2007. március 12.
Az Úr 2007. évének március havának tizenegyedik napja ünnepnapként lett feljegyezve sok kortársamnál, hiszen a BPRNR megcsípte az Európán most orkánként áthaladó – persze mind sebességben, mind erőben – legerősebb turnét, ahol a XXI. század legnépeszerűbb keményzenei stílusainak legismertebb előadóit láthatta vendégül mind a nagyrabecsült publikum, mind az A38 hajó. Ez a „kis” írás igyekszik feleleveníteni impresszióimat az év eddigi legnagyobb durranásáról.
Teltház. Ezzel talán el is mondtam mindent; hiszen napjainkban nagyon nehéz olyan estét lebonyolítani, ahol a szórakozóhely olyan szinten telített, hogy a mellettem álló lapockája a faromba álljon. Komolyra fordítva a szót, már fél órával a kapunyitás előtt félelem lett úrrá rajtam, amikor harmincasával érkeztek a fedélzetre a kiéhezett metalcore rajongók. A későbbiekben még visszatérhetnék egy filozófiai kitérés erejéig a publikumra is, de a hangsúly a fellépőkön van, és nem az erősen szubjektív ténymegállapításaimon.
Az estét nyitó I Killed The Prom Queen a kenguruk földjéről eddigsem a nyulaknak játszott, bár kétségtelenül szokatlan volt a látvány, ahogy az elég gyenge fizikumú (magamból kiindulva a girnyó mégis erős kifejezés lenne, hehe), hozzávetőleg 18-20 év körüli srácok kiálltak a színpadra, és se szó, se beszéd, el is indították a félórás szettjüket. Nem láttam végig a produkciójukat, csak a legelejét és a legvégét, de tapasztalataim alapján – és amit Omertától hallottam -, nem sokról maradtam le: a skacok felvonultatták az összes létező metalcore klisét, a gitárosok trükközgettek hangszereikkel; de nem a tudásukkal, hanem annak 360 fokos elforgatásával, az énekes Michael Crafter pedig jobbára dőlöngélt szűken lekorlátozott helyén, és haverkodott az első sorokban nyomorgó rajongókkal. Mindenesetre engem nem győztek meg, legalábbis rám nem hatottak mélyen; azt még meg kell említenem, hogy főleg a 2006-os, Music For The Recently Deceased című korongról játszottak, ami a promóció szempontjából érthető is, de az eleinte rossz hangzás miatt elsőre alig ismertem fel, melyik dalt hallhatom. Azonban nem hinném, hogy a hangzás miatt voltam képtelen ráhangolódni a zenéjükre, és amennyire már a második meghallgatás körül ódzkodtam az ausztrálok zenéjétől, amit ezen az estén láthattam, méginkább elvette a kedvemet. Bocsánat, a Parkway Drive-tól többet kapok.
Amint feleszméltünk ausztál felebarátaink produkciójából, az All Shall Perish már bele is csapott a húrokba. Utólag már bevallhatom, hogy titkon talán az ő fellépésük – holtversenyben a Bleeding Through-val – volt számomra meghatározó, és nem is csalódtam. Elismerem, hogy mindkét korongjuk tartalmaz tölteléknótákat, de a negyven perces koncert alatt a legerősebb dalaikkal bombázták a nem épp őrjöngő közönség hallójáratait… ugyanis hiába próbálta Hernan Hermida, a mohawk-mintára lenyírt hajú énekes circlepitre és egyéb nyalánkságokra invitálni a tömeget, azok többnyire csak álltak, és próbáltak reagálni a szélvészgyors tempókra, valamint a technikás riffparádéra. Ezen az estén bebizonyosodott, hogy az All Shall Perish élőben egy vérbeli death metal banda szintén űzi az ipart, és az olyan dalok, mint a Hate.Malice.Revenge albumos, kifejezetten svéd hatásokkal bíró sláger Laid To Rest, vagy az estét nyitó Deconstruction; valamint az új albumról származó igazi koncertnóták, mint a hardcore-os dühhel pusztító Eradication, a közönségkedvenc Wage Slaves, vagy a mindent elsöprő Day Of Justice csak megerősítették álláspontomat. A hangzás itt már jobb volt, a srácok pedig hasítottak rendesen; élmény volt nézni a gitárosok eszeveszett futamait, Matt Kuykendall dobos szolid pusztítását az orbitális méretű fülhallgató alól, valamint Hernan Hermida intenzív, és barátságos kiállását: a csúcs az volt, amikor a Deconstruction alatt megmászta a hangfalat tartó oszlopot… Nade kérem, Bruce Dickinsonból egy is elég, hehe. Mindenesetre lenehgerlően játszottak, reményeim szerint minél előbb lehetőségünk lesz viszontlátni őket egy hazai klubbulin.
A legnagyobb ováció természetesen a Bleeding Through-nak járt. Okkal. Mikor tegnap délelőtt világossá vált mindenki számára a fennmaradó jegyek mennyisége, igyekeztem mindenkit megnyugtatni szkepticizmusomból és szar természetemből adódóan, hogy nem maradnak le semmi életbevágóról. De Brandan Schieppati és társai irdatlanul rámcáfoltak, olyan mértékben, hogy eleinte nem is mertem volna megírni ezt a beszámolót. A koncert elejétől a végéig páratlan dinamizmus volt jellemző játékukra, elementáris erővel hatott az összes – bár meg kell hagyni, arcpirítóan kevés – dal, amit felsorakoztattak repertorájukból. A koncert egy horrorisztikus intróval kezdődött, majd a For Love And Failingre az énekes Brandan szabályosan kirobbant a backstage-ből, és a közönség felé vette az irányt, hardcore-os agressziójával és egyéni mozgáskultúrájával meggyőzött afelől, hogy páratlan frontemberi adottságai vannak, és mint az majd az interjúból kiderül, emberileg is maximálisan rendben van.
A buli főleg a The Truth dalaira épült, azonban – számomra váratlanul – Line In The Sand nélkül; mondjuk az All Shall Perish – Better Living Through Catastrophe című dala alatt égtek a gyertyák, de… azért nem ugyanaz, hehe. Viszont hallhattuk – most gonosz leszek – az összes olyan dalt, aminek a címében szerepel a „love” szócska; és a legszebb az volt, hogy a dugig megtelt koncertteremben mindenki egyként énekelte az összes refrént, és egy emberként tapsoltunk Brandan szavára… Katartikus élmény volt több mint 600 klappoló kezet hallani egy ilyen – relatíve – kis helyen. A csúcs persze a közönségkedvenc On Wings Of Lead volt, amit nem tudtam teljességgel élvezni, mivel az előttem álló lovag hirtelen felindulásból a nyakába vette hőn szeretett barátnőjét, és én ahelyett, hogy szemezzek annak félig kilógó farával, inkább odébbálltam. Visszatérve a cicerói közbevetésről, a This Is Love…This Is Murderous legnagyobb slágerei is előkerültek, a számomra leginkább várt Love Lost In A Hail Of Gunfire alatt már működött rendesen az ASP által elindított stagediving is, valamint kialakult az összes lehetséges moshpit, ami csak fokozódott az olyan dalokra, mint az első lemezes Rise, vagy a Tragedy Of Empty Streets. A hangzás gyönyörű volt, és a többi zenész is produkálta magát tisztességesen; Marta vadul végig headbangelt, a gitárosok pedig amellett, hogy cukkolták a stagedivingolókat, még a feelinges játékra is odafigyeltek.
A Bleeding Through megérett arra, hogy elhagyják a metalcore skatulyát és az összes ide kapcsolódó sztereotípiát, mert jóval több, amit produkálnak. Ehhez persze kellett egy koncert is, hogy az ember átérezze az energiát, amit közvetítenek. Egyetlen kifogásom a játékidővel szemben akadt, még elviseltem volna néhány dalt, de ez legyen a legnagyobb probléma. Mert volt súlyosabb is, legalábbis az én értékrendemben. És ez nem más, mint a mélyen tisztelt közönség 60-65%-a. Akik képtelenek értelmezni azt a kifejezést, hogy „kulturáltan szórakozni”. Nem azt mondom, hogy álldogáljunk egy helyben, de könyörgöm, figyeljünk már oda a másikra is, ahelyett hogy minden második true hardcore-arc domináns hím akart lenni a frissen beújított Vans-cipőjében és trucker-sapijában. Voltak kivételek, de egy adott klikk elviselhetetlen volt, és „szerencsére” én közéjük kerültem be. Végül is mindegy, ez csak az én emlékeimben játszik negatív szerepet, a kedves olvasóéban nem kell képzettársítani. Mert nem a mi hibánk az, hogy a közönség nagyrésze még mind mentálisan, mind fizikailag éretlen ekkora mennyiségű információ befogadására. Tisztelet a kivételnek!
Persze volt, aki rendelkezett kellő affinitással; a többség haza is ment a BT-buli után, Calibanra már nem volt teltház, de így sem fértem el kényelmesen, tehát az érdeklődés jelen esetben is embertelen méreteket öltött. Erősen szubjektív véleményem alapján még mindig nem tudom megérteni, miért szeretik az emberek annyira ezt a zenekart; talán azért, mert ennyire közel vannak hozzánk?! Tény, hogy nagyobb a relevancia egy Andreas-féle bulira, mintsem egy KSE-koncertre, de… Nem akadékoskodom tovább, summa summarum: Caliban jönni Németország. Játszani metalcore.
A koncertet szemlélve szintén a fenti érzet alakult ki bennem, ugyanis semmi kiugrót, vagy egyedit, említésre méltót nem tapasztaltam; a srácok természetesen felvillantották az összes séma-klisét gitárhajigálástól extrémebb mozgássorozatokig a közönség kegyeinek elnyeréséhez. A hangzás kicsit rosszabb volt, mint a Bleeding Through esetében, ami főleg Denis Schmidt dallamos énektémáiban köszöntek vissza (vagy eleve hamis volt? Upsz.); a teátrális intróval beköszöntő zenekar az I Rape Myself című dallal nyitott, ami a rajongóknak biztosította az alaphangulatot, amit a folytatásban vélhetően csak emeltek a biztos schlagerek, mint az It’s Our Burden To Bleed és társaik. Bevallom az igazságot: hét-nyolc számnál tovább nem bírtam ottmaradni, egyszerűen frusztrált a zenekar kiállása és zeneisége. Én is emberből vagyok, és nem vagyok fogékony a Caliban zenéjére, de aki szerette őket már a koncerten is, biztosan meghatározó élményekkel gazdagodott. Részemről kellemesebb élmény lett volna viszontlátni főzenekar-szerepkörben a Bleeding Through-t, de ez szigorúan zárójeles kijelentés volt. Mindenesetre aki keveslette a 2003-as, Biohazard előtti 25 perces bulit, az most megkaphatta szükséges dózist, én inkább örültem az All Shall Perish és a Bleeding Through példaértékű teljesítményének. Valamint az sem elhanyagolható, hogy a merchandise pult – ami szerintem nem épp a legfunkcionálisabb helyen volt felépítve, a bár két sarkában – árai egész barátiak voltak, a pólók háromezer pénzért vihetőek voltak bárki számára.
Összességében egy fantasztikus, és a hazai koncertek számára is meghatározó éjszaka volt ez, enyhén áthajolva az Úr 2007. évének március havának 12. napjára, de ez ne bántson senkit; a maximális teljesítményből kifolyólag mindenki maximális elégedettséggel, és füligérő mosollyal térhetett nyugovóra; azt hiszem, ennél több nem is kell. Ámen.
A koncerten való részvételért köszönet a BPRNR és a CLS Records segítségéért.
