2009. november 16.
4. RÉSZ – Francia kapcsolat, bolognai foglaltház, bunkó svájciak, fuck you and your shit band!
2009. november 10. Bordeaux, Franciaország @ Heretic Club
Ébredés után meleg zuhany, meg még egy gyors FIFA10, majd mindenki elég nyűgösen lecuccol, Bilinte és Szente a buszban aludtak, felkapnak minket a ház előtt, ahol szemben tombol a prostitúció amúgy. Ekkor már abszolút padlón vagyok idegileg, mert közben kiderült még gyorsan megnézvén a zenekari Myspace oldalt, hogy az iPod-om sikeresen ott maradt Ieperben, de szerencsére drága párom közben intézkedett és ha minden jól megy, érkezik a csomag Fedex-el mire Szlovéniába érünk, addig is viszont szívom fogam, mert az egyre közelgő 10-12 órás éjszakai útra zene nélkül maradok.
Az út zökkenőmentes, bár még Párizs után egyből az első kúton sikerül fingszagú és szarízű sajtos megleszendvicset vennem 4 euró 20 centért, amit az első harapás után teszteltetek Píttel, szerinte is okádék, úgyhogy kihajítom a kukába, ekkor már sírhatnékom is van bevallom őszintén. 570 kilométer a napi adag, nem éppen kellemes, de eltöltjük szépen, én az első ülésen ülök Bilinte mellett, írogatom a napló előző bejegyzését, illetve ránézek egy-két sorozatra, a Fringe még mindig nagyon jó szerintem, a Mentalist viszont sajnos gyengült, bár nem volt rossz rész a mostani…
Bordeaux előtt közvetlenül viszont instant szívrohamot kapunk mind a heten, mivel egyrészt a Párizs-Bordeaux útszakaszon végül kemény 83 eurót fizetünk az autópályahasználatért, másrészt az utolsó kapu után egyből kivesznek a rendőrök, a volánnál természetesen ugye Bilinte, természetesen jogsi nélkül. Viszont amit elvettek tőlünk a német rendőrök, azt most visszakapjuk jótéteményben a franciáktól, miután átnézik az útleveleinket, igazolványainkat és a kocsi papírjait, végighallgatják, hogy Bilinte egyszerűen sehol sem találja a jogsiját, de szívesen kipakoljuk a táskáját, hátha ott van. Erre a rendőr csóválja a fejét, szól, hogy használjuk az övet, ha nem akarunk fejenként 10 eurót fizetni és elhajt minket.
Beérünk Bordeaux-ba, ami sötétben is csodálatosnak néz ki, de ekkor már annyira kell hugyoznom, hogy konkrétan megint a sírás kerülget, ráadásul a GPS-be tévedésből Bordeaux belvárost írunk be a klub helyett, szerencsére miután rájövünk a hibára, kiderül, hogy a klub is a belvárosban van, kábé 1,5 km távolságra. Persze mondanom sem kell, hogy kb. 6-7 óra van, tehát dugó, mire átérünk már robbanok majdnem, majd a klub előtt kiszaladok, kérdezem a helyi erőket egy lány képében, hogy ugyan már merre van a bathroom, az meg mosolyogva mutat lefele, körbejárom a klubot lent kétszer, mire rájövök, hogy csak fent van ez a klotyó, meg is találom és egész konkrétan páros lábbal rúgom be a vécéajtót.
Megkönnyebbülve kinézek a klub elé, bemutatkozunk egymásnak a következő két napi társunkkal a svéd Stay X Hungry zenekarral, röhögök egy jót, mert dobosuk Goran (ex-Outlast amúgy) totál elmebeteg, ha nem lenne straight edge az egész banda, azt hinném, hogy repked valami anyagtól. Közben megfejtjük, hogy a Heretic Clubnak van saját lakása, ami ráadásul a szomszéd kapualj. A lakás sajnos olyan, amilyen, nem éppen tiszta, nem éppen meleg, ablak egy darab sem, sírhatnék megint :-) Gyors bepakolás, megismerkedés a helyi szervezőkkel, Remy és az Enjoy The Show crew csinálja a bulit, nagyon kedves, rendes srácok, csak inkább ne főznének, mert olyan zöldséges rizst kapunk, amitől aznap tán harmadszor vagy negyedszer támad sírhatnékom. Kaja után lenyomozzuk, hogy van internet, ami ultralassú, de legalább van, elvégzek némi-nemű személyes és hivatalos emailezést, majd fél 9-kor levonszolom magam a buszba, hogy aludjak valamennyit koncert előtt, mert az elmúlt pár napban az a napi 4-5 óra nem nagyon volt elég. Sikerül egy másfél órát aludnom, majd fel a szállásra átöltözni, le is késem a két előzenekart, a Stay X Hungry-t viszont megnézem, csontegyszerű tika-tika old school hardcore, jó arcok, nem rossz a zene, de ebből a stílusból már láttam mindent. A dobos arc továbbra is nagyon vicces, a közönséggel kiabáltatja, hogy „IKEA, IKEA“. A koncertterem szépen tele, valamivel tán több, mint 100 látogató. Hullafáradtan színpadra állunk és aztán elszabadul a pokol a színpadon is, a közönségben is, eddigi egyik legjobb bulinkat toljuk. Lehet nyáladzásnak tűnik, de jóleső érzés egy nyűgös, nehéz nap után hullafáradtan színpadra állva azt tapasztalni, hogy a közönség nagyon bírja a zenét, megy a mosh, a circle pit, egy-két stagedive, páran még a szövegeket is tudják, találok egy bicikli-ülést is, amivel Bobo bringázik gitározás közben, úgyhogy minden gondunk-bajunk és többszöri sírhatnékom elfelejtve.
A koncert után szerencsére nem kell pakolni, amit másnap meg is bánunk sajnos (erről majd később), felmegyek a szállásra. Ott megint sírhatnékom támad, mert miközben párommal telefonálok, átesek a laptop töltőn, így szegény megviselt Powerbook-om leszaltózik másfél métert, szerencsére nincs baja, hiába, túlélésre tervezték a lelkem. Utána lógunk és smúzolunk, a svédekkel hallgatunk pár Final Exit, Refused és Shield számot, majd lefekszünk aludni, de sajnos az annyira várt pihenő nem jön össze, borzalmasan szarul alszom, talán a legszarabbul az egész turnén eddig, hiába megyek négy előtt ágyba, hatkor még ébren forgolódom.
2009. november 11. Toulouse, Franciaország @ Le Saint Des Seines
Dél körül kelek, nem éppen kipihenve, a többiek már félig-meddig ébren, a svédek főleg, mert őket félálomban hallottam dumálni már. Az ébredés után netezés, emailezgetés, Pít remek ízlésének köszönhetően nagyon jó reggeli, közben előkerül Bilinte, aki a buszban aludt, illetve próbált volna aludni, ha a tapló helyiek nem ébresztették volna fel minden fél órában, éjjel üvöltve részegen, reggel az esernyőikkel a buszt meg-meghúzva. Délután három felé nekiállunk összecuccolni, hogy nekivágjunk Toulouse-nak.
Két és fél óra az út, ami három egység Sopranos-t jelent, megint jópár klasszikus részbe belefutunk, majd szépen-rendben megérkezünk Toulouse-ba, ami egy újabb nagyon jó kis város, csak már megint sötétben érünk ide.
A klubba érkezvén megmondom őszintén eláll a lélegzetem, mert egy olyan tökös, szinte vadiúj klubban játszunk, hogy megint elszomorodok, hogy otthon miért nincs ilyen. A belvárosban található a Le Saint Des Seines, alul bár, „tánctér“, színpad, ami pont megfelelő magasságú és méretű, nagyon jó fény- és hangtechnika. A színpadról egy lépcső vezet felfelé a backstage helységbe, a Stay X Hungry tagjai már a helyszínen. Wifi, csend és nyugalom (főleg, ha valaki nem felejti el becsukni az ajtót), kisvártatva megérkezik a szervező, Wilo egy vagon kajával, currys, zöldséges rizs és cous-cous a menü, elég jó, ami kárpótol az előző két napért. Két helyi zenekar, az egyik játszott is velünk Bordeaux-ban, de mintahogy tegnap, úgy ma is kihagyom, mert végre az internetkapcsolatnak hála, tudok többet is beszélni barátnőmmel a napi 1-2 perc telefonálásnál, aminek folytán jobban is érzem magam és nem is vagyok annyira nyűgös, mint az elmúlt napokban. Szegény Bobika cserébe nem érzi jobban magát, mivel kiderül, hogy a délelőtt a bordeaux-i klubban próbáló zenekar minden bizonnyal leejtette gitárját, a csodálatos fehér ESP-t, ami sikeresen meg is repedt a fején a hangolókulcs alatt.
Utána belenézek a Stay X Hungry-ba, de ez ma nem az ő napjuk, kicsit fagyottak ők is, meg a részben valami nemzeti ünnepnek köszönhető, mindössze 60-70 fős közönség is, kicsit el is szontyolodunk, hogy nem lesz valami jó a buli, pedig Bordeaux-ban mindenki esküdözött, hogy ez lesz a turné fénypontja.
Mielőtt színpadra állunk, egy régi ismerős köszön be, pár éve játszottunk egy Sequoia nevű zenekarral, akik kurva jók voltak anno, de már nem léteznek és az énekesük eljött megnézni minket. A színpad tökéletes méretű, nem túl nagy, de jól bemozogható, a hangzás az első fél szám után tökéletes, és az addig fagyos közönséget is sikerül megmozdítani, két-három szám után mindenki kívül-belül hatalmas mosollyal az arcán élvezi a bulit. Ledarálunk egy gyors, intenzív koncertet, a végén mindenki még jobban mosolyog, mi is, csak az az egy baj, hogy koncert után azonnal buszba kell ülni, hogy nekivágjunk az egyetlen nagyobb távnak a turnén, hiszen másnap Bolognában játszunk, ami 1030 kilométerre van.
A koncert után még másfél órát eltökölünk azért, mindenki lenyugszik, megszáradunk, átöltözünk, harapunk még valamit gyorsan, elköszönünk újdonsült svéd barátainktól, én még kicsit dumálok Wiloval, valamint a klub üzemeltetőjével váltok pár kedves szót, agyondícsérvén a helyszínt, majd hajnali egykor betápláljuk a koordinátákat a GPS-be, hogy nekivágjunk a rettenetes hosszú, előreláthatólag 10-12 órás útnak.
Bilinte kezdi a vezetést, Szente majd valamikor átveszi, megbeszéljük azt is, hogy az anyósülésen valaki mindig ébren van, hogy szórakoztassa az éppen aktuális, esetenként nagyon fáradt sofőrt. Én kezdem a sort, behozom magam a naplóelmaradással, majd beállítok pár sorozatot nézésre…
2009. november 12. Bologna, Olaszország @ Lazzareto Occupato
…a tervezett 2-3 órás ébrenlétből lett is vagy 6 óra, egymás után bámultam a sorozatokat, illetve dumáltunk Bilintével, míg a többiek ledaráltak pár filmet. Reggel 7 óra táján pedig menőztünk egy sort és sétálgattunk egyet a fránszia riviérán Cannes és Nice tőszomszédságában. Pár fénykép után be a buszba, ekkora már kissé álmos vagyok, bambulok ki a fejemből, épp a Remény rabjai megy, utána a Lélegzet, majd bealszom. Egy óra múlva kelek is a határon, félrehúznak minket, de csak rutinellenőrzés, semmi extra, itt viszont megint nézünk ki a fejünkből, mert gyönyörű a táj, meg is állunk egy kúton csinálunk pár fotót, plusz még meleg is van, reggel 9 van és 13 fok, el tudnám fogadni a turné hátralevő részén.
Vissza a buszba, beülök leghátra és valami borzalmas kicsavart módon alszom még 2-3 órát, felkelek Bologna előtt kb. 80 kilométerrel, majd egy rész Sopranos után nekem is, illetve az egész zenekarnak maffialeszámoláshoz van kedve, amikor befutunk a „klubhoz“. A Lazzareto Occupato és úgy en bloc Bologna, ami szerintem Olaszország szégyene ahogy kinéz az egész turné mélypontja. A klub egy foglaltház, egy rettenetes tákolmány, ráadásul mivel infot is alig kaptunk, fingunk nincs mi van. Nem vagyunk egyedül, mert a rüves koszos helyi squatterek is magyarázzák olaszul, hogy ma ugyan itt nem lesz koncert, mert reggae party van. Arra van pofájuk, hogy jöjjenek cigire lehúzni, úgyhogy rájuk basszuk a buszajtót és elhatjunk. Ekkor már a fáradtságtól annyira idegesek vagyunk, hogy felhívjuk a szervezőt, hogy köszi, de ebből inkább nem kérünk, mert egy rakat szar az egész és itt nem csak a helyről van szó, hanem arról, hogy vajon milyen promóciója lehetett a bulinak, ha még a helyen is győzködik az aznap fellépő zenekart, hogy ugyan ti itt nem játszotok ma. Félreértés ne essék, több foglaltházban jártam az elmúlt 10 évben, mint bárki más, de ami sok az sok. Attól, hogy egy alternatív kommuna tagja vagy, még nem kell ótvar büdösen, hányingerkeltő körülmények között élned. Szóval elhajtunk, kiszámoljuk az opciókat, hogyha nem játszunk, akkor elképesztő pénzeket bukunk, mert a napi költségek a francia pályadíjak miatt gyilkosak és ha nincs koncert, nincs pénz, viszont mindenki hulla és mindenki megviselt, ráadásul azért egy ilyen fos helyen azért kicsit rangon aluli játszani. Végül felhívjuk a szervezőt, hogy ok, akkor játszunk, de garantálja, hogy tuti megkapjuk a pénzünket és nem bukunk el vagy 100 ezer forintot és találjon egy hostelt, mert a lepratelepen nem alszunk. El is visznek egy hostelba, ott mindenki próbál aludni, de amennyire feszült mindenki, sokat sajnos nem tudunk pihenni. Én teljesen hullafáradt állapotban megyek le a buszhoz este 10-kor, hogy bemenjünk a helyre játszani. A koncert katasztrófa, a helyiek igyekeznek kedvesek lenni, legalábbis egy részük, a többi lejmol egyfolytában. Valami thrash metal banda után játszunk, mert ha végigvárjuk az 5 előzenekart, nem állunk színpadra hajnal 3 előtt. 6 szám, borzalmas szar buli, színpadról le, buszba bepakol, kapunk némi helybensütött pizzát, az egyikből Kokóval kisujj méretű fadarabot távolítunk el, majd visszahúzunk a szállásra, Pete és Boo maradnak, hátha leesik nekik ez az :-)
A szálláson végre zuhany, megnézünk filmeket, röhögünk, műanyagkéssel és tusfürdővel cipőt tisztítok, aztán alvás, Pete és Boo persze sehol…
2009. november 13. Vicenza, Olaszország @ Sabotage Bar
Kámán Péter gitáros reggel fél 10 fele be is futott a szálláshelyre szexuális sérülésekkel a hátán, Varga Roland társaságában. Egy gyors és borzalmas reggeli után nekiindultunk a következő távnak, ami szerencsére csak 150 km. Vicenzába érkezvén gyorsan meg is nyugodtunk, mert ellentétben az előző napi hellyel, egy nagyon jó kis bárban játszunk, a koncert este ingyenes, úgyhogy még remélhetőleg szép számmal is jönnek majd. Gyorsan bepakolunk, majd áthajtunk a két háztömbnyire lévő szállodába, ahol végül még nem tudunk becsekkolni, mert csak 2-kor lesznek kész a szobák. Átugrunk egy közeli étterembe, ahol eszünk igazi jó olasz pizzát, ráadásul még felhasználóbarát áron is. Utána szállóba vissza, majd irány az étterem mellett felfedezett mosoda, ami ránkfér, mert a koncertes cuccoktól elviselhetetlen szagok terjengenek a buszban. Egy óra tökölés után vissza egy másfél óra csendespihenőre a szállóba, majd irány a klub, gyors soundcheck, internetezés, majd visszamegyünk egy órára és próbálunk aludni, mert most már napok óta 4-5 órát tudunk max éjszakánként húnyi.
11-re visszamegyünk a klubba, az első zenekar épp kezd, 16 évesek, borzalmas az egész, ráadásul csórik bepróbálnak egy Killswitch Engage feldolgozást, amire mindenki fulladozik a röhögéstől. Utánuk viszont egy egész jó banda jön, 400 Colpi a nevük, nagyon kedves srácok és bár jó számuk egy darab se, de energikusak nagyon, a dobosuk meg pusztít annyira jó. Közben pár régi ismerőssel összefutunk, nemrég játszottunk Veronában és onnan átjönnek páran megnézni minket, illetve még a Twelve Tribes turnén egy olasz fesztiválon felfigyeltünk egy köpenyes-pipázós elmebetegre, aki itt is megjelenik és sírunk a röhögéstől. Jövünk mi, mindenki hullafáradt, viszont fél másodperc alatt belejövünk a setbe, ráadásul a közönség is vevő, soraikban jópár amerikai katonával. Lenyomunk egy nagyon jó koncertet, mi is élvezzük, a közönség is, viszont annyira fáradtak vagyunk, hogy szinte minden percben az életünkért küzdünk :-). Koncertnek vége, szállásra vissza, kiegészülve két helyi hölgyismerőssel, majd a szálláson elszabadul a pokol, többször jönnek fel figyelmeztetni, hogy legyünk csendben, ami lehetetlen, főleg, hogy Boboról készül egy 11 perces felvétel miközben felválrva iszik habzóbort és okádik, ami szeánsz alatt mindenki agyvérzés közeli állapotban üvölt a röhögéstől. Ezt sajnos nem áll módomban megosztani felsőbb utasításra, de ha szépen kéritek lehet beleegyezik és közkinccsé tesszük. Mire felocsúdunk már van vagy hajnali 5 óra, tehát megint alhatunk kábé 4-5 órát.
2009. november 14. Chur, Svájc @ Kulturhaus
Gondolom írnom sem kell már, hogy úgy ébredünk, mint a mosott szar, mindenki nagyon mogorván beszáll a buszba, aztán irány gyorsan egy közeli madarasteszkóba, hogy vegyünk reggelit. Itt rámhívják a bizontságiakat, mert a többieket miközben telefonon keresem rossz bejáraton megyek be, ami nem tudom miért baj, de ők tudják. Szerencsére még annyira értek olaszul, hogy megértsem, hogy a paraszt elenged egy laza „én a saját hazámban a saját nyelvemet beszélem“ megjegyzést, amire jól elküldöm a kurva anyjába, majd besétálok szabályos körülmények között a riadt 32 kilós biztonsági őrt széles mosollyal lapogatva.
A gyors reggelivásárlás után örömmel fogyasztom a lazacos mozzarellás szendvicset, de rá kell jönnöm, hogy olcsó húsnak híg a leve. Következik 420 km, úgyhogy nekiállunk a maradék Sopranosnak, ami még vár ránk a negyedik évadból, végignézzük, ahogy Ralphie Cifaretto elnyeri méltó büntetését, illetve, hogy Paulie Walnuts megfojt egy nyugdíjast, majd a szezonzáró utolsó 10-15 percét már nem látjuk, mert megérkezünk. Papíron minden gyönyörű: jó a klub, jónak tűnik a cucc, sok ember jött a koncertre, ami nem meglepő, mert a Cataract a főzenekar. Gyors pakolás után irány a hotel, hátha tudunk aludni (sajnos nem, csak 20 percet), mert mindenki félig mozgásképtelen annyira fáradt.
Gyorsan vissza a klubba 8 óra fele, mert elvileg 10-kor játszunk, plusz várnak ismerőseink, Varga Ati ex-Dark Day Dungeon gitáros, a Cataract tagsága és Chris a Let It Burn-től, aki szeptember óta az új managementünket képviseli. Eszünk a rémesen szar kajából és görnyedten ülünk egy kicsit a 10 négyzetméteres backstage helységben, ami szinte tele van pakolva a hat zenekar cuccával. Utána kimegyek, dumálok Chrissel egy kicsit, majd gondoltam bemegyek ráhangolódni a koncertre, ekkora kiderül, hogy egy óra a csúszás. Hirtelen egy világ omlik össze bennem, mert nagyon túl akarunk lenni ezen, annyira kínzó már a fáradtság. Elütjük az egy extra órát, majd színpadra fel, hogy minden idők LEGSZARABB Bridge To Solace koncertjét adjuk. Kezdve onnan, hogy a töketlen barom hangosító szétbassza a monitor keverést, valamint elfelejti a PA-be kirakni a basszusgitárt egészen az elképesztően suttyó közönségig, a koncert minden egyes másodperce fájdalmas. Az egyik szám után próbálnék pár értelmes szót szólni, amire le is ugat a közönség és követelik, hogy inkább kiabáltassam velük azt, hogy „shit“. Gondoltam rendes leszek és németül kiabálom, hogy „scheisse“. Jön az utolsó szám, mire gondoltam cinikuskodok egy sort és mondom, hogy „I wish I could say something smart, but you guys appreciate the word scheisse more than good music, so this is our last song“. Erre az egyik előzenekar énekese, aki már a koncertjük alatt annyira szánalmas volt, hogy miután levonult a szar bandája még kigombolt inggel verte a mellét úgy gondolja, hogy leszaroztam a szar bandáját és beáll elém mutogatni és fuckoffozni, mire kiröhögöm és útjára engedem egy „well then fuck you and your shit band“-el (amin a közönség egy része jót derül) és lenyomjuk a These Maps-et gyorsan. Szegény Cataract-ék helyettünk is égtek és nem győztek mentegetőzni, hogy sorry, hogy milyen szar az egész, nem mintha az ő hibájuk lenne. A koncert után egyből ugat tovább a nyegle kis gyökér egy hozzá hasonló barom haverjával, felhívom a figyelmét, hogy legalább angolul tanuljon meg, mielőtt odajön ugatni, mert egy szót sem ért abból, hogy mit mondok plusz be van szívva meg baszva. Boo természetesen már ugrik is ki a merchpult mögül, végül Attila kérésére nincs botrány, mert pont a stúdiójában dolgozik a zenekar :-).
Koncert után leszáradás, némi időtöltés nyugodt hangulatban a barátainkkal és miközben kint dumálok Atival, megjelenik megint az énekes gyerek, bár ezúttal elnézést kér a félreértésért, mire a húgyagyú gitárosnak van megjegyeznivalója, akit szintén elküldök a tetves kurva anyjába :-). Közben persze megy a Cataract, akik azt kell mondjam, hogy a mai napig annyira jók, hogy az egész metalcore és modernkedős deathcore színtérrel felmossák a padlót. Koncert után merchandise csere-bere, majd megindulás a hotelbe, hogy aludjunk megint 4-5 órát. Persze előtte gyorsan megnézzük Boo-val a heti How I Met Your Mother-t és a Big Bang Theory-t, majd egy 30 perces zuhany után végre itt az alvás ideje.
Mintahogy itt az ideje, hogy ezen bejegyzés véget érjen, a maradék hat koncert beszámolójával, azaz a befejezéssel és jópár fényképpel majd a turné vegeztével jövök!
