Bridge To Solace: turnénapló! – 2. rész

2. rész – 2009. október 31. – november 4. Halloween party Thomas Magnummal és összekülönbözés a német rendőrséggel

Az eddigi szereplőkhöz csatlakozott:
Varga „Boo“ Roland: merchandise, „imádom a füvet, geci!“

2009. október 31. Budapest @ Dürer Kert

Mivel ez az a koncert, amelyet olvasóink közül a legtöbben láttak, így remélem elnézitek nekem, hogy erről fog a legkevesebb szó esni. Budapest mindig is kemény dió nekünk, nem tudom miért van ez, de hazai koncerten mindig egy csipetnyivel idegesebbek vagyunk, mint kellene. Elég lassan és nehezen indult be az este, bár jelmezeink, főleg Bobo Magnumja és az én vajdám legalább folyamatos röhejt váltott ki a környezetünkből, így a koncertig feszülten töltött órák néha fellazultak. A koncertről nem is nagyon tudok mit mondani, itt a közönség legyen bíránk, mindig az a legegyszerűbb, mindenesetre belülről úgy éreztük, hogy hiába a szépszámú közönség, ezúttal kívül-belül fagyott volt a hangulat, ami rányomta bélyegét az egész koncertre. Mivel hat zenekar volt, igyekeztünk egy egyszerűbb, rövidebb, velősebb setlistet összeválogatni, ami szerintem sikerült is, viszont decemberben a hajón játszunk majd, így ott majd esetleg tudunk több extrát adni a nagyérdeműnek! Nem is szaporítanám tovább a szót, mivel volt még bőven történés, így haladjunk szépen tovább!

2009. november 1. Prága, Csehország @ 007 Strahov

A Halloween party másnapján jött el az igazi indulás ideje, találkozó mindenki összeszedése után Bobonál, kiegészülve Boo barátunkkal, aki a merchandise-ért lesz felelős a következő hetekben. Odaérek késve, mivel ugye minden pakolást vasárnap reggel kellett intézzek, minek eredményeként vagy 15 db zacskós levest és 8-10 halkonzervet otthon is hagytam sikeresen. 11 óra táján megindulunk, de itt meg is állnék és fényképpel szemléltetném Kámán Péter gitáros turnészettjét. Lehetne itt most oldalakat írni, de azt hiszem ez a fénykép minden szónál többet ér. Annyi szent, hogy mikor megláttuk, agyvérzés közeli állapotban röhögtünk, az élmény igazi „priceless“ kategóriába tartozott!

A Prágába tartó út relatív nyugalomban telt el, bár már rögtön bepakolásnál rá kellett jönnünk, hogy nem lesz kényelmes, mivel annyi cucc volt, hogy az ülések közötti sorokat fel kellett töltenünk a személyes táskákkal, bőröndökkel. Időben meg is érkeztünk a klubba, ahol már párszor megfordultunk, az idén 40. (!) születésnapját ünneplő 007-be. A legendás prágai klub valamiért mindig szívet melengető látvány, pedig kicsi, nem modern, de mégis annyi jó emlék kapcsolódik hozzá, hogy öröm ide visszatérni bármikor. Egy Prágában élő, szemtelenül fiatal orosz srácokból álló zenekarral játszottunk, akik Apostate névre hallgatnak és úgy gitároznak, hogy mindenki letette a fejét, bár a zene maga nem volt semmi extra, csak a napjainkban oly modern deathcore, amely kifejezéstől amúgy simán hányhatnékom van. A másik banda a costa rica-i Billy The Kid volt, akik viszont olyan szinten voltak tízpontos srácok, hogy ott azonnal összebarátkoztunk velük, kedvesek is, viccesek is, lehet velük miről beszélgetni, ráadásul még a zene sem rossz. Igaz, olyan potyautas pólóárusuk volt egy 15-16 éves német kisgyerek, Timmy személyében, aki simán bejelentkezhet a világ legnagyobb idiótája címre, szegény srác kapta is az ívet mindkét zenekartól, bár sírva nem fakadt, többünk sajnálatára. A srác alulmúlta még a BTS kötelékét nemrég elhagyó Morzsikutya roadunkat is.

A koncert furcsa hangulatban telt, bár nem volt rossz a nézőszám, kerek 100 fő fizetett be, de mindenki kissé fagyott volt. Elég intenzív és gyors setlistet toltunk, igyekeztünk többet kötni, kevesebbet beszélni, hátha így a közönségre is átragad az intenzitás, de míg két és fél éve a Twelve Tribes turnén egyik legjobb koncertünk volt Prágában, most a közönség inkább a CD-k és pólók vásárlásában mutatta meg tetszését nagy (pozitív) megrökönyödésünkre. A Billy The Kid koncertje nagyjából hasonló hangulatban telt el, bár a Firestorm feldolgozásuk megmozgatta a közönséget a buli végére.

A koncert után spanolás és smúzolás, majd irány a szállásra, ami a szemközt lévő kollégiumban volt. Itt már megfigyeltük, hogy új barátainknak az amúgy jószívű, de degenerált „mörcsös“ gyereken kívül volt még egy gyenge pontja, az pedig a tahó belga turnésofőrjük volt, aki másnap éppenhogy megúszott egy-két jó nagy pofont, de erről később. A szálláson papírmunkázok, Booval megnézek egy-két sorozatot, majd miután ő az elfogyaszott élvezeti cikkeknek köszönhetően hörögve horkolt én még gyorsan megnéztem az aktuális FlashForward epizódot majd bealudtam…

2009. november 2. Chemnitz, Németország @ Subway To Peter

…lefekvés előtt ki is számoltam, hogy reggel négytől milyen jó lesz délig aludni, az pont nyolc óra. Ezen tervemnek sajnos a cseppet sem barátságos hostelnéni vetett idő előtt véget, aki szó szerint üvöltve verte ki az ágyból a két zenekar tagságát, „csodálatos“ angolsággal a „ju hev ten minííítsz“, „vék áp“, „giv mi dö kííííz“ és „csek áut“ szlogeneket hajtogatva. Ha konkrétan a hostelnéni nem néni, hanem bácsi, szinte biztos, hogy a 15 emberből valaki nagyon megverte volna. Amúgy érdekes is, hogy a néni prototípusa a cseheknek, mert tekintélyes részük eléggé barátságtalan és mogorva. A kicsekkolás után megindultunk Szentéhez, hiszen ő annyira menő, hogy neki még felesége is van Prágában, annyira viszont nem volt menő, hogy nála aludhattunk volna, de legalább egy gyors bevásárlás után rántottát csináltunk, így legalább olcsón jól laktunk.

Délután négy-öt óra tájában indultunk el következő állomásunk, Chemnitz felé, itt az út egy részét át is aludtam, mindenki mással egyetemben, így John Dillinger sztoriját Johnny Depp és Christian Bale tolmácsolásában majd valamikor újra elkezdhetjük. Megérkezünk a helyre 7 órakor pontban, és mi magunk is meglepődünk, hogy ez a klub tényleg ENNYIRE kicsi. A Subway To Peter méretei ellenére egy elég tökös hely, egy igazi hardcore punk bár, amelyből ha lenne otthon egy, akkor már jobb hely lenne a budapesti underground élet. Felmérjük a terepet, hogy itt konkrétan 20 embernél is teltház van, de vajon tud-e bárki a koncertről. A Billy The Kid gárdája már ott van, nem vidámak, mindenki kicsit maga alatt, fáradtak, hiszen nekik ez a turné vége már. Találkozunk emellett a Nothing Gold Can Stay énekes, Danny Braaf barátom tökéletes félvér másával, aki arcra, hangra, testalkatra és gesztusokra kiköpött mása Dannynek. Ingyen van a bor, a sör, úgyhogy érezhető, hogy itt baj lesz mindenképpen, ha jó lesz a buli, ha nem.

Mindenki legnagyobb meglepetésére 9 óra táján totál tele a hely, megsaccolhatatlan mennyiségű emberrel. Pénzfeldobással eldöntjük, hogy ki kezdjen, végül mi játszunk másodiknak. Előtte viszont királyi vacsora, rántott gomba, veggie steak, steak burgonya. A costa rica-i srácok később nem győznek mentegetőzni, mert tahó sofőrjük véletlen széttör egy üveget a merchünk környékén, majd mint aki jól végezte dolgát továbbsétál, mikor négyszer szólunk neki, hogy ugyanmár takarítsa fel a szarát, mivel tiszta üveg minden körülöttünk. Ennél semmit nem rühellek jobban, mint amikor egy büdös paraszt bérsofőr játssza a királyt, mintha minden miatta lenne. Pít, Boo és én azon röhögünk, hogy ki verje nyakon először a parasztot, de végül eltekintünk ettől tekintettel arra, hogy nem tehetjük meg, mivel a zenekar nagyon rendes és barátságos, így szólunk nekik, hogy ugyanmár, szóljanak neki. Közben kezd a Billy The Kid, jó a buli, de valami rettenet a hangzás, minden alapról, kivéve az ének, de az meg folyamatosan gerjed. Utána jövünk mi és egy nagyon velős, energikus bulit adunk, amire érdekes módon még a közönség is vevő, érezzük is, hogy végre jó formában a zenekar. Koncertnek vége, mindenki részeg, kapunk ajándék fokhagymapálinkát, ami kötelező a Subway To Peterben minden zenekar számára, leszámítva azokat, akik életmódjuknál fogva nem isznak alkoholt.

A végén teljes a káosz, egy lány mindenkit fogdos, mire Pít egy „you won’t fuck, you won’t suck“ felkiáltással nagynehezen elkergeti, kipakolás órákig tart, Kokó okádik, Szente SMS írás közben elterül a földön és elalszik. Nem sokkal három óra előtt érkezünk a szállásra, és ami ezután következik, azt nagyon nehéz még most is indulatok nélkül leírnom…

Drága sofőrünk, Bilinte, miután fogyasztott némi alkoholt, kimegy a buszba, hogy valamit behozzon. Ez három óra táján történik, majd mivel elaludtam, majd felébredtem, három óra negyven perckor írok egy SMS-t, hogy na mi a helyzet, válasz semmi. Megint elpilledek, majd négy órakor arra kelek, hogy valaki kutat a cuccaink között, és miután felülök az ágyban, félig ugrásra készen, egy rendőrnő néz rám az ajtóból, int, hogy nyugi, nincs semmi gáz. Bilinte falfehér arccal közli, hogy beviszik, mert a buszban ült és valamit rá akarnak kenni. Egyszercsak kiviharzik a tetves rendőrbrigád, ránkbasszák a villanyt, sötét van, kiugrom az ágyból, felkeltem Pítet, hogy gáz van, új barátaink is tátott szájjal ébredeznek, hogy mi van. Kirohanunk az utcára, integetünk a gyökereknek, hogy álljanak meg, de csak annyit látunk, hogy Bilinte betuszkolva a hátsó ülésre néz kétségbeesetten.

Na erre instant zenekari tanácsot akarunk összehívni, de Szente, Boo és Kokó használhatatlanok, Bobo meg elintéz minket „aha ja az jó, anyátokkal szórakozzatok“ kijelentéssel, majd átfordul békésen a másik oldalára és alszik tovább. Elkezdünk telefonálgatni, nagy nehezen átirányítanak a chemnitzi rendőrséghez, ahol közlik, hogy ittas vezetésen fogták meg Bilintét és 500-1000 euro összegért engedik el. Lövésünk nincs mit csináljunk, nálam van zenekarpénz a kártyán, de csak 200 euro, 300 euro meg be van zárva a buszba, a kulcs meg lefoglalva a yardnál. Mindezek mellett a turnés adatlapok is a buszban, így szegény páromat kell felkeltenem, hogy jelentkezzen már be a turnés emailcímre és nézze ki a promoter számát. Csóri szervező srác kb. hatodik-hetedik próbálkozásra felveszi, kér fél órát, majd negyed hatkor felvesz minket Píttel, és megindulunk a rendőrségre. Ott bejelentkezünk, majd automatához vissza, onnan a buszhoz, aláírni a papírokat, hogy kiadták a kulcsunkat, kulcs megvan, maradék pénz kifizet, majd vissza a disznóólba, ahol a tipikus aranykarika fülbevalós, fosszínű-ruhás rühes német Jürgenfejű rendőrök már ajtót se nyitnak, hanem közlik, hogy üljünk csak le és várjunk. Érdekes, addig kedvesek voltak, amíg kellett a pénz. Kb. 70 perc várakozás után átadják Bilintét, aki szegény az idegtől remegve jön ki, én attól féltem, hogy elborul az agya és nekik megy. Bár a helyzetét nem segítette, de letetveskommunistázta őket a kihallgatás során, közölte, hogy Ukrajna és Szerbia sem ennyire rossz, mint ők, illetve magyarul ráüvöltött az ügyészre, hogy „ne ugass“. Nyílván kevés megnyugvás ez, de legalább jót röhögtünk. Ügyvédet nem engedtek hívni, vádaskodtak, 2-3 nap elzárással fenyegették, klassz. Hétkor nekiállunk telefonálni, berlini magyar nagykövetség, konzuli osztály, forró drót, stb., sajnos nem tudnak túl sok jóval szolgálni, gyakorlatilag a jogosítványnak annyi. Itt hozzáteszem, hogy a pesti okmányiroda hozzállása annyira volt jófej, hogy ha nem telefonon van az ügyintézés, még le is köpték volna Bilintét. Jó tudni, hogy az adófizetői pénzből faszukat verő tetvedék közalkalmazottak megtesznek mindent a szerencsétlen, jó alaposan megszopatott állampolgárért. Gyerekek, most megint így Nyugat-Európában kószálva meg kellett állapítani, hogy Magyarország nem más, mint egy tetves purgatórium, ahol nem tudsz mást csinálni, csak megnyomorodni, hozzáteszem, Németország keleti oldalának tekintélyes részét is lenapalmoznám.

Egy gyors reggeli után szó szerint vonszoljuk magunkat a szállásra, itt már 22 órája voltunk ébren, Carstent, a szervező srácot megölelgetjük, megajándékozzuk, majd megyünk aludni, ekkor már fél kilenc, mindenki sokkolva hallgatja az esti eseményeket, majd alszunk kemény 3-3,5 órát.

2009. november 3. Hannover, Németország @ Bei Chéz Heinz

Hullafáradtan ébredek, de páran legalább kialudták magukat. Elbúcsúzunk szomorúan új barátainktól, hiszen ők Münchenbe mennek. Beszaladunk kajálni a Subwaybe, ami most nem a klubot, hanem az étteremláncot jelenti, majd nekiindulunk Hannovernek, Szentével amúgy a volánnál. Délután 5 helyett fél nyolcra oda is érünk, hiszen az út legalább 4 – 4,5 óra.
Mivel a tavalyi stúdiózás folyamán kivégeztük a Sopranos első két évadját, így nekiállunk a harmadiknak, ki tudja hányadszor nézem már meg az elmúlt pár évben a kilyukadt bojleres, lehallgatós szezonnyitót, dehát a nagycsalád főbb arcainak beszólásain a mai napig visítunk, Silvio Dante, Paulie, Chrissie és Tony minden második mondata arany, nem beszélve Ralphie Cifarettoról, a Sopranos történetenek egyik legnagyobb férgéről. Meg is nézünk négy részt, majd befutunk Hannoverbe.

Ezen a helyen játszottunk 2 és fél éve a Twelve Tribes turnén, de mivel ez egy kisebb turné, most a kisteremben játszunk, ahová jóindulattal befér 60-70 ember, viszont cserébe büszkén mondhatjuk, hogy legalább ezt megtöltöttük. Érkezés, szokásos nagyon unalmas és nyűgös bepakolás, majd átmegyünk a szomszéd épületbe, ahol a zenekari lakás van, királyi vacsorával várnak (knédli, szójaragu, saláta, párolt káposzta) és még a szobák is be vannak fútve, be is vetem magam az egyikbe Booval, az ajtón amúgy nagy szív és honeymoon suite felirat, hehe.

Az előzenekar egy November 13th nevű banda, Catharsis találkozása a D-Beattel, jó dobos, lendületes, sötét hangulatú zene, legalább játszunk jó bandákkal a turnén. A koncertünk megint velős, sok kötéssel, félholtan minimálisan sikerül megmozgatni a közönséget, ami hatalmas szó Németország nyugati részén. A helyiek kedvesek, a srácok kapnak szívnivalót, a vacsiról megemlékeztem már, úgyhogy minden szuper.

A klub nagytermében félmeztelen lányokat fotóznak, mindenki legnagyobb bánatára minden ablak leragasztva, így egy kisebb lukon próbál mindenki tűzközelbe férkőzni, ami nem nagyon sikerül, így inkább pakolunk, a többiek kimennek még egy körre, illetve én egy kis nyugalomra vágyva felkapom laptopom és megindulok vissza a szállásra, hogy élvezzem királyi sebességű internetüket. Le is töltöm a sorozatos elmaradásaim, mivel kábé 1 megaperszekundum sebességgel jön a cucc, ami turnén elképesztő sebesség. Megírom ezen bejegyzés nagy részét, majd Booval nekiállunk a How I Met Your Mother – The Big Bang Theory kettősnek, Szentével pedig turnéköltségvetést számolgatunk. Mindezt azután, hogy mindenki járás- és beszédképtelen állapotban tér vissza a szállásra. Sikerül megint fent lennem 5-ig, nem lesz ez így jó, kéne normális mennyiségű alvás…

2009. november 4. Gent, Belgium @ The Frontline

10 és fél 11 táján felkel mindenki, kapunk királyi reggelit, még gyorsan leszedem a V-t, amiről majd később :-). Nekiindulunk a napi adagnak, ami 500 km, hiszen Gentbe megyünk. A 6-7 órás utat kihasználva még több Sopranos, a zseniális golfpályás fenyítéses jelenettel, majd utána átülök az anyósülésre nyomogatni a laptopom, míg a többiek Austin Powers társaságában szórakoznak. Megnézem a V-t, ami simán az idény pilotja, még a FlashForward-ot is letaszítja a trónról, aztán új Dexter (ami simán az idény egyik legjobbja), meg némi elmaradás a múlt heti adagból, hiába eggy sorozatfüggő élete egy merő stressz, ha nincs időben meg a heti adag :-)

Érkezés Gentbe, a The Frontline nevű klubba, ami ugyan egy elég ismert hely, de egyrészt van rossz emlék, hiszen hat éve Krisztián itt kapott vakbélgyulladást a Paint The Town Red / BTS / Razor Crusade turnén, másrészt meg a 120-150 férőhelyes terem rohad a szar- és húgyszagtól, a falakból árad az elmúlt pár évtized minden koncertjén elfogyasztott alkohol szaga, valamint jön a kellemetlen meglepetés: meleg kaja nincs, szállás szintúgy, viszont legalább nem üvöltöm le a megszeppent fiatal szervező fejét, hanem gyors troubleshootingot végezve kitalálom, hogy menjünk a holnapi szálláshelyre Hollandiába, ahol Gerjannál lakunk, aki imádja a magyar bandákat és az elmúlt pár évben legalább évi 300 Superbutt koncertet szervezett Hollandiában. Gerjan szerencsére nagyon jó fej, már eleve egy laza, tökéletesen kiejtett „Szia, bazmeg“-el veszi fel a telefont, szállás elintézve, már csak kaja kéne, úgyhogy beszaladunk a Frituurba, ami egy tradícionális belga gyorsétterem, sültkrumplis-burgeres hely, ennyi zenekarpénzt rászánunk, hogy jól lakjunk koncert előtt.

Az előzenekarokról nem írok semmit, mert egyrészt a nevükre sem emlékszem, másrészt inkább ülnék gyökérkezelésen Lidocain nélkül, minthogy még egyszer szenvednem kelljen egy ilyen bulin. A klubba bejön amúgy vagy 70-80 fizető, ez a hat évvel ezelőtti 20-hoz képest elég jó, ráadásul megy egy jópár póló, egy lány és barátja pedig óriási BTS rajongók, majdnem végigvásárolják az összes mintát, kérnek két számot is (Like Sheep Led to Slaughter és These Maps), közös fényképezés után váltunk pár szót, majd mindenki megy erre-arra, benézni a városba, mozizni a buszba, lazítani, stb..

A koncert eddig simán a turné meglepetése címet kapja nálam, mivel Belgium eddig mindig NAGYON furcsa volt nekünk, de ma a közönség aktív, mosolyog, tudja a szövegeket, még úgyahogy nyomulnak is, tapsolnak, mi meg örülünk, bár egyrészt a közelgő éjszakai út, mégha az csak három-négy órás is, de mindenkit elszomorít, mivel jó lenne pihenni, másrészt meg bemenni valamelyik bárba meginni pár pohárral.

Mielőtt befejezném a bejegyzést (írtam az elmúlt nap történéseit vagy 120 kilométeren keresztül), szeretnék megint egy sort panaszkodni. Gent egy kisváros, viszont egy átlagos szerda este akkora élet van a Frontline utcájában, ami tele van éttermekkel, bárokkal, klubbokkal, hogy mindannyian lekonyult szájjal állunk, hogy egyrészt de kár, hogy nem itt szállunk meg, másrészt meg hogyan baszhatták szét a szerencsétlen kétmilliós Budapestet, hogy ott NINCS ehhez hasonlítható partykultúra, bármennyire is ellenszenves ez a szó… Komolyan mondom, legszívesebben elsírtuk volna magunkat, az embereg tömegével az utcán, mindenki lelazult, pozitív, nincs ez a pesti irgalmatlan feszülés.

Viszont most Kedves Olvasó, zárom soraimat, hamarosan jelentkezem újra, most pedig megyek megnézek még pár sorit mielőtt megérkeznénk.

Folytatás hamarosan, ölel Titeket Zoltán…

u.i. a Polar Bear Club Chasing Hamburg c. albuma az egyik legjobb dolog, ami mostanában történt a néha oly unalmas zenei színtereken!