2007. augusztus 27.
A program:Ugyan a fesztivál első napja is erős volt (melynek krónikáját itt olvashatod), a pénteki programot nézegetve mégis alaposan szelektálnunk kellett, hogy talpon maradjunk hajnali kettőig, a koncertek végéig. Az előző naptól eltérően itt már délelőtt tíztől dübörgött a metal, mi mégis először csak a LE SCRAWL-ra ténferegtünk be. Az ingekbe, finom ruhákba öltözött csapat számomra meglepetésként abszolút bulis zenét művelt, hörgéssel, népzenei táncos részekkel, folk-jazz elemekkel megtűzdelve puritán death metal-szerű zenéjüket – legalábbis ismeretlenül nekem ez a kép jött le. Elég sokan megtapsolták őket, amin láthatóan maguk is meglepődtek. Amit még nagyon ajánlottak ismerőseim, az a litván OBTEST fellépése volt, ők is folk-népzenei hatások felé nyitó durvulattal szolgáltattak talpalávalót. Róluk is pozitív véleményt tudok formálni, otthon kizárt hogy hallgatnám őket, azonban ha egy fesztiválon még egyszer összefutok velük, nem fogom kihagyni.
Aztán elég hosszú szünetet tartottunk, egészen a DESPISE előadásáig. A srácok death metalt játszanak, némi dallamos, Lykathea Aflame-hatású témákkal vegyítve (onnan a dobos jelenleg is csépeli a bőröket a DESPISE-ban) ígéretesen. A Fragments of Reprisal lemez elég erőtlen hangzásával ellentétben itt nem volt gond a megszólalással, korrekt túrást szolgáltattak, ami alapján (és a lemez egyelőre felületes ismeretében – sajnos az a fránya hangzás sokat levesz a cd élvezhetőségéből) én nagy ígéretnek könyvelem el őket, érdemes figyelni rájuk a jövőben. A GOREROTTED közvetlenül utánuk túrt egy nagyot, aztán kihagytam a MISANTROPHE-ot, és az ex-Voivod-os Eric Forrest által vezetett E-FORCE-ot is, inkább pihentem, mivel aztán a MNEMIC ötórai kezdésétől egészen hajnalig nem volt megállás.
Az idei Passanger lemezt végleg félretettem, pedig korábban az eredetiséggel meg nem vádolható, de kellemes, leginkább az Obsolete-Demanufacture korszakos Fear Factory-re hajazó anyagaikat kifejezetten kedveltem, főleg a The Audio Injected Soul pörgött sokat nálam. Ami leginkább zavart itt, és a 2007-es CD-n is, az az új énekes Guillaume Bideau személye, aki az idei művet ész nélkül szétüvöltötte, dallamügyileg viszont nem produkált valami nagy dolgokat. Élőben is (nem tudom nem leírni, de sajnos muszáj) túljátszotta magát, s ugyan leginkább a régebbi dalokra figyeltem, azért le lehetett szűrni, hogy az új együttműködésben fogant számok is szaggatnak tördelt ritmusaikkal, s az énekdallamok is jobban feküdtek Guillaume-nak: ellenben például a Door 212, a Ghost, vagy a zárásként felcsendülő Deathbox énektémáival, melyek hallhatóan kevésbé mentek neki. Minden eredetiségmentessége ellenére a régi énekes szerethetővé tette a MNEMIC dalokat, fantasztikus hangjával, így összességében bár retek nagy zúzda volt a koncert, irtózatos szaggatással itt-ott, de nekem egyértelmű csalódás.
Akárcsak a THE BLACK DAHLIA MURDER, ők viszont kellemesen, de nagyon! A Miasma lemezt otthon kétszer bírtam végighallgatni, de élőben hatalmasat ütött a programjuk, gyors death metaljukkal. Dalcímeket itt sem tudnék mondani, annyi biztos, hogy a „sexx with a dead girl”-szöveggel felkonferált Satutory Ape volt, akárcsak a Miasma, az A Vulgar Picture, és a Contagion, továbbá ízelítő a hamarosan érkező új cd-ről. Ezen dal alapján kizárt, hogy a banda rajongói csalódni fognak, bokalefosás garantált, ha a hangzáson javítanak eddigi életművükhöz képest. Akkor én is próbálkozok még egyszer velük, annak ellenére, hogy egy barátom szerint, akire amúgy általában hallgatok – az összes riffjük innen-onnan ismerős régebbi lemezekről. Ez nagyon meggyőző buli volt az amcsiktól, a „We’re Black Dahlia Murder from the fuckin states” köszöntéstől a ráadásig. Respect!
Ennyi elvontság után üdítő érzés volt szabadjára engedni a tomboló ösztönöket a jó öreg MALEVOLENT CREATION zúzdájára. Elmondhatom, hogy death metal csapatokkal a fesztivál egészén nem volt gond, s a MC is jól teljesített, annak ellenére, hogy mennyi buktatón, tagcserén estek át az évek folyamán, s elég sok felejthető lemezt is kiadtak az pályájuk során, persze klasszikusok mellett is. Az egyik ilyen klasszikusról, a Retribution-ről volt Eve Of The Apocalypse, és Monster, az első lemezről (The Ten Commandments) a Malevolent Creation, a szintén kiváló Eternalról a Blood Brothers, és az Infernal Desire. A Warkult albumról megkaphattuk a Halottak Menetelését (Dead March) az új Doomsday X-ről pedig a Cauterized-et és a Deliver My Enemy-t. Szóval jól szemezgettek pályafutásuk erősebb megnyilvánulásaiból, s számomra meglepően sulykoltak.
Egyetlen pillanatát sem akartam elszalasztani a MADBALL tiszta New York Hardcore túrásának, s a pénteki show bizony tökéletes volt. Sorban jöttek a nagy slágerek, utcahimnuszok, Rigg Ross őserővel ütött, Mitts reszelte a mosh-beindító riffeket, a felettébb marcona és iszonyú nagydarab Hoya Roc bőgős is produkált némi súlypontemelgetést, sőt, legnagyobb meglepetésemre el is mosolygott néha! De a legtöbb pillantás Freddy Cricien-re, az egyik legjobb HC frontemberre szegeződött, aki profin vezénylete le a tökéletes NYHC hangversenyt. A legzseniálisabb az egész műsorban az volt, hogy pont azt kaptam, amit vártam: ugrálásra késztető himnuszokat, örökmozgó frontemberi tevékenységet, valamint azt, ami a mai hc színtérről leginkább hiányzik nekem: a dalok közti konferálásokat az összetartásról, meg hogy mindegy ki milyen zenét hallgat, mind egyek vagyunk, tehát, Unite, Friends, Family. Én ezt vártam, és maximálisan meg is kaptam, akárcsak a Look My Way, Set It Off, az Agnostic Front feldolgozás dalokat, és természetesen a közelgő Infiltrate the System lemezről az étvágygerjesztőnek szánt címadót. A MADBALL pont azért volt zseniális, mert nem akart másnak tűnni ennyi év után sem, mint ami: 100 %-ig hiteles, és hardcore.
Éles kontrasztként hatott ezek után a KATATONIA műsora. Ugyan eddig nem láttam őket, csak hallottam, mennyire gyengék élőben, s statikus előadásra számítottam, ennek ellenére örülök, hogy nem hagytam ki őket, ugyanis ez kifejezetten erőteljes produkció volt tőlük. Jonas Renske végig a hajával eltakart arccal énekelt, de nagyon jól, ami viszont kár, hogy az egyetlen régi nóta a Brave Murder Day volt, a többi kizárólag az az utáni, újabb lemezekről szólt. Összképben inkább mutatott egyéni dallamvilágú modern rockcsapatként a svéd ötös, mint dark/gothic-nak, ami nem is állt rosszul nekik. Átszellemült előadás, szép, depresszív dallamok, s kellő mértékű súly: röviden ezt kaptuk a Katatonia-tól aznap este.
A Hypocrisy főnök-énekes-gitáros Peter Tagtgreen által vezetett PAIN számomra inkább csak idegesítő időhúzás volt a Soulfly előtt, a nekem leginkább nagy vonalakban a Rammstein-re hasonlító menetelő, kő egyszerű dobalapokra épített, slágerorientált reszelésével. Nagyon jól szóltak, ez tény, az egyszerűbb zene is kiválóan működött élőben, s a csajok is szép számmal vonaglottak az első sorokban, s kajálták őket rengetegen. A show végén, a ráadás ráadásaként Peter a jelenlévő hölgyeknek küldte a Bitch című szerzeményt. Bennem mindössze ennyi maradt meg.
A törzsi zúzás után a norvég blacker GORGOROTH lépett a másik színpadra – keresztek, levágott marhafejek, szögesdrót és pucér nők nélkül. Ellenben volt brutális corpsepaint, és retkes, hangos, zajos, élesen szaggató megszólalás. Ne ismerem őket túl mélyről, inkább csak kíváncsi voltam, de az elvárásaimnak megfeleltek külsőségek nélkül is: velejéig black metal buli volt az ideális éjfél környéki időpontban kezdve, kb háromnegyed órában. Ghaal énekes szabadulása után itt mintha visszafogottabb lett volna, de a torokszaggató embertelen károgása és a vérvörös fényekben fürdő színpadon romboló szegecselt bőrbe öltözött démonok hatásosan tárták ránk a pokol kapuit így is.
A patológia fanatikus HAEMORRHAGE fellépésére egyetlen szót tudok mondani: zseniális volt, ez a leginkább goregrind-ként leírható zene koncerten nagyot szólt, s mellé nem elhanyagolható mértékű látványelemeket is kaptunk. Eleve a frontember leöntötte magát, mintegy megfürödve művérrel, aztán elmebeteg mozgást is produkált, s szinte pantomim-mutatvánnyal felérő performance-t. például injekciót adott be magának a mikrofonnal a vénáiba, a zsinórral felakasztotta magát, aztán lefeküdt a porondra, s eljátszotta a holtak ébredését, mindemellett, zombiként vánszorgott ide-oda, s emellett még durván hörgött is a zöld műtősköpenybe-sapkába, arcvédő maszkba öltözött gitárosok által szolgáltatott korai Carcass-hatású zúzdára. Eme késői órán is sikerült örömöt szerezniük annak a felettébb népes seregnek, aki képes volt még talpon maradni. Ezt bőven és vastagon meg is hálálták, a végén pedig befőttesüvegben egy mű emberi agy is előkerült, melyből aztán a frontember bőszen falatozott is eszméletlenül grimaszolva. Az Enslaved elhúzódó beállása miatt a többszöri ráadás végén stílszerűen a We Are Patologist-al búcsúztak el.
A nagyon késői (korai?) kezdés ellenére hatalmas tömeg várta a norvég ENSLAVED színpadra lépését. A csapat munkásságát a nekem egyáltalán be nem jövő Eld lemez óta nem igazán figyeltem, ami miatt sürgősen el is szégyelltem magam, ahogy egyre telt a rájuk szabott idő. Az utóbbi lemezeikkel (a Mardraum-tól kezdődően) a korai viking metalos irányból eltérve egy egészen egyéni, progresszív, súlyos világot alakított ki magának a csapat, 2007-ben is abszolút vállalható, sajátos módon keverve egy olyan elegyet, melyben kiválóan megfértek egymás mellett az északi dallamok, és a súlyos (black alapú) zúzdák is, valamint 70-es évekbeli progresszív alakulatok megoldásai. Mindez szinte tökéletesen arányos, telt, tiszta, és súlyos hangzással támogatva meg, mély átéléssel, elsöprő dinamizmussal előadva, számomra az egész fesztivál egyik csúcsteljesítményét produkálva. Leginkább a Ruun lemez volt terítéken, s ugyan tracklist tekintetében bajban vagyok, még mindig bennem kavarog a tisztán megszólaló csodálatos dallamok, és a legtöbbször fénysebességű blastbeat-alapú zúzdák kontrasztját egymásba olvasztó dalok innovatív, megrázó erejű lenyomata. Ennél jobban fizikailag lehetetlen megközelíteni a hibátlan koncert fogalmát. Tökéletes zárás péntek estére.
