2009. március 7.
Ha hosszas várakozást követően is, de végre elérkezett a nap, mikor össznépileg ünnepelhettük meg a Bridge To Solace új nagylemezének ezúttal tényleges megjelenését. De ami késik, nem múlik: így a ránézésre közel teltháznyi publikum két stagediving és egy circlepit között már el is battyoghatott a merch-pulthoz beújítani a House Of The Dying Sunt, mely hosszas procedúrák és csúszások után végre tényleg felkerülhet a polcunkra, gondosan belehajtogatva a koncertre feljogosító karszalagunkat. Azért pedig előre is elnézést kell kérnem, hogy az alábbi beszámoló – előre nem várt okokból – nem lesz teljesen objektív.
Az estét kisebb csúszás után a számomra eddig ismeretlen Nec Pluribus Impar nyitotta, akik hálátlan szerepüknek köszönhetően még nem is szólaltak meg olyan elánnal, ahogy az őt követő zenekarok – ám annyi baj legyen, hiszen a fokozatosan növekvő létszámnak ínyére volt az immáron Khrult is soraiban tudó budapesti melodikus death metal zenekar előadása. A hétszámos produkció feszes gitártémákra és precíz előadásmódra épült; azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy az egész koncert olyan hatást gyakorolt rám, mintha a srácok reggel nyolckor már egy középiskolai felelettel nyitották volna a napjukat. Minden zenekari tag már-már megszeppenten a precíz játékra figyelt – noha meg kell hagyni: kellett is -, és annyira meg akart felelni a publikumnak, hogy ennek köszönhetően a lendület, valamint a dinamizmus csak foltokban mutatkozott meg abban a félórában, míg „beállták” a színpadot – elvégre mozgásról nem igen beszélhettünk. Ám még így is kétségtelen, hogy a hamarosan lemezen is debütáló formáció (mely dobos-poszton az Archaic ütősét jegyzi) egy kis rutinnal, és több bátorsággal – mind a frontemberi, mind a zenei tulajdonságok terén – hamarosan kedves színfoltja lesz hazánk undergroundjának; még úgy is, hogy a buli végére már túladagolást kaptam az elektromos cinekkel megspékelt dobcucc állandósulni látszó tukatukáiból.
Ám ha az előadásmódnál tartunk, az As Heart’s Bleeding szintén félórás szettjére senkinek sem lehetett panasza, hiszen a veszprémi ötösfogat mind kiállásában, mind hangszeres kreativitásában is kioltotta bennem a szkeptikus előítéletet, miszerint a banda minimum egy „How to make an awesome metalcore bandname” generátorprogrammal talált magának zenekarnevet. Varga Zoltán és baráti köre nem véletlenül örvend egyre nagyobb hírhedtségnek: lehengerlő volt az a profizmus, ahogy a közönség szórakoztatása, az üzenetközvetítés (Zoli legalább tízszer olyan karakteres frontember, mint a honi hardcore/metalcore színtér előadóinak nagy része; tisztelet a kivételnek), valamint a technikás gitártémák és agyas váltások a megfelelő arányban, és a megfelelő játékidőben érvényesülhettek a lokálpatrióta August Burns Red repertoárjában. Tapping-orgiáktól a moshgombócoknak kedvező groove-okon át vad cséphadarásokig mindennel találkozhattunk, mely elegendő ahhoz, hogy jobban odafigyeljünk a két évvel ezelőtt már egy EP-vel debütáló As Heart’s Bleedingre – mert olyan tehetséget volt szerencséje látni a Dürer közönségének, mely a hazai színtéren egy kis idő múlva majd szó nélkül párját ritkíthatja.
Azonban ekkor jött az éles kontraszt, hiszen a reménységeket követően már egy jóval nagyobb név, egy igazi lángoszlop léphetett porondra: a holland Born From Pain pedig jött, látott és győzött. Én azok táborát erősítem, akik számára szimpatikusabb a ’Pain jelenlegi, jóval hardcore-centrikusabb megszólalása, mely Rob énekesi pozíciója mellett a zenei alapok klasszicizálódásában teljesedett ki a Survival című új nagylemezen – így talán érthető is, hogy minden korábbinál jobban vártam a zenekar fellépését. A koncert amellett, hogy egyfajta pótlása volt a két évvel ezelőtt elmaradt, novemberre tervezett ’Kultis mészárlásnak – elvégre a ’Bringin It Back mégis fesztivál volt, és nem klubkoncert -, még példaértékű oktatóleckeként is megállta a helyét, hogy 2009-ben miként kell zajlania egy hamisítatlan hardcore-bulinak. És itt nem a 14-16 év körüli, „rock and rollból ötös, de stagedivingból egyes” hardcore-kidekre gondolok; a GSR kiadófőnöke amellett, hogy karizmatikus frontember, még retorikai képzettsége is (ami alatt nem a „’cmon circlepit!”, vagy a „move!” indulatszavakat értem) elvitte a hátán az egész fellépést, melyet önnön teljességében még olyan nóták is fűszereztek, mint a klipes Sons Of The Dying World; a szintén új albumos State Of Mind és a The Hydra; a Stop At Nothing; a Behind Enemy Lines; vagy a közönségkedvenc The New Hate. És ahogy láthatod, a negyven perces koncert a setlist szempontjából is éppoly sokszínű volt, mint az este felhozatala – ám kapocsként, netán halmazi metszetként a Born From Pain is éppúgy tarolt, mint az őket követő Bridge To Solace.
Jakab Zoliék nem véletlenül jelezték előre – akár a MySpace-es játék formájában, akár más felületeken -, hogy a lemezbemutató dalösszeállítása némi meglepetést fog okozni a rendszeres koncertlátogatók számára, és ez be is jött: a teátrális hangvételű intró után Bálinték már bele is kezdtek a Like Sheep Led To Slaughter megvadult taktusaiba, melynek dalszövegét az első sorok keménymagja ha nem is fújta kívülről, azért mindenki vette a lapot. És ez összességében elmondható az összes felcsendülő új nótáról is (House Of The Dying Sun, The Spiral Burial Ground, DeGeneration), ám a több, mint 10 nótás buli – mely az írott történelem eddigi leghosszabb ’Solace koncertjét jelentette – arányosan szemezgetett az életmű eddigi tételeiből is, melyek fényét már évek óta edzi kis hazánk közönsége. Talán ennek tudható be az is, hogy akár a Kingdom Of The Dead (Believe, In Search Of, valamint a visszahíváskor a Ruinsszal közösen elnyomott címadó), akár a Where Nightmares And Dreams Unite (The Dead And The Unknown) szerzeményei az ’Of Bitternesst nyitó These Maps Are Written With Blooddal karöltve némileg nagyobb ovációnak örvendtek a Born From Pain buliján kissé elfáradt közönség sorain belül, mint a ’House zöngéi. Ám ahogy az lenni szokott, gyanítom, hogy a helyzet hamarosan megváltozik, és idővel mindenki megbarátkozik az új dalokkal is, melyek véleményem szerint már most is teljesen beilleszkedtek a zenekar szettjébe. És ha már a szettnél tartunk, a körítésről sem feledkezhetünk meg: lassan megszokottnak tekinthető, hogy nincs BTS-buli audiovizuális orgazmust kiváltó fényjáték nélkül (melynek szépsége abban nyilvánul meg, hogy koncert és koncert között nincs helye átfedésnek), hogy az okosan leredukált szárazjég-mennyiségről (árgh, The Ocean) ne is beszéljünk. Az éjfélt követően kilenc perccel már el is jött a koncert objektív csúcspontja: elvégre Bálint születésnapját muszáj megünnepelni a lehető legjobb körben, így a publikum egyöntetűen zengett egy – disszonáns, ám őszinte – Boldog szülinapot-nótát a zenekar gitárosának. Ahogy olvashattad, az objektív jelzővel ruháztam fel előző kijelentésemet; elvégre nem tudok elvonatkoztatni attól a hatalmas – és számomra is váratlan – megtiszteltetéstől, hogy A Culture Of Denialt nekem címezte a zenekar – és ilyenkor döbbenek rá, hogy akárhány dióhéjjal akarom elrejteni magam, mégis képes vagyok elérzékenyülni. Ez pedig egy olyan meghatározó élmény volt számomra, hogy a koncertre feljogosító karszalagom már ma bekereteztem. De ennyit a szentimentális ömlengésről, és vissza a koncerthez, melynek volt egy félig szomorú kicsengése is; szomorú, hiszen a basszer Sztojka Laci utolsó fellépését láthattuk, ám egyfelől vidám is, hiszen hősünk belemerül a házasság szentségébe, amihez ezúton is sok sikert szeretnék kívánni.
Egy szó mint száz: ha a véleményem nem is teljesen releváns – és ahogy olvastam, volt némi atrocitás is a beengedés kapcsán -, attól még amondó vagyok, hogy egy ereje teljében levő zenekarhoz méltó ünnepélyen vehettünk részt, ahol már a bemelegítést is olyan hangulat lepte körbe, mint a várva-várt főprodukciót: valami megfoghatatlanul kiteljesedő dolog, mely szerves részét képzi minden gondolkodó ember mindennapjainak – anélkül, hogy tudatosan foglalkozhatna vele.
