Brutal Assault 17: Vol. I.

A FESZTIVÁL

Ahogy a bevezetőben már elhangzott, a fesztivál egy katonai erődítmény területén kerül megrendezésre immár hatodik éve, előtte vándorfesztiválként több helyen is megfordult a rendezvény. Nem tudom, milyen lehetett az erődítmény előtti kép, de ebben a formában vált legerősebbé a kezdeményezés, és az egésznek egy olyan hangulatot tud adni, amitől méltán vált különlegessé a Brutal Assault. Akit jobban érdekel a fesztivál területe, annak ajánlanám a hivatalos weboldal bemutatóját, ahol már magyarul is olvashattok infókat a rendezvénysorozatról. Amúgy ha már így szóba került a magyar nyelvű oldal, akkor itt meg is említeném, hogy meglepően sok magyar fesztiválozóba botlottunk a négy nap alatt, mármint természetesen azokon felül, akikkel együtt mentünk, vagy esetleg az ismerősök táborát bővítették. De a magyarok mellett természetesen rengeteg környező országbeli náció képviselte magát, de még talán így is a csehek voltak túlsúlyban.

Kicsit részletesebben a kivitelezésről: két nagyszínpad volt idén is (Jagermeister és Metalshop színpad) illetve idén egy kisebb, klubszínpad is várta az embereket, ami egy fedett, hangárra emlékeztető helységben kapott helyet. A fesztivál három nagyobb területre bontható: elsőként a két nagyszínpad, ami egymás mellett helyezkedik el, és felváltva mennek a koncertek, illetve ezeknek a vonzáskörzete (italpultok, merch stand), ezután az éhes fesztiválozók legnagyobb örömére egy nagyobbacska utca várta az éhes szájakat, hatalmas választékkal, majd a fesztivál egy másik nagyobb területe, ahol a legújabb színpad is helyet kapott: a piac rész. Ahol sátrakban várják az árusok a temérdek merch tulajdonosait. Itt tényleg kincsekre lelhet bárki, nemre, korra és ízlésre való tekintet nélkül, mivel tényleg hatalmas választék van.

NULLADIK NAP

A nulladik napon miután több órás sorban állás után végre karszalaghoz jutottam, és rákvörösre égtem a tűző napon, először csak gyorsan körbenéztünk a lassan nyíló fesztiválon, majd este tértünk vissza. Így az első koncertet a Jagermeister színpadon láthattam, amit az Anaal Nathrakh adott. A beállás alatt már pár apróság feltűnt, először is, hogy Dave Hunt mankóval mászkál a színpadon (majd később egész koncert alatt), másodszor pedig, hogy a basszusgitár nem más nyakában lóg, mint a legendás Shane Emburyén. Ezek után már egy kisgyerek izgatottságával vártam a koncert megdörrenését, de sajnos az első hangoknál csalódnom is kellett. Botrány rosszul szólalt meg a zenekar, konkrétan kivehetetlenek voltak a dalok, és így csak reménykedni tudtam számról-számra, hogy hátha történik valami változás. De sajnos nem történt, ezért inkább nekiindultunk tovább deríteni a fesztivált. Majd egy line-up változás után negyed tizenkettőkor kezdett az Alcest. Ami végre profi megszólalású koncert volt, és album minőségben szólaltak meg a dalok, aminek köszönhetően maga az albumokat átjáró nosztalgikus, mélabús hangulat is tökéletesen visszajött. Anaal Nathrakh-on egész népes tábor nézte a koncertet, ami az Alcestre kicsit meg is ritkult, de még így is sokan ácsorogtak ott velünk. Mondjuk meglepő lehet, hogy mit keres egy ilyen zenekar egy ilyen profilú fesztiválon, de épp emiatt remek fesztivál a Brutal Assault, hogy nem csak egy zenei irányt lő be magának, hanem teret enged másnak is.

ELSŐ NAP

Az első nap már tényleg úgy nézett ki, ahogy egy működő fesztiválnak kell. Igaz, még mindig voltak a bejáratnál emberek, akik karszalagért álltak sorba, de ettől függetlenül is már sokan voltak bent, és tényleg megtelt az erődítmény minden pontja élettel. Valamivel délután egy után kezdett a Toxic Holocaust, ők voltak az első zenekar, akiket megnéztünk. Nem sokra számítottam, és őszintén bevallva csak pár számukat ismertem, de ettől függetlenül is jól éreztem magam a koncert alatt, és abszolút sikerült a retro thrash fílinget átadniuk cirka fél órás szettjük alatt. A következő látott zenekar a General Surgery volt, akik már-már legendáknak számítanak death metal/goregrind körökben. És ehhez is mérten jelentek meg a színpadon, mindenki véres műtősruhákban délután fél háromkor, tűző napsütésben, kegyetlen durva hangzással. Kicsit komikusan hatott az egész durvaság a tikkasztó melegben, de végül működött az egész, és győzött a keménység. A General Surgery bálja után egy órával már a The Black Dahlia Murder ügyködött a színpadon. Az addigi napsütés esőbe fordult (amúgy ez a kétarcúság jellemezte végig a fesztivált), viszont a fesztivál első olyan koncertjét kaptam, amitől mindenem remegett. Első alkalommal láttam a ’Dahlia-t fesztiválon, és először láttam az új basszerost, Max Lavelle-t színpadon, magát a zenekart meg már fene se tudja hányadik alkalommal, de úgy vettem észre, hogy a legutóbbi Dürer Kertes buli óta visszatért beléjük az élet, és áradt belőlük az energia. Egyik libabőr szaladt rajtam át a másik után a szólók alatt, és tényleg remekül dörrent meg az egész színpad. A ’Dahlia után a Lock Up volt a következő zenekar, akiket megnéztem. Remélem senkinek sem cseng ismeretlenül a név, ugyanis egy olyan allstar grindcore zenekarról van szó, ahol az énekes a Tomas „Tompa” Lindberg, a basszusgitáros Shane Embury, a dobok mögött pedig Nicholas Barker ül. Ennek megfelelően egy nagyon erős grindcore koncertet kaptunk, amit ugyan kicsit hosszúnak éreztem, de ez betudható volt inkább a kialvatlanságomnak. Ezután egy nagyobbacska szünet következett, majd este a Dimmu Borgir végére értünk vissza, ami pont elég is volt arra, hogy a két legjobb számukat el tudjam csípni, ami a Progenies of the Great Apocalypse és a Mourning Palace volt. Ezeket vissza is adták hibátlanul, és örültem, hogy élőben is hallhattam őket. Közvetlenül a Dimmu Borgir produkciója után a másik színpadon a Sick of it All parádéjának az elejébe néztünk bele, ami tényleg egy kisebb taktikai energiabomba erejével ért fel, és jó volt látni, hogy még egy ilyen régi zenekar is ekkora lendülettel képes műsort csinálni, Pete Koller még mindig egy lenyűgöző színpadi jelenség. Viszont pár szám után siettünk át a legkisebb színpadhoz, mert az Inquisition is ezidőtájt játszott, viszont legnagyobb bánatunkra a kis színpadnak helyt adó hangár rogyásig telt emberekkel, így kívülről tudtunk csak pár hangot elcsípni. Kényelmesen átértünk így a Nile-ra, ami már a színpadképpel szájtátásra késztetett. Hatalmas Nile-molinók a zenekar mögött, Kollias dobszettje talán még nagyobb volt, mint eddig, és mindent átjárt az egyiptomi hangulat. Ettől függetlenül sajnos már a koncert elejétől nem volt rendben valami a dob hangosításával, és nem is vett le a lábamról annyira a produkció, mint legutóbb az A38-on. Kolliasnak akadtak is technikai problémái, az egyik pedálja eltört, és nem más segítette ki, mint Shannon Lucas. De Shannonon kívül az egész ’Dahlia legénysége a színpad széléről tombolta végig a koncertet.

Folytatása következik.