2007. szeptember 12.
A • M.A.C. of Mad 10:00A fesztivál harmadik, egyben záró napjának délelőttjét a városban mászkálva töltöttük, bankautomata után kajtatva, illetve mainstream módon meglátogattuk a cseh Penny Market-et is, mivel fejünkbe vettük Monstrosity kollégával, hogy a friss(ebb) élelem és némi alkohol érdemlegesen javítani fog gyűrött és megviselt állagunkon. (Persze a fejlődés nem történt meg, helyette szimpla konzerválódás lett a reggeli / délelőtti italozás eredménye, illetve egy rezignált „leszarom, hogy nézünk ki” felkiáltás). A szürke kora délelőtti órák fellépőiről, és teljesítményükről így beszámolni nem tudok, viszont volt egy bizonyos előadó, akire mindenképp vissza kellett érni, mivel a felhőtlen szórakoztatás ígéretével kecsegtetett, s nem is hazudtolta meg önnön hírnevét.
Napfény, vidámság, EXCREMENTORY GRINDFUCKERS – szinonima szavak lettek számunkra. Otthoni kifakult póló, egyszerű rövidgatya, zokni cipő nélkül és blastbeat. Ez a csapat sem megélhetési indíttatásból zenél, az biztos, ami jót is tett a hangulatnak a Hannoveri négyes garázdálkodása alatt. Nevükhöz méltóan mindenféle teljesen eltérő stíluselemmel vegyítették a pőre grindcore zenét ezek a kísérletező grindfattyak, volt itt hardcore nóta, polka, tingli-tangli, System Of A Down-szintű nyivákolások, lalalázások az énekesektől, őrült táncikálás a színpadon, és legfőképp humor. Volt dal az ürüléknek szentelve (Shit) szerelmes eposz (Rio De Janeiro) aztán meglepetés Knight Rider fanoknak, Michael Knight-ról, valamint egy régi pop zenekar, a 2 Unlimited No Limits című diszkóslágerének grind-osított verziója a „színterek egyesüljetek!” jegyében. A gitáros srác két dal közt elküldött minket megvenni a cd-jüket, érvként felhozva, hogy olcsó, majd gyorsan visszakozott, hogy várjunk még, s majd csak a buli után – meg hasonló poénok, echte germán humor, leírva banálisnak tűnik így utólag, még számomra is, ám higgyétek el, amerre néztem, mindenütt mosolygó arcokat lehetett látni. A kegyelemdöfés a Final Grind-down képében érkezett, mikor felcsendültek a Europe klasszikus Final Countdown-jának taktusai. Természetesen ezt is bőven megszaggatva, blastbeat-ekkel súlyosbítva, melynek hallatán a szerzők bizonyára lefordulnának a székükről, és eltöprengenének az alkotómunka értelmetlenségéről. Felettébb szórakoztató fél órát tölthettünk a társaságukban.
Közvetlenül utánuk már komorabb felfogásban szobrozhattunk a másik színpad előtt, a Szombathelyi SEAR BLISS rövidke műsora alatt. A csapat elég sokáig húzta a beállást, így a program is kurtára sikeredett (én mindenesetre elhallgattam volna még őket). Volt a személyes kedvencem, a Birth Of Eternity a Glory And Perditionről, aminek nagyon örültem, aztán Pagan Winter, Tunnels Of Vision, az Arx Idolatriae és itt is előkerült a Metallica Motorbreath dalának feldolgozása, amit mostanában előszeretettel vesznek elő a bulijaikon, és most is hatásos volt az átirat. Ezután csak úgy tessék-lássék követtem az eseményeket, kevés dolog maradt meg az emlékezetemben. Az „egyelőre arctalan” zúzda kategóriából a DAGOBA-ba hallgattam bele messziről, modernebb, tiszta dallamokkal megspékelt húzós durvulatukat próbálták megszerettetni velünk, nem voltak rosszak, de felejthetetlenek sem – mondom mindezt látatlanban, otthon azért belefülelek majd a munkásságukba. Viszont igazán csak a BY NIGHT-ra figyeltem fel, főleg a szőke frontember teljesítményére, és hangjára. A zene ilyen modern hardcore-vegyületnek tűnt, de elég jellegtelen, inkább csak az énekes vitte a hátán, de óriási tapsot kaptak ők is, megérdemelten. A death-grinder INHUME műsorát leginkább a féktelen száguldás és az istentelen hörgés jellemezte, éhgyomorra is jóleső volt ez a folyamatos blastbeat-áradat, de kiemelkedő, vagy túlzottan emlékezetes nem volt.
Arra a ZYKLON-ra, mely eddigi három lemezével (World Ov Worms, Aeon, Disintegrate) erőteljesen vegyítette a norvég black metalt az amerikai típusú death-tel. Nem láttam még őket élőben, így nagyon vártam a koncertet, s nem is okoztak csalódást, bár az elején sokan fanyalogtak, mivel a középtempósabb, sűrű reszeléssel teli dalaikat vették elő, de szerencsére féktelen sebességben, rombolásban sem maradt hiányérzet bennünk. A Transcendental War (Battle Between Gods) természetesen Garm dallamai nélkül is nagyot ütött, akárcsak a Disintegrate, de bármelyik dalt mondhatnám, a színvonal kapcsán egyiket sem érheti kifogás. Ami még nagyon tetszett, az Emperor tagok (Trym dobos, és Samoth gitáros) játéka, főleg Trym kompromisszum-mentes ősi, kalapálása. Minőséget kaphatott mindenki, aki végignézte a rendelkezésükre álló 35-40 percet.
Az Armada képében a 2006-os év általam egyik legtöbbet hallgatott black metal albumát jegyző norvég KEEP OF KALESSIN tavaly már járt nálunk a Satyricon társaságában (A38), s az a buli jobban tetszett, ideálisabb körülményei miatt. Eleve még világos volt, s a hangzásuk sem remekelt, ennek ellenére a lendület, profizmus, amivel előállnak, példaértékű, így a Many Are We, Crown Of The Kings, Come Damnation és társai nagyon hatásosak voltak, akárcsak Obsidian C. utánozhatatlan, fénysebességű gitározása, mely teljességgel megkülönbözteti, és ki is emeli őket a feketefém hordák tengeréből.
A New York-i IMMOLATION brutális, mégis hangulatos szerzeményei lemezen is kiválóak, a darabokra tördelt, precíz dobolás, és a teljességgel egyéni dallamvilág emeli ki őket a death bandák közül, s most meggyőződhettem róla, az üveghangokkal teli tébolyult gitártémák élőben is gyilkolnak. A lemenő nap elhaló fényei közt kiálló amerikaiak koncertjén a dalok sajátos, baljós kisugárzása a külvilág folyamatos besötétedése okán hatványozottan érzékelődött cirka 40-45 perces műsoridejükben. Az új, Shadows In The Light című lemezről a Hate’s Plague, a dallamával szinte az őrületet megzenésítő Passion Kill, a kegyetlenül súlyos, vészterhes World Agony és a címadó szerepelt, főleg az agónia sújtott kegyetlenül. De mellette volt még Christ’s Cage, Once Ordained, Higher Coward (iszonyút szólt), Wolf Among the Flock, Swarm of Terror, és Harnessing Ruin. Csúcsteljesítmény volt a négyestől ez az előadás.
A norvég MADDER MORTEM-et lelkiismeret-furdalás nélkül kihagytam, elnézést a rajongóiktól, de fesztiválra ők sem igazán valók, avantgarde, egyéni, és sötét hangulató, absztrakt zenéjükkel. Agnete szimpatikus volt, kommunikált a közönséggel, és lelkesen énekelte furcsa dallamait, én mégis az ő programjuk alatt tettem egy kört inkább.
Ezek után a SATYRICON-t nincs szívem úgy megszidni, ahogy megérdemelnék, így nem írok sokat róluk. A gyatra hangzás (mely később azért helyreállt) és az utolsó két lemez túlsúlyban lévő dalai végül visszaüldöztek a sörsátorba, de nem is bántam igazán. Számomra az utolsó kedves lemezük a Rebel Extravaganza volt, sok helyen lehetett olvasni, hogy az egyszerűbb új dalok hatalmasat ütnek élőben, ez a szememben nem érvényesült: ugyanolyan unalmasak voltak itt is, mint CD-n az olyan zöngék, mint a K.I.N.G, a Now, Diabolical, a When Pentagram Burns, és társaik. Az A38-as koncertjük alatt (mely sokkal jobban sikerült az itteni bulinál) is meg lehetett figyelni, a Filthgrinder mondjuk mekkora aurával rendelkezik élőben is, melynek nyomába sem értek az új dalok. A Vader után egyszerűen nem győzhettek, így nem is figyeltem már rájuk a végén.
A DYING FETUS-t is jó érzés volt újra látni, s ugyan most kevesebbet játszottak, mint a bécsi bulin (melyről itt olvashatsz beszámolót), tehát nagy meglepetések, rég elő nem szedett dalok ezen az állomáson nem voltak hallhatók, azért hatalmasat lehetett rombolni. Felcsendült a Pissing In The Mainstream, a One Shot One Kill, a Praise The Lord (Opium Of The Masses), a Grotesque Impalement, a Kill Your Mother, Rape Your Dog, a Raped On The Altar, a Fornication Terrorist, aztán a Killing On Adrenaline andalító reszelése. A legújabb, War Of Attrition lemezről pedig a Homicide Retribution, Insidious Repression, Fate Of The Condemned hármasa (ha jól emlékszem három dal volt a friss CD-ről, de az is lehet, hogy négy) került elő. Duanne Timlintől, – aki az utolsó CD-n dobol – azóta megváltak, az új ütős Trey Williams megbízhatóan, s némileg pontosabban csépelte végig a szettet, de egyébként minden a régi volt: John Gallagher ultramély hörgése, a kiváló témákból felépített dalaik megtették hatásukat: iszonyú őrjöngés volt eme késői órákban is alattuk.
Ezután már gyakorlatilag feladtam mindent, járáshoz is alig maradt erőm, nemhogy további impulzusokat befogadni. Így hullafáradtan hallgattam távolabbról az old school thrash metal ONSLAUGHT múltidéző, mégis erőteljes műsorát, s minden mindegy alapon a fesztivál záró felvonása, a norvég ipari black metal szörnyeteg RED HARVEST kietlen, pusztulásra ítélt világában is elmerültünk még egyet utoljára. Ha a Dying Fetus adta meg a halálos csapást a háromnapos menet végén, akkor a Red Harvest rugdosta meg a kivérzett hullát. Brutálisan szóltak idegtépő és durva, ráspolyos vokállal, vastag gitárokkal kevert, sampler-szőnyegbe áztatott harci indulóik, egy nagyon hatásos szintitémával kísért apokaliptikus víziót megteremtő részre még felkaptam a fejem, de úgy az ötödik daluk tájékán véget ért számunkra a 2007-es Brutal Assault fesztivál, mely nekem személy szerint az év koncertje, s felejthetetlen élmény volt. A felhozatal hihetetlenül erős volt, a Cephalic Carnage elmaradt bulija okozta rossz szájízt is elvitte a remek koncertek özöne. Mit is írhatnék még, ami nem tűnne klisésnek ezek után?
Köszönet jár útitársaimnak: Thrash, Monstrosity, Mirr-Murr, és Cannibal, (hogy inkognitójukat megőrizzem), s az összes magyarnak üdvözlet, aki ott volt, The Key, Darab, Szőllősi B. Vlagyij, Márton (Megazetor) és párja, és akiket esetleg kihagytam!
Végezetül álljon itt a fesztivál honlapja:
http://www.brutalassault.cz/
