egyként üvöltötte, hogy:

„You said, you said, you said
this time was gonna be different
WAKE UP THE DEAD!”

Na, az bizony a Comeback Kid, a közönség és a szervezők számára is búfelejtő lehetett. Jól megszokott módon a Final Goodbye képében egy kiváló bejezéssel búcsúzott a zenekar. Azonban, ne felejtsétek: a koncertdömping továbbra sem áll le, legközelebb kedden, azaz május 10-én a Caliban, az As Blood Runs Black, az Adept és a For Today kvartettel szintén a Dürer Kertben találkozhatunk. (Buzás Krisztián)

A képek nem a helyszínen készületek, a videók viszont igen.