2011. június 16.
Pontosan négy várakozással teli hónap telt el a Bring Me The Horizon budapesti koncertjének bejelentése óta. A rajongók minden egyes nap elteltével felváltva számoltak vissza az esemény facebook falán, remegő kézzel húzogatták a napokat a falinaptáron, illetve estéről-estére jobbnál-jobb indokokkal próbálták meggyőzni saját Istenüket arról, hogy miért is ők érdemlik meg leginkább a kegyet, hogy megérinthessék Oliver Sykes baba-popsi szerű bucóját. Bár jómagam a lemezeik alapján összességben mindenképpen pozitív véleménnyel vagyok a zenekarról, de a sok körítés, a sok máz, ami minden alkalommal felmerül a zenekar kapcsán nekem mindig is túl soknak bizonyult; ellenben pozitív tendencia, hogy a tegnap estétől függetlenül, mintha ez a máz - hála Istennek - tényleg kopni látszana.
Habár én öt óra tájt érkeztem a helyszínre, amikor is egy „átlagos” bulin még csak épp, hogy lézengenek az emberek (pláne egy szerdai napon), tegnap este már elég komoly létszám képviseltetette magát. Hat órára pedig már türelmetlen dropdead soldierek kígyózó sorai alakultak ki mind a helyszín előtt a bejutás vágyától fűtve, mind a kassza előtt bízva az első sorok megszerzésében. Habár valaki több órát is sorban állt, akinek volt egy csepp esze is – ami az este folyamán valljuk be őszintén, ritka kincsnek minősült –, az első koncert kezdésekor fogta magát, felállt a sörével kezében az egyik kerti asztal mellől és egy alig párperces sorban állást követően besétált a nagyterem sold-out, azaz teljesen megtelt termébe.
Az est első fellépője a marketing „hardcore” császárnak számító négytagú Deez Nuts volt. A tegnap Budapesten már duplázó (illetve hamarosan triplázó) ausztrál formáció fellépését összehasonlítva a Boysetsfire előtt nyújtott teljesítményével nem volt túl markáns különbség azt leszámítva, hogy most nem negyven ember nézte meg őket, hanem vagy négyszáz, és nem két ember élvezte, hanem mondjuk legalább száz. A srácok nyitásként rögtön ellőttek egyet a nagyon kevés értékelhető daluk közül, így a Like There Is No Tomorrow képében az a pár tényleges rajongó ökleit felemelvén elkezdte magát jól érezni. A Budapestre életükben először felszabaduló színeshajú szörnyecskék pedig csak pislogtak, hogy mi frász folyik itt: „vajon Oli így meghízott vagy mi a rákos f*sz van már?”. Persze időközben lassacskán a pit is aktivizálódni kezdett, a Deez Nuts pedig tegnapi félszegen sikerült bulijából felocsúdva közönség-énekeltetéssel és folyamatos mozgásra bírással próbálta mulattatni az arra vevő publikumot. Persze a zenéjük nem rejt túl sok izgalmat magában, hiszen a szellemiség és a hitel teljes egészében hiányzik, ami egy hasonszőrű bandánál egyenlő a halállal, a „paródia jelleg” pedig véleményem szerint olyannyira kevés – itt kiemelve a 2010-es lemezt –, hogy az már tényleg felettébb kínos. Az olyan dalok, mint a Stay True vagy a Rep Your Hood mindenképp az erősebb szerzemények közé taroznak, így az alábbiak esetében az éppen ügyeletes pitboss felügyelete alatt a buli is egyre intenzívebbé vált, a záró I Hustle Everyday képben pedig megkaptuk a zenekar legjobb dalát, amelynek végén minden rajongónak egyként pörgött a nyelve a „make money!” és „take money!” felkiáltásokra. Ha minden daluk elérné a záró tétel szintjét, megérdemelten lennének ott, ahol, mint egy valóban vidám és paródiaként működő zenekar, de az a baj, hogy hosszútávon zeneileg rettenetesen unalmasak, így a legtöbb esetben a szövegekbe rejtett hahota faktor is a feledés homályába merül. Nem valószínű, hogy pár év múlva ez a zenekar ugyanezzel a zenével még mindig az „élbollyal” turnézna, sőt, a túlértékelt IKTPQ nélkül ma még talán itt se lennének.
Az Architects kilenc óra után nem sokkal neki is kezdett szettjének, így jómagam – tudva, hogy a kezdő dal bizony a Follow The Water című tétel lesz – jó mélyen belevetettem magam a heringes konzerv-szerű tánctérbe. Az őrlés pont úgy, ahogy számítottam, kezdetét is vette. A brightoni kvintett a szubbasszus erejét aktívan használva és a csapat hihetetlen pontosságának köszönhetően már a nyitásnál bebizonyította, hogy a színtéren elfoglalt helyük igenis megérdemelt. Hollow Crown című lemezükkel három évvel ezelőtt nagyon nagyot taroltak és bár az idei anyag megjelenésekor rendkívül megosztó volt, utólag szinte minden rajongó belátta, hogy bár egy teljesen más jellegű, de mégis erős koronggal van dolgunk a The Here And Now kapcsán is. Így a második dal képében rögtön megkaptuk az első klipes Day In A Day Out című tételt, amikor is a tényleg színültig megtelt tánctér egy emberként kiáltotta, hogy „The years I put into this!”. Sam kiválóan teljesített élőben és bár a buli intenzitását tekintve elmaradt a kvltikus A38-as Never Say Die bulin adott koncertjüktől, amikor is a négykézlábra ereszkedett Sam hátáról ugráltak be a népek egy sokkal méltóságteljesebb és jóval kevesebb értelmi fogyatékost tömörítő pitbe. Ám, ha más nem is, a 2008-as fellépést követően megjelent dalok – lévén anno ezekből még ízelítőt sem hallhattunk – bőven kárpótoltak. A buli közben maximális fordulatszámon pörgött tovább az olyan dalokra, mint a Delete, Rewind, a Dethroned vagy a Numbers Count For Nothing. A lassú tétel – bár a szívem szakadt meg miatta – az előzetes ígéretekkel szemben nem a Hollow Crown volt, hanem a Heartburn, mely alatt Sam arra kérte az egybegyűlt hölgyeket, hogy másszanak fel a legközelebbi úriember nyakába, az urakat, pedig, hogy vegyék a nyakukba a legközelebb álló leányzót. Olyan tíz-tizenöt embernek mindez sikerült is, így a Heartburn képében is egy, a koncert egészébe tökéletesen illeszkedő, öngyújtót a magasba tartós dalt kaptunk. A pörgést azt követően a Learn To Live képében folytatták, majd zárásul következett a zenekar legtökéletesebb dala: az Early Grave, ahol még a hely szűkétől függetlenül is sikerült egy aránylag méretes wall of death bulit összehozni, így érezhetően Samék is boldogan, mosolyogva távoztak, elvégre, mint szinte mindenki, ők is a klubkoncerteket preferálják, ami a nyári fesztivál szezonban igazi kincsnek számít. Utólag pedig teljesen egyértelmű vált, hogy az Architects legénysége adta az est legjobb buliját.
Na. És, akkor jöjjön a várva várt Bring Me The Fuckin’ Horizon. Köszöntöm is azokat, akik csak most kapcsolódnak be a cikk olvasásába, mert gyanítom, hogy sokan vagytok ezzel így, de annyi baj legyen, ám mielőtt belekezdenék a tegnapi buli kivesézésébe, két gondolatot szeretnék leszögezni. Korábban bármikor, ha vita merült fel a zenekar kapcsán, én, ha volt hozzá türelmem, rendre a védelmére keltem, mert úgy gondolom, ha alaptalan hülyeségekkel támadják őket (vagy bárkit/bármit), azt mindig minden körülmények között irtani kell, arról nem is beszélve, hogy ez a fröcsögő pocskondiázás már három éve is kurva gáz volt, 2011-ben pedig… A második, amit feltétlen le akartam írni, hogy három nappal ezelőtt, azaz hétfőn (06.13.) volt szerencsém látni a zenekart a Nova Rock fesztivál keretein belül, amit, bevallom őszintén, rendkívül nagy várakozás előzött meg részemről, ám amekkora volt a várakozás, nagyjából annak az ötszöröse volt a csalódás is. Jona performanszát (aki kb. százszor jobb énekes, mint Oli) és azt leszámítva, hogy azon szerencsés húszezer ember közé tatozhattam, akik teljes far-szélességben láthatták Oli ülepét, rémes produkciót nyújtottak. Élettelen, zavaros és unalmas volt, Oli pedig még önmagát is alulmúlta. Így gondolhatjátok, mennyire nem érdekelt a budapesti bulijuk, viszont ettől függetlenül az esélyt megérdemelték, hátha… és láss csodát: megérte. Azt nem tudom, hogy a tegnap előtti day-off, a hozzáállás, a hangulat vagy bármi egyébnek köszönhetően, de Oli és barátai azt kell, hogy mondjam, meglepően jól teljesítettek. Azt elhiszem, hogy aki most látta őket először, annak még ez is messze volt attól, ami alapjáraton elvárható egy ekkora névtől, de higgyétek el nekem, hogy nagyon ’szerencsés’ volt a budapesti közönség, mert a Bring Me The Horizon kihozta magából a legjobbat és az pont ennyi. Ennél többet az élő felvételek és a hétfői bulijuk alapján véleményem szerint soha nem tudnának adni. Ez persze pont ugyanott szomorú is, de hát mire vártatok? Az átlagéletkor nem meglepő módon alacsony volt, de – kínos, nem kínos – a hazai metal/hardcore színtér krémje kíváncsiságból, eltitkolt rajongásból vagy Oli fétiséből kifolyólag kifejezetten nagy létszámban képviseltette magát az eseményen. Persze, még ha ez lett volna az év bulija is, ezt kimondani soha senki sem merné, mindenestre örültem, hogy legalább nem csak imbecillis „különleges gyerekekkel” vagyok körülvéve. A buli az Alligator Blood c. dallal kezdődött, majd azt követően – személyes kedvencem képében – a Diamonds Aren’t Forever következett, ahol Oli is csak mosolygott, hogy mégis mi folyik itt, honnan tudják ezek a szövegeinket. Hang tekintetében – magához képest (!) – meglepően jól teljesített mindenki kedvenc szexszimbóluma, így a hangosítás minőségét leszámítva én igazából mosolyogtam, hogy a Nova Rockon nyújtott teljesítményükhöz képest tényleg csoda, amit művel. A közönség persze sikított, sírt, rángatózott, vonaglott, de persze a lényeg, hogy akinek kellett és aki akarta, az jól érezte magát, aki meg úgyis elkönyvelte magában, hogy szar lesz, annak meg úgyis szar volt, persze tisztelet a kivételnek. A főbb baj inkább az új dalokkal volt, így a Fuck, a Crucify Me, és az Anthem c. 
nóták kapcsán. Bár a közönséget ez kevésbé izgatta, de az alábbi tételek nagyon zavarosak, kaotikusak voltak, a gitárzörgést és a refréneket leszámítva semmit sem lehetett kivenni belőlük, ami egy ilyen kaliberű bandánál bőven gáz. Volt még Pray For Plagues, Blessed With a Curse, illetve a Football Season Is Over, valamint visszatérés gyanánt megkaptuk az It Never Ends és a Chelsea Smile című tételeket (plusz végső zárásként felcsendült a Suicide Season átvezetője a: No Need For Introductions, I’ve Read About Girls Like You On The Backs Of Toilet Doors).
Nem győzőm hangsúlyozni: egy ilyen kaliberű zenekarnál ez a koncert mindenképpen gyenge teljesítmény, a Nova Rock fesztiválos fellépésükhöz képest viszont el kell ismernem, hogy valóban kiváló és meglepően élvezhető produkciót láthattunk. Sajnálom mindezt, mert igazából lemezen bőven rendben vannak a srácok, élőben viszont nem igazán lehet látni bármilyen fejlődést, így bűntudat nélkül ki merem mondani, hogy az Architects sokkal inkább megérdemelné azt a hírnevet, amit jelenleg a Bring Me The Horizon bitorol, viszont mindettől függetlenül amellett sem szabad elmennünk – szereted őket vagy sem -, hogy ők bizony az utóbbi korszak egyik legmeghatározóbb zenekara.
A lehetőségért köszönet a Skalar Music Hungarynek, Jakab Zolinak és Horváth Máténak, a képekért pedig köszönet Máté Évinek. További képek az alábbi linken érhetőek el.
