2011. május 11.
Múlt hét szombaton ugye beindult a Skaláros bulidömping, aminek második fejezete a Cover Europe With… elnevezésű turné. Azon ritka koncertek egyike volt ez, amikor minden egyes fellépőre körülbelül ugyanannyira kíváncsi voltam, ugyan nem fanatikusként, de valahol félúton a keverőpultnál szemlélődés és a színpadról stagedivingolás között. És ami igazán szép az egészben, hogy mindegyik zenekart más miatt vártam, illetve más és más elvárásokat támasztottam velük szemben. A Caliban busz jókora késéssel futott be, mivel gondok adódtak a járgánnyal, miközben Adapték a Dürer kerthelyiségében süttették a hasukat, addig For Todayék egy jópofa városnézéssel múlatták az időt. Én egy picit több emberre számítottam, mint három nappal ezelőtt, de legalább ugyanannyira. Ehhez képest még fél nyolckor is csak egy maroknyi csapat lézengett az előtérben. Na de nézzük is akkor, hogyan alakul az este!Lényegében szegre pontosan háromnegyed nyolckor lépett a deszkákra a For Today egy arcpirítóan üresen kongó nagyteremben. De ez minket egy cseppet sem zavart meg abban, hogy teljes extázisban tomboljunk a színpad előtt a Seraphim című legújabb klippes dalra, valamint egy emberként üvöltsük, hogy Take Your Flame, Ignite The World! A Saul of Tarsus (The Messenger) után ismét a tavalyi nagylemez került terítékre a The Advocate képében. A hangzás brutális volt, a bummok pedig nagyon ütöttek élőben is, ahogy a srácok játékára sem lehet egy rossza szavunk sem. Rendkívül egyben volt a produkció, és Mattie Montgomery is kellő energiával, masszív torokkal énekelte végig a dalokat, helyenként teret engedve a szövegeket jól ismerő közönség tagjainak is. Ryan Leitru gitáros pedig zseniálisan hozta a tiszta énektémákat, így aztán tényleg minden a helyén volt. Ahogy arra számítani lehetett, egy alkalommal prédikációba is kezdett, amit a jelen levők közül egy páran nem vettek túl jó néven. Itt-ott hangos kacaj, máshonnan pedig „Music!” felkiáltás igyekezte visszaterelni zenei vizekre az estét. Nekem nem volt semmi bajom a Jézus Krisztus monológgal, de az tény, hogy például egy August Burns Red azért sokkal jobban működik az ilyen elemek nélkül…
Szerencsére időközben elég szép kis nézősereg gyűlt össze a teremben, így végül For Todayékre is átragadt a gyermeki lelkesedés a közönség aktivitása és szövegismerete láttán. Az Isaiah (The Willing), White Flag, Arm The Masses hármast követően pedig mi mással mint a Breaker című lemez nyitódalával, a Devastatorrel zárták a programjukat. Bődületes kezdése volt az estének, le a kalappal a srácok előtt! A koncert után alkalmam nyílt egy picit beszélgetni Mattievel a merch pultnál, aki készségesen állt a rendelkezésére a rajongóknak, és mivel a buli előtt nem sikerült megvalósulnia a tervezett interjúmnak, így sebtiben le is egyeztettem vele egy e-mail beszélgetést.
Az Adept nálam az utóbbi hónapokban állandó vendége volt az mp3 lejátszómnak, lényegében rongyosra hallgattam már a svéd banda idei nagylemezét, a Death Dealerst. Viszont youtube-os kalandozásaimat követően nem kicsit aggódva vártam a koncertet, illetve az élő vokálteljesítményt. Ahogy arra számítani lehetett, az új korongot nyitó First Round, First Minute-tel robbantak be a színpadra. HERE WE FUCKING GO! Természetesen a friss kiadvány dalai voltak a szett főszereplői, de a No Guts, No Glory és az At World’s End után azért előkerült egy olyan régi klasszis is, mint a Sound The Alarm, amire aztán rendesen elszabadultak az indulatok a tánctéren is. Az igazat megvallva, a közelemben szinte csak Van Damme wannabe emberkék voltak, de szerencsére azért nem csak az agyatlan rúgkapálás volt a jellemző az este folyamán. Majd jött a klippes megasláger az Ivory Tower, és ha a csillagokat nem is énekelte le Robert Ljung énekes, azért ciki sem volt. Mondjuk engem nem igazán győzött meg sem az ő sem pedig a banda teljesítménye, hiszen míg Robert a legtöbbször alig győzte szusszal még az üvöltős részeket is, addig a hangszeres szekció elég sokszor ment el az erdőbe… Valószínűleg a hangzásbeli visszaesés is annak volt köszönhető, hogy eléggé hullámzó volt a csapat pontosság és precízség terén. A végén még azért persze eldördült a himnikus Lost Boys is, hogy aztán átadják a színpadot az igencsak kalandos életutat maga mögött tudó As Blood Runs Blacknek.
Legutóbb négy évvel ezelőtt láttam a bandát élőben, egy akkor igencsak széthullott produkció tanújaként, amikor az aktuális turnétársak (Berzerker, Born of Osiris) dobosai segítették ki a csapatot. Azóta viszont kicserélődött lényegében a teljes felállás, illetve visszatért mindenki kedvence, Leche is a dobos posztra, így hát igencsak nagy várakozás előzte meg részemről a koncertet. A háttérben az új album borítója ékesítette a színpadot, az epikus intróra történő bevonulást követően pedig annak rendje és módja szerint elszabadult a pokol az In Honour hatására. A közönség tényleg kitett magáért, hiszen a legelső hangoktól kezdve egy emberként pulzálta végig a koncertet. Mindenki legnagyobb örömére pedig igencsak előkelő szerepet kapott a csapat 2006-os albuma, az Allegiance. Az Intro és az In Dying Days kettőse után még volt egy duplázás az idei korongról a Resist és a Divided képében, de utána már csak az old school klasszikusoké volt a főszerep. Strife (Chug Chug), My Fears Have Become Phobias (a kultikus lábdobtémából sajnos szinte semmi se hallatszott), zárásként pedig a Hester Prynne. Azt hiszem mindenki elégedett lehetett ezzel az összeállítással, és a teljesítménnyel is persze. Nagyon patent kis bulit toltak Leche-ék, és az új torok, Sonik is rendkívül meggyőző teljesítményt nyújtott. Az üvöltések mellett a károgásokat is jól hozta, miközben végig iszonyat barátságos és jópofa volt. Egyetlen negatívumként a számok között / alatt hallható idegesítő sample hangokat emelném ki, ami nyilván viccesnek volt szánva, de valójában egyáltalán nem volt az.
Az estét a hazánkban már többször is megfordult Caliban zárta. Érdekes módon én még sosem láttam őket élőben, és a rengeteg negatív vélemény hatására eléggé szkeptikusan vártam a koncertjüket. Az igencsak impozáns fénytechnikával megtámogatott show viszont határozottan jól működött. A kellő szigorral megdörrenő zenei alap mellett kiváló teljesítményt nyújtott Andreas Dörner, Denis Schmid gitáros pedig igencsak nagyot énekelt a dalokban. A setlist elején még mondjuk előfordultak bizonytalanságok, de később aztán egyre magabiztosabban és felszabadultabban hozta a tisztákat. A Love Song, My Time Has Come, Life is Too Short, No One Is Safe négyesét követően kissé leült a buli a Beatles (Helter Skelter) feldolgozásnak köszönhetően. Amúgy sem volt az a földöntúli őrület a tánctéren, inkább ilyen langyos lötyögéshez tudnám hasonlítani a helyzetet, ami aztán később azért új erőre kapott az olyan daloknak köszönhetően, mint a Stop Running, Walk Like The Dead, Nowhere To Run, No Place To Hide, All I Gave, I Will Never Let You Down, 24 Years (ahol a közönségből egy arc eltolt egy strófát a basszer vokálmikrofonjába), illetve a záró Nothing is Forever. De persze itt nem érhetett véget az este, ráadásként megkaptuk még a Rammstein feldolgozást, a Sonnet, valamint az It’s Our Burden To Bleedet. Kisebb leülésekkel ugyan, de egy igen szórakoztató egyórás előadásnak lehettünk részesei. Számomra pedig abszolút pozitív csalódás volt a Caliban élő teljesítménye.
Összességében, aki ott volt, egész biztosan maximálisan jól érezte magát, lényegében mindegyik banda hozta a tőle elvárható szintet, én pedig a magam részéről egy For Today, ABRB, Caliban, Adept sorrendet tudnék felállítani. Sajnos igencsak családias hangulatúra sikeredett a rendezvény, ami remélhetőleg azért a jövőben változni fog. Hiszen eddig a koncertek hiánya volt a gond, most pedig tessék, igencsak el vagyunk kényeztetve. Szóval gyerünk, járjatok el kedvenceitek koncertjeire, ha tehetitek!!!
