2009. október 31.
1. RÉSZ – 2009. október 30. Presov (Eperjes), Szlovákia @ City Club
Szereplők:
Gyenes „Bilinte“ Bálint: gépjármű-vezető, Hell energiaital, puhadobozos szofi és sokkarton ásványvíz
Szendi „Szente“ Csaba: basszusgitár, hol a rosé?
Vendula „Vendi“ Vasickova: Szente Csabáné alkalmi merchandise segítség
Szollár „Bobo“ Bálint: gitár, kifolyik a szemem
Kámán „Pít, esetleg Pete“ Péter: gitár, testszag, bomberdzseki, melegítőnadrág
Jakab „az a kibaszott Jakab“ Zoltán: ének, turnénaplóvezetés, egy merő stressz és hipochondria
Ernyes „Kokó“ Szilárd: dob, két merő stressz, álmodozás, Marslakó
Száraz tények:
Utazás: 8/10
Szagok a buszban: határig 10/10, utána 1/10 (bővebben lásd alább), kisvártatva 8/10, hazafele gyenge 6/10
Klub: 6/10 (kellemes hely, de a backstage hiánya, illetve a borzalmas hangzás sajnos nem segít)
Nézőszám: kb. 100 (a hely akkora mondjuk mint egy fél/háromnegyed Dürer Kisterem)
Előzenekar: 6/10
Közönség: 10/10
Szervező: 10/10
Kaja: 5/10 (vegan gulyás)
Koncert (hangulat): 10/10
Koncert (technikailag): 5/10
Setlist:
I Am Faithless, I Am the Misanthrope / Sundeath / Believe / Like Sheep Led to Slaughter / The Dead and the Unknown / A Culture of Denial / The Spirit Burial Ground / DeGeneration / These Maps Are Written with Blood + Kingdom of the Dead / Ruins
Gondoltam megelőzendő az idővel való elúszást, valamint a későbbiek folyamán az internetkapcsolat hiánya miatt bekövetkező frissítésbeli lassúságot, meglepem Kedves Olvasóinkat (és egyben jómagat, no meg mindenkit, aki szerint ez kábé 6 napig lesz vezetve, hehe) egy instant élménybeszámolóval.
A helyzet az, hogy a Bridge To Solace a világ egyik legkörülményesebb és egyben leglassabb zenekara. Ha egy találkozót lebeszéltünk a hősidőkben mondjuk délután négyre, én sohasem érkeztem háromnegyed ötnél előbb és még így is én voltam az első. Ezt észben tartva kiadtam az ukázt, miszerint mindenki gyülekezzen a csepeli próbatermünkben délután 1-kor. Mindenki, mínusz én, hiszen tegnap a merchandise rendeléssel végeztem problémamegoldást nagyjából este héttől hajnal egyig, mindeközben csak 220 pólót kellett újrahajtogatnom, rendszereznem és akkor még olyan apróságokkal sehol sem tartok, mint például a koncertinfók és egyéb hasznos dolgok rendszerezése, kinyomtatása, bepakolás, kipakolás, alsónadrág és melegzokni vásárlás (talán idén sikerül leszoknom a titokzoknik téli viseletéről), dehát ezeket majd talán vasárnap reggel abszolválom is. Mindezek mellett kihasználom minden olyan esetben a lehetőséget, amikor keletnek vagy északnak indulunk, hiszen Magyarországon tartózkodásom során Dunakeszi lakosaként az M3-as közelében lakom, így könnyű védekeznem a „most én minek menjek oda, úgyis erre jöttök“ szlogennel.
Szóval a világ egyik legkörülményesebb és leglassabb zenekarának tagjaként gondoltam dejó, lesz idő bőven, háromra talán ideérnek, mire legnagyobb meglepetésemre fél három táján megjelenik a zenekar. Miután bepakoltuk a 3 doboz merchandise-t az amúgyis csurig lévő buszba (ahová vasárnap reggel bekerül 7 fő komplett csomagja, bőrőndök, táskák, plusz még két doboz merchandise és egy nagy doboz CD) és kikönyörögtem a prológusban már említett Rexikutyámtól (aki amúgy nevéhez méltóan németjuhász, 13 éves és hatalmas példány), hogy talán ő ne szálljon be a buszba, 14 óra 57 perckor, az általam prognosztizált időpont előtt három perccel megindultunk Eperjes irányába. Bár 17.30-ra szerették volna, ha odaérünk, elárulom, néha jó késni egy kicsit, mert két szar dolog van turnén: 1. korán odaérni és órákon át unatkozni 2. színpadra lépés előtt 2 perccel odaérni és rohanni, mint egy barom. Szóval belőttük, hogy nagyjából fél 10 fele játszunk, 7-re odaérünk, tökéletes.
Az út nagyja rendben telt, relatíve kevés megállással. Tanult kollégám, Vörös András nagyvonalúságának hála a vadonatúj DVD+LCD kombóval felszerelt BPRNR busz (otthonunk a következő három hétben) lehetőséget nyújtott némi filmnézésre (The Simpsons Movie = zseniális). Ezekkel elütve időnket, illetve egy megállással Magyarország legkisebb, de egyben legforgalmasabb benzinkútjánál (ahol mindenki rommá fagyva siránkozott, magamat is beleértve, hogy miért nem öltöztünk melegebben) szépen lassan megérkeztünk Tornyosnémetihez, hogy átkeljünk Szlovákiába. A határon gyors megállás matricáért, majd felteszem a ki fingott kérdést, mire hosszas csend után Pít jelentkezik, hogy ugyan fingani senki sem fingott, viszont lehet a táskáját érezzük, amit kinyitva demonstrálta is a benne rejlő szagokat. A legszomorúbb az egészben, hogy Pítnek amúgy kapaszkodó-mániája van, így mindig a táskát ölelve tartózkodik a buszban, jelenleg folyik az elbírálás, hogy a táskát kizárjuk-e a közvetlen légterünkből, avagy adjunk egy mosásnyi esélyt neki.
7 óra 10 táján megérkezünk Eperjesre, ahol mindenki nagyon kedves. Itt szeretném megragadni a lehetőséget, hogy elmondjam, mindannak ellenére, hogy a média az országhatáron innen és túl igyekszik azt sújkolni mindenkibe, hogy a magyar-szlovák kapcsolat borzalmas, ritkán találni ennyire kedves, pozitív közönséget, mint akik itt voltak ma este. A klub kulturált, kicsi, van pár hiányosság, de nem fogok nyavalyogni. Gyors bepakolás, alkalmi merchandise segítségünket, Vendit ismertetem az általam gondosan megálmodott merch-rendszerrel, némi étel fogyasztása után már nézzük is az első (és egyben egyedüli support) zenekart, akik April Bias névre hallgatnak és meglepően jól is nyomják. 35-40 perces koncertjük után miénk a színpad, és fél tíz fele a húrok közé is csapunk. 9 szám plusz két ráadás, mindenünk fáj, de kihajtjuk magunkat, a hangzás sajnos nem segít, de óriási a buli. Igyekeztem óvatosan ugrálni, hogy egyrészt ne fejeljem szét a színpad közepe fölött forgó gigantikus méretű diszkógömböt (hiába, még néha nekem is alacsony a belmagasság!), másrészt sajgó derekam ne szenvedjen több kárt, ez hellyel-közzel sikerült is. Mindenki megőrül, a közönség egy 5-6 fős része egyszercsak megjelenik kartondobozokba öltözve és ott vége a világnak, nekem is sikerült kölcsönkérnem egy műanyag kardot, amellyel doboltam, illetve zenésztársaimat fenyítettem. A végén a Lengyelországban már többször átélt evezés következik, ahol az egész közönség egymás mögé ül és evezést imitál, Kokó kivételével mindannyian beülünk a „hajóba“ és már vége is.
Koncert után édesapámtól érkezik az SMS „nyertünk 2-1-re, a Komlósi kezezett a 91. percben, 11-es, Kabát berúgta“. Széles mosollyal járkálok, némileg megviselve, fáj a derék, a térd, az izmok és valamiért a könyök is, de az néha nagyon. Fényképezkedés, búcsúzkodás, irány haza, én Bilinte mellett ülök most elöl, végig dumáljuk a hazautat, a többiek Brian életét nézik, amíg mindenki be nem ájul Bobo kivételével. Háromnegyed háromkor hazaérkezem, megírom ezt, most végzek, mindjárt négy, úgyhogy beborulok az ágyamba.
Folytatás hamarosan…
