Bringin’ It Back 2009 @ Dürer Kert

Nem kis elvárásokkal érkeztem 15-én a Dürer Kertbe, ugyanis a hét zenekart felvonultató második Bringin’ it Back fesztivál minden bizonnyal az év legnagyobb hardcore bulijának igérkezett. A fellépőkkel való variálás (tehát a Devil in Me távozása, valamint a The Red Chord és a Walls of Jericho érkezése) számomra személy szerint semmi pozitívummal nem kecsegtetett. Bár úgy vélem, bizonyára sokan álltak értetlenül a bővítés miatt, hiszen akárhogy is nézzük, sem a legutóbb öt éve nálunk játszó ’Jericho-, sem a legutóbb igen kurtán-furcsán színpadra kerülő ’Red Chord nem igazán illett bele az összképbe. Na de ne szaladjunk ennyire előre!

Az időbeosztást olvasva duzzogva konstatáltam, hogy a legelső zenekar a lemezen elképesztő szenvedéllyel játszó Defeater lesz. A nagyterembe éppen hogy megérkező, vagy éppen a merchpult közelében tébláboló közönség mit sem sejtve álldogált, amikor is az énekes Derek egyszer csak egy szál akusztikus gitárral az emberek közé sétált, a Prophet in Plain Clothes második, akusztikus felét énekelve, valami elképesztő beleéléssel. A már akkor jelen lévő közönség csak ámult és bámult, ő pedig ordított és énekelt, ahogy a torkán kifért, majd egyszerűen visszasétált a színpadra és belekezdtek a rövid, ám annál energikusabb produkciójukba. Utólag úgy vélem, sokan egyetért(h)e(t)nek velem abban, hogy hiba volt a Defeatert betenni első zenekarnak. Bár így is beleadtak apait-anyait, de egy ilyen összetett érzelem-tömegre, amit ránk zúdítottak, nem igazán volt még kész az ekkor jelenlévő közönség. Számomra így is hatalmas élmény volt a koncert, főleg a záró Cowardice a “what’s left for me?” sorával, meg Derek a színpadi aktivitásával (ezt az embert Isten is hardcore-énekesnek teremtette). Reméljük, láthatjuk őket egyszer a jövőben újra, lehetőleg egy jobb időpontban.

Egy rövidke levegőzés után már bele is csapott a húrokba a következő zenekar, ami nem más volt, mint a bostoni Shipwreck (A.D.). Ahogy az utánuk következő két zenekartól-, tőlük se vártam semmi kimagaslót, és lényegében nem is kaptam semmi különöset, tehát az elvárásaim helytálltak. Már a felvételeiket hallgatva se nyújtottak számomra érdemlegeset, élőben pedig egy átlag “bunkó hardcore” (én kérek elnézést) performanszt láthattunk tőlük, aktívan rohangáló és pattogó frontemberrel. Mint utólag informálódtam, szinte minden kiadványukról hallhattunk legalább egy számot, bár én, mint kívülálló, nem vettem észre tevőleges különbséget a nótákat hallgatva. Mindent összevetve nem mondanám, hogy rossz lett volna, csupán semmi különleges ízt nem éreztem sem a dalokban, sem az előadásmódban. Az én lejátszómban ezután se fog túl sokat pörögni a Deathwish-üdvöske munkássága, az egyszer biztos.

Az átpakolás ideje alatt milliókért való üdítő vásárlást követően máris a színpadon volt a legutóbb két éve nálunk játszó Rise and Fall. Bennük kifejezetten pozitívan csalódtam, ugyanis az általam hallott dalaik egyáltalán nem tetszettek, viszont így, élőben sokkal jobb hatást tudtak elérni. Az énekes állvánnyal való éneklését mondjuk még mindig nem értem teljesen, bizonyára így kényelmes neki, viszont ezzel elég sokat elvett a közönséggel való kontaktusból. Minden esetre energikus show-t nyomtak le, ráadásul az ő koncertjük alatt mozdult meg először az a bizonyos budapesti nagyérdemű. Egy új dal is előadásra került, de összességében mégis a legutóbbi lemezről (Into Oblivion) való szerzemények domináltak. Végtére is kellemes élmény volt elcsípni belga felebarátainkat, közepes távolságról néztem végig őket és ez így pont elég is volt. Akár mennyire is tűkön ültem, még egy zenekart muszáj volt kivárnom, akik nem mások voltak..

.. mint a már fentebb említett The Red Chord. Erről a zenekarról sajnos nem tudok hozzáértő véleményt alkotni, mivel az általuk játszott műfaj nem tartozik a nagy kedvenceim közé. Mikor a vizemet szürcsölgetve meghallottam az első mészárszéki gitármelódiát, felsétáltam a lépcsőn és a keverőpult környékén megállapodva álltam a tömeggyilkossággal egybekötött produkció elébe. Pár perc után arra jutottam, hogy elképesztő, amit ez a pali leművel egy gitáron, de számomra valahogy mégse élvezhető az egész összességében. A dalok között még egy kis stand-up comedy szerű viccelődés is helyet kapott, bár a műanyag késre felszúrt citromszelet elé még mindig értetlenül állok, az most végül is miért, vagy mi? A közönség egy része itt már aktivizálgatta magát, bizonyára azért, mert megtudták hogy a fesztivál neve “Bringin it Back” és nem “Stand about like Dickheads”, haha… Egy új dal hangzott el, amúgy inkább a Prey For Eyes dalai élveztek előnyt a második lemezzel szemben, függetlenül attól, hogy a kötelezők (mint a záró Antman) még így is befértek a programba. Akármennyire is átmentek mindenkin, mint az úthenger, a koncert vége felé inkább a kijárat felé vettem az irányt. Úgy gondolom, hogy aki szereti a ‘Red Chord-ot, vagy alapvetően a deathcore-t, az kitűnően szórakozhatott.

És most jött el az a pillanat, amit nagyon nehéz lesz szavakba öntenem. Ha az összes többi zenekart egymásba olvasztanánk, még az se érdekelt volna engem annyira, mint a búcsúturnéján lévő Have Heart utolsó budapesti koncertje. Akár a turné okozta nyomás, akár személyes problémák miatt, de a zenekar tagjai eléggé nyomottnak tűntek a szünetekben, elég csak megemlítenem Pat Flynn céltalan kóválygását, hogy az ember fia lássa: itt valami nincs rendben. Kételyeink azonban egy pillanat alatt eloszolhattak, amint a zenekar színpadra lépett és belecsapott az első nótába, a Pave Paradise-ba. Ami ezután következett, az negyvenpercnyi folyamatos, masszív katarzis-élménnyel volt egyenértékű. Bárki bármit mond, a Have Heart széteső mikrofonnal és számok közötti motyogásokkal együtt is megette az összes többi fellépőt, úgy, ahogy voltak. A színpadon szinte nyoma se volt a koncert előtt (és mellesleg utána is) látható levert hangulatnak, hihetetlen energiával adták elő az olyan dalokat, mint például az Armed With a Mind, a The Unbreakable, a Bostons, a No Roses No Skies, vagy éppen a záró, színpadon énekelős Watch Me Rise. Akármennyire is az elfogultság beszél belőlem, elképesztő hangulatot teremtettek ez alatt a bő negyven perc alatt, és egyszerűen egy felejthetetlen élménnyel ajándékoztak meg engem, és gondolom, még sok mást is. Természetesen én is húzom a számat, hogy a sorrendet-, illetve a fellépő zenekarokat hogyan lehetett volna variálni, de az alábbi koncert után úgy gondolom, nekünk, magyar közönségnek sikerült tisztességesen elbúcsúznunk ettől a fantasztikus zenekartól. Köszönjük!

Miután megállapítottuk, hogy akármennyire is szeretnénk, a Have Heart nem játszhat még egy dalt, örömittasan indultam ki egy kis levegőzésre a hirtelen kritikus nagyságrendekkel megnövekedett hőmérsékletű nagyteremből. Beiktattam egy újabb pénztárcacsapolós hűtött lötty-vásárlást, mielőtt a boldogságom ájulásba csapott volna át, majd szép lassan visszaszivárogtam, hogy biztonságos távlatokból megtekintsem a Walls of Jericho produkcióját. Nagy elvárásaim velük szemben se voltak, ráadásul amúgy is úgy gondoltam, hogy azt, amit éppen azelőtt éltem át, már semmi nem múlhatja felül. Alapvetően még tetszett is a koncert, főleg az énekesnő Candace beleélése dobta meg az élményt. Végig látszott rajta, hogy remekül szórakozik, nagyokat hahotázott, és bőszen rajzolta a karikákat a levegőbe “circle pit!” kiáltások közepette. Ami számomra lehúzta a produkciót, az az egy mondatban elhangzó “fuck” szavacskák száma volt, valamint az a kis rögtönzött monológ, miszerint “show your middle finger to the world and say FUCK YOU!”. Az érzések kifejezésével nincsen probléma, az remekül ment, csak szerintem ezt azért lehetett volna egy picikét kulturáltabb, értelmesebb módon is levezényelni, mert a közvetítés módja csak lehúzta az eleve stagnáló szimpátiámat. A közönség szemmel láthatóan ekkor is remekül szórakozott, valamint hirtelen megugrott az egy négyzetméterre jutó szélmalom-imitátorok száma is. Azt pedig nekem még mindig elképesztő volt hallani, hogy egy nőnemű lény ilyen hangokat képes kiadni a torkán. Összevetve az a véleményem, hogy egy kellemes produkciót láthattunk, néhol kellemetlen csomagolásban tálalva.

Ezután következett talán a leghosszabb szünet az este folyamán és ha minden igaz, körülbelül ekkor lehetett megcsodálni Pat live karaoke-ját a kertben, ami talán az egyetlen pozitív megnyilvánulás – karöltve a Metallica-imitálással a Rise And Fall beállása alatt -, amit láthattunk tőle. A nyúzott tömeg lassan visszavánszorgott a terembe, hogy megcsodálhassa a záró Comeback Kid koncertjét, akik mint elmesélték, kis variálás után kerültek a headliner pozícióba. Nagyon kíváncsian álltam eléjük, mivel a legújabb, Broadcasting című album vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Mindenesetre csak remélni tudtam, hogy főleg a régi dalok fognak dominálni és ez nagyjából be is jött. Volt itt Die Tonight, False Idols Fall, Final Goodbye, vagy éppen a kihagyhatatlan Wake The Dead. Az új lemezről is hallhattunk azért számokat, amik szemmel láthatóan kisebb aktivitást váltottak ki az emberekből. Ilyen volt például a címadó és indító Broadcasting, vagy éppen a Hailing On Me. Bár egész végig érezhető volt a közönség fáradtsága (leszámítva pár Duracell-nyuszit), végül remek hangulatú buli kerekedett ki. Miután a zenekar elhagyta a színpadot, úgy éreztem, hogy azért én egy kicsit többet vártam volna tőlük, de utána rájöttem, hogy ez minden bizonnyal betudható a Have Heart által magasra helyezett lécnek is.

Végül is örömittasan indultam neki spontán verbuválódott alakulatommal a Déli Pályaudvar felé, mivel ez az este nekem minden elvárásomat maximálisan kielégítette. Pár sajnálatos kivételen kívül pacsi jár a budapesti közönségnek, a kulturált megőrülés ugyanis az emberek nagy részének sikerült. Nem is szeretnék többet mondani, egy fantasztikus élménynek lehetett részese az, aki ellátogatott a Dürer Kertbe ezen a forró júliusi estén. Aki meg nem tette, az bizony bánhatja, de hasonló élményben lehet majd része a Zamárdiban megrendezésre kerülő Rise Festen is, ha épp nem az Azfeszten fogja átadni magát a gyönyörnek.

A beszámolót köszönjük feficore-nak.