BRUTAL ASSAULT Vol.12 @ 1. nap

A száraz tények:

Csütörtök, aug.09.

Stage A • Rubufaso Mukufo 15:00
Stage B • Panychida 15:25
Stage A • Abstract Essence 15:55
Stage B • Leng Tche 16:25
Stage A • To-Mera 16:55
Stage B • Aborted 17:30
Stage A • Saturnus 18:05
Stage B • Belphegor 18:40
Stage A • Dismember 19:20
Stage B • All That Remains 20:10
Stage A • Root 20:55
Stage B • Suffocation 21:40
Stage A • Dark Tranquillity 22:40
Stage B • DHG 23:45
Stage A • SSOGE 0:40
Stage B • Ensiferum 01:25

És a szubjektív élmények:
Tizenkettedik alkalommal került idén megrendezésre Csehország legnagyobb élő zenei megmozdulása, a Brutal Assault fesztivál. Az összejövetelnek idén Jaromer (illetve annak Josefov nevű külvárosa) adott otthont, egy szuperhangulatos helyszínen, az Old Army Fortress-ben, ami stílszerűen egy régi katonai erődöt takar. A létesítményről annyit, hogy II Josef Császár építtette 1780-1789 között, nyolcszögletű alapzattal, kb 8-10 méter magas téglafalakkal, melyek tetejét már benőtte a növényzet. Nagyon speciális hangulatot adott a brutalitásban – nevéhez méltón – hiányt nem szenvedő felhozatalnak a védett hely, melynek hatalmas udvara, tág terei tényleg rendelkeztek egyfajta méltóságteljes, időtlen aurával. Továbbá óriási előnyt jelentett a beton illetve kavicsos talaj, amely azért is volt jó, mert az eső miatt (amit az első két nap meg is kaptunk) egyáltalán nem kellett sárban dagonyázni. A kemping rész ingyenes volt, nem messze a koncert helyszínétől, a határoló domb és egy folyó közé szorítva. Az ingázást szépen döngölt, vagy épp gazos, bokrokkal, ágakkal sűrűn benőtt ösvényeken lehetett megoldani, vérmérséklet és egyéni kalandozó kedv szerint, dombra fel és dombról le. Két egyforma színpad állt egymás mellett, külön hangosítóval, s szinte szünet nélkül, felváltva követték egymást a koncertek végig, általánosságban jó hangzással, a Stage A és B közt egy hatalmas kivetítővel, melyen (szinte) végig nyomon lehetett követni az eseményeket, mivel elég sok kamerával vették a bulit, több állásból.

A buli szeszgőzben telt előestéjén ismerkedtünk Josefov-val, a macskaköves utak, egykoron szebb napokat megélt épületek, terek egyfajta zord szépséggel, kisugárzással rendelkeztek, s ugyan a Watch My Dyingtól tudjuk, hogy a tájban gyönyörködni divatemberség, mégsem lehetett szó nélkül hagyni. Hangulatunkat sem a rosszarcú őslakosok, sem az, hogy alig beszéltek bármilyen idegen nyelvet, amit próbáltunk, nem tudták elrontani, s az sem, hogy emiatt kénytelenek voltunk hadonászva mutogatni, ha akartunk valamit. Ismerkedtünk a szomszéd országokból érkező fémszívűekkel (akik szinte kivétel nélkül ismertek egy-két magyar szót is, az est legnagyobbja egy majd két méteres, szőke varkocsos, szakállas black metalos sráctól a „bazdmeg kecske” teljesen váratlan, később szállóigévé vált kinyilatkoztatása volt). Aztán vaksötétben részeg sátorállítás rekordidő alatt többünktől, további italozás, ájulásig.

A csütörtöki nap reggelén/délelőttjén inkább csak elütöttük az időt, s persze lerohantuk az utcahossznyi sorban leledző cd-standokat, mint etióp gyerek a segélyszállítmányt. Mire elkezdődött volna a délután háromra kiírt Rubufaso Mukufo műsora, irtó nagy esőzés vette kezdetét, így kihagytuk az első pár büntetőbrigádot, s inkább a sörsátor kakofonikus hangzavarába ástuk be magunkat, becsületet süllyeszteni. A nap első fellépője számunkra a Marasmus albumával a mezőnyből kiemelkedő minőségű művet alkotott belga LENG TCH’E volt, akik brutális grindcore muzsikát tolnak, utóbbi lemezeiken már kifejezetten előremutató formában, utat engedve zenéjükbe a hardcore illetve death metal hatásoknak, mindezt egyéni felfogásban, alaposan megtördelve, bestiális előadással. Dinamikus, erőtől duzzadó koncertet adtak az eső ellenére is.

A magyar énekesnővel (Kiss Julie, a Without Face-ben volt anno) kiálló TO-MERA elvont, tördelt és angyali áriázással kísért muzsikájához nem éppen a fesztiválok körülményei a legmegfelelőbbek, s ez a rétegzett, nehezen befogadható, elsőre diszharmonikusnak tűnő muzsika nem is hatott igazán. Lee Barret underground legenda, a megszólalásuk sem volt kifogásolható, de ez a zene megköveteli az elmélyülést, így valószínűleg csak a rajongóiknak okoztak örömöt így ismeretlenül. Az eső is nehezítette a dolgukat, illetve a ráhangolódást, így kb fél óra után elhagyták a színpadot.

Ezután jóval zordonabb tájakra merészkedtünk, melyen utaskísérőnek a szintén belga ABORTED ultrabrutális death metal-ja vállalkozott. A Leng Tch’e-nél jóval kevésbé megtördelt grind sebességű aprításról beszélhetünk, elég sok dallamos szólóval, az újabb lemezeiken már némi modernebb gitártémával is ízesítve. Brutálisan szóltak, az énekes be is vetődött a közönségbe, a színpadról érkező energiadózishoz pedig hozzájárult a muzsikusok folyamatos fejrázása. Alattuk már elállt az eső is, a betonalapzatnak hála sár sem volt, így hatalmas zúzásba torkollott a buli; iszonyatosan elkalapált mindenkit a Dead Wreckoning, a Blood Fixing The Bled, Gestated Rabidity (hatalmas!!!!), a The Chroundin Enigma, valamint a The Spying Séance és társaik. Nem tudom, mit ehettek a backstage-ben, ami ennyire felpörgette őket, mindenesetre ez nagyon erős kezdet volt.

Sajnos kimaradt ezután a SATURNUS (söralapú elfoglaltságok miatt), s amit tényleg fájlalok, hogy a BELPHEGOR-ból is csak a „Thank You Very Much” öblösen elhörgött soraira értünk vissza. Tényleg kár értük, mivel nem láttam még őket.

Amit viszont semmi pénzért nem mulasztottam volna el: az a svéd death metal egyik ős-bástyájának számító DISMEMBER műsora. Azt a bizonyos szivacsosan reszelős Sunlight-hangzást, mely teljességgel jellegzetes náluk, itt sikerült megteremteni, s ugyan nem volt teljesen tiszta a megszólalás, így egy-két harmónia elveszett az orkánszerű hangviharban, mégis félelmetesen energikus koncertet toltak az öregek. Tanítanivaló dinamizmus áradt a rendelkezésre álló ötven perc minden egyes pillanatában, a színpadon Maiden, Motörhead vásznakkal letakart cuccok közt reszelő brigádból, melyet (többek közt) az Of Fire, Misantrophic, God That Never Was, Autopsy, As I Pull The Trigger, Where Ironcrosses Grow nóták, és az Iron Maiden feldolgozás után a közönség által leginkább várt Casketgarden koronázott meg. Nehéz leírni az itt uralkodó hangulatot, nagyon húzós koncert volt.

Ezután a bestiális, koszos, ősi és dinamikus buli után némileg tisztább, és modernebb vizekre eveztünk a The Fall Of Ideals képében az egyik kedvenc metalcore lemezemet leszállító ALL THAT REMAINS társaságában. Eleinte csak a dobok szóltak igazán (ez főleg a Dismember láncfűrészes gitárjai után volt feltűnő), de szépen helyreállt a dolog, vaskos, és erőteljes gitárhangzás támogatta meg szenvedélyes, durva és dallamos elemeket ötvöző számaikat. Az említett lemezről mindjárt harmadikként érkezett a kedvenc ATR dalom, a Not Alone, vártam a katarzist…és hát énekileg a tiszta dallamok sehol nem voltak. Philip LaBonte jó frontemberként dolgozott, a hörgés és üvöltés lemezminőségben érkezett, ez megfigyelhető volt a régi dalaik interpretálása közben is, de itt nagyon feltűnő volt a dallamok hiánya, lévén, hogy e tétel leginkább azokra építkezik. A szólók és hangszeres témák viszont a helyükön voltak. Ahogy a lemezen, úgy itt is az It Dwells In Me következett, s a program végén a This Calling, ahol már bemelegedett Phil hangja is, és bizony perfekt kijöttek azok a szenvedélyes dallamok is, ami miatt annyira bírom őket. Ez feledtette a Not Alone után keletkezett kellemetlen érzéseimet, mivel végig dinamikusan játszott a basszer képében egy fiatal hölggyel színpadra álló csapat. Modernebb zenéket nem igazán komáló ismerőseim szerint is ügyesek voltak, így mindenképp dicséret illeti őket, magyar koncertet mihamarabb.

Ezután újabb érdekes stílusváltás (ez megfigyelhető volt a fesztivál egészén; nagyon okosan váltogatták egymást a különböző irányzatban mozgó alakulatok, így olyan érzés volt, mintha folyamatosan szinten tartanának, s nem engednék, hogy elsüllyedj). A ROOT eddig számomra ismeretlen volt, s prosztóságom okán felvilágosítottak, hogy ez egy „kultikus” cseh black-death-thrash szerű zene. Ennek megfelelően pirotechnikával, tűzijátékkal, lángoszlopok közepette léptek színpadra. Ugyan ők ennek nyilván nem örülnének, de le kell írjam, rég mulattam ekkorákat koncerten, mint most. Eleve a meghízott, kaporszakállú kopasz törpe frontembert nem lehetett komolyan venni, papi fekete reverendában, pentagrammal a pólóján, illetve nyakláncán, ahogy kántálva, kornyikálva elkezdett fekete misét celebrálni a színpadon, egy a mikrofonállvány elé helyezett könyvből. Szóval színészkedés volt bőven, főleg az volt mulatságos, ahogy az instrumentális részek alatt elkezdett görnyedt háttal körbe-körbe osonni a színpadon, majd gyakran hallatott hatalmas sátáni kacajain is derültünk egy jót. Szóval nagyon szórakoztató volt, zeneileg inkább iparosmunka, szinte semmilyen érdekesebb momentum nem ragadt meg bennem, a Celtic Frost mintára az arca egyik felét pókhálós-repkényesre pingált frontember bohóckodásán kívül. Szórakoztató volt, na.


Ezután jött az általam egyik leginkább várt produkció, a SUFFOCATION fellépése. A pesti bulit sajnos ki kellett hagynom, így duplán örültem, hogy viszonylag rövid időn belül pótolhattam mulasztásomat. Kicsit itt volt várakozás a beállás miatt, de megérte, a legjobb hangzást sikerült összehozni aznapra, kicsit több tisztasággal majdnem teljesen úgy szóltak volna, mint az utolsó CD. A setlist: Effigy of the Forgotten nyitás, aztán a kiváló új lemezről az Abomination Reborn, aztán Thrones of Blood, Catatonia (!) , Bind Torture Kill, Infecting The Crypts, Pierced From Within, Funeral Inception, majd amire még emlékszem pontosan, a zárásként érkező Tomes Of Acrimony. A hangulatot igen nehéz lenne leírni: tömegnyomor a közönség részéről, eszméletlen brutalitás a színpadról. Frank Mullan eszeveszettként rázta a fejét, s konferált, megvadult pitbullként engedte szabadjára a lelkében tomboló démonokat, majd két dal közt visszaváltozva emberi lénnyé, szimpatikusan kommunikált a jelen lévőkkel. Az sem csökkentette a koncert élvezeti értékét, hogy a Catatoniát félbe kellett hagyni, mivel a fekete bőrű istendobos Mike Smith egész mást játszott, mint kellett volna. Ez kicsit betett a hangulatnak, s őket is megzavarhatta, mivel Frank utána a Bind Torture Kill szövegében is bakizott. Ennek ellenére, ahogy sorjáztak tovább a dalok, ez feledésbe is merült a set végéig. Óriási dózist kaptunk a kegyetlenül megírt, kiváló riffekből építkező dalaiknak hála a brutalitásból, súlyból, death metal-ból, ahogy csak ők játsszák; s mint a vesztésre álló, püffedtre vert bokszoló a meccs lefújása után, boldogan vigyorogva ténfereghettünk át a DARK TRANQUILLITY műsorára.


A göteborgi metal alapcsapat idei Fiction lemezéről megoszlanak a vélemények, s akiknek nem tetszik, azok bizony elégedetlenek lettek volna a csütörtöki koncertprogramjukkal is, mert alig volt régi dal; a Damage Done-ról a Final Resistance, a Character-ről pedig a The New Built, amit megkínáltak egy kis blastbeat-el is, és a The Endless Feed. Még régebbről csak a Punish My Heaven, ellenben az újról Terminus (Where Death Is Most Alive), Blind At Heart, Inside The Partical Storm, a klipes Focus Shift, és azt hiszem még a Lesser Faith volt, tehát főként a dallamosabb, éteri billentyűket nemcsak alkalmazó, de dominánsan uraló szerzemények. Ennek megfelelően a billentyűs Martin Brändström elég nagy szerephez jutott, és teljes átéléssel játszott, headbangelt a szinti mögött. Mikael brutálisan hörgött, és végig ugrált, hajlongott, rohangált fel-alá, s mellé még poénkodásra maradt ereje. Ami még kiemelendő, az (egyébként a fesztivál egészére jellemző) nagyon jól megkomponált fénytechnika, mely sejtelmes aurával borította be az élőben nagyon jól megszólaló dalokat.

Ezután újabb éles váltásként a norvég extrém-avantgarde black metalos DODHEIMSGARD (bocsánat, DHG) következett, akik eleinte igen kedvetlennek tűntek a szememben, bár az is lehet, sőt valószínű, hogy emberileg is nehéz esetek lehetnek. Ennek megfelelően nyersek, durvák, provokatívak voltak, az elején kicsit döcögve indult be a set, mert leültek rágyújtani. Az új énekes művérrel leöntve okádta magából a leginkább a 666 International irányát (néhány matekosabb riffel) továbbvivő Supervilian Outcast dalszövegeit. Nem volt időm eléggé elmélyedni a koncert előtt az említett lemezben, így számcímeket nem tudok mondani, de régebbről itt volt az ős-thras/black Monumental Possession, és a kiváló, extrém és brutális kísérletként is felfogható, előbb említett 666 International albumról a személyes kedvencem, a Final Conquest. Ez a ritka extrém és súlyos dal bizony élőben is kíméletlenül ütött a horrorisztikus kinézetű bandától. A hullaszerűen kimázolt cérnavékony bőgős volt a legsokkolóbb, girhes tartásával, pár hosszú tinccsel a feje közepén, egyébként meg kopaszra borotválva, mint egy félig elrohadt, exhumált dervis pengetett. Az ős-black metal támadó, agresszív attitűdje az itt fellépő feketefém hordák közül egyértelműen náluk jelentkezett leginkább Extrém, tuskó, és sokkoló: ez volt a DHG ötven perce.

Ezek után, a hosszú szobrozás, testmozgás, az előző napi tízórás autóút és a kevés alvás okán inkább a sátrak felé irányítottuk elgyötört lábainkat, kihagyva az SSOGE-t (távolodva a színpadtól azért lehetett belőle hallani valamit, s a népviseletbe burkolózó, himnikus, női énekes bűnrossz csörömpölés alapján abszolúte nem kár értük), s az Ensiferumot is. A legjámborabb lelkek is elvesztették volna ekkorra már a türelmüket, hisz a kempingben egyre sűrűsödtek, és szabálytalanodó mintázatban nőttek ki a földből a sátorkifeszítő zsinórok, s elég nagyokat lehetett káromkodni egy-két jópofa taknyolás folyományaként, mivel a bejáratnál felállított lámpa fényei eddig már nehezen értek el. Minden méltatlankodásuk ellenére kihajítottam ideiglenes otthonomból az eső és a nyirkos este miatt az azt megrohamozó csigákat, és az önmagukat mind komfortosabban, és bátrabbnak érző szomszédok egyre hangosodó, és egyre összefüggéstelenebbé és zavarosabbá váló karattyolása, óbégatása által kísérelve szenderedtem álomba.

folyt. köv.

A teljesség igényére való törekvés nélkül néhány fotó:
(a képekért köszönet Boda "The Key" Péternek)
Stage:

Rubufaso Mukufo:

To-Mera:

Aborted:

Dismember:

DHG: