Boysetsfire & Letlive @ A38

Nem sok olyan külföldi banda van, akik ötször is eljutnak Budapestre, és még kevesebb olyan van, akik mind az öt alkalommal hibátlanul teljesítenek – ezt az igen patinás dolgot mondhatja el magáról tegnap óta a Boysetsfire. Felléptek már sok bandával: hazai részről a Newborn, a Hátsó Szándék, az Idoru és a Falcongate is nyitott nekik, de magukkal hozták már a fénykorában lévő Atreyut is. Az idei turnébuszt az eredeti tervek szerint két bandával osztották volna meg, ez pedig a tavaly kiváló albummal jelentkező Letlive és a lelkes holland Antillectual lett volna, de az utolsó pillanatban az elmaradt zágrábi koncert helyett a Deez Nuts is beugrott.

Ők is nyitották az estet pár lézengő embernek, de látszott rajtuk, hogy ők is megértik, mennyire nem várhatják el azt az érdeklődést, ami majd a ’Horizon előtt fogja fogadni őket ma – és itt nem csak a fellépésük last minute jellegére gondolok, hanem a közönség érdeklődési körére is. Ettől függetlenül becsületesen lenyomtak 5-6 dalt (és boldoggá tettek két nagyon lelkes rajongót), amely során természetesen a létező összes műfaji klisét felvonultatták előadásmódban, egyedül az énekes JJ (aki komoly arccal ki tudta mondani, hogy “we are Deez Nuts”) volt az, aki inkább hasonlított valami junkie rapperre, mint egy hardcore dalnokra. A koncert előtt nem sok Deez Nutsot hallgattam, de az elég is volt, hiszen az utolsó lemezükkel már végképp furán táncoltak a paródia és a komolyság határvonalán, a hajón játszott dalok pedig hiába voltak potenciális hc slágerek, nincs bennük annyi poén, hogy elérjék mondjuk az ISHC dalainak élvezhetőségét. Mivel valamikor szocializálódni is kellett, ezért erre pont szegény holland srácok szettjét használtam fel, de a beszámolók szerint nagyon korrekt punk műsort tolt az Antillectual, aki esetleg belehallgatna a lemezeikbe, az itt teheti meg, elég kellemes albumaik vannak.

A Letlive-re már megszaporodott a közönség, de nagy meglepetésünkre elég kevés emberen látszott, hogy miattuk jött volna, így az első dalt, a Renegade ’86-et még egy, a színpadtól tisztes távolságot tartó, álldogáló közönségnek játszották el. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy az Enter Shikari közönsége jobban átfed a Letlive rajongókéval, így sokan a bandát inkább az őszi, szintén a hajóra bejelentett koncerten akarják majd elcsípni. Ami bizony nem volt a legokosabb döntés, mert ki tudja, aznap épp milyen showműsorral rukkol elő az énekes Jason: tegnap este láthatóan bekattant nála valami az első riffnél (a backstage-ben még félig csukott szemmel adta a királyi TV-nek az interjút), és már az első dalban igen aktív színpadképet produkált gitáros barátaival. A második nótánál jött az igazi meglepetés, mikor is a srác teljesen váratlanul berohant a közönségbe, ott énekelgetett egy darabig, aztán visszahúzott a színpadra, és mindeközben szinte tökéletesen hozta a kétharmadrészt Palumbo, egyharmadrészt Jonny Craig énektémákat. Később is elég őrült ötletekkel állt elő, pl. az egyik dal közben (csak az új lemezről játszottak nagyon bölcsen) hátrarohant a backstage-be, kihozott egy szőnyeget, és bevágta a közönségbe, majd össze-vissza ugrált, fetrengett, bújkált a többi tag lába közt, egy ládával a fején rohangált, a mikrofon pedig kb. harci eszközzé vált a kezei közt (vagy épp a szájában). A dologhoz (és műsoruk fénypontjához) hozzá tartozik, hogy az esemény profi módon rögzítve lett, így azért felmerül, hogy az énekes meglehetősen sok pózolást tartalmazó őrülete mennyire szólt a kamerának, mindenesetre később bevonta a kissé megilletődött kameramant is a buliba. Történt ugyanis a Muther című dal közben, hogy újra lerohant közénk, a felettünk keringő kamerát tartó fém karon átdobta a mikrofont, és a régi idők lelógó mikrofonjait megidézve énekelte a dal utolsó két sorát, majd felment a kamerát kezelő úriember mellé is énekelgetni. Volt az előadásában sok megjátszás, de az, hogy a profizmusa megtartása mellett esett szét ennyire a fiú, a régi Glassjaw élő videókat idézi, kár lett volna kihagyni ezt a már-már „performansz” jellegű performanszt. Külön extra, hogy amint véget ért az utolsó daluk, Jasonnél kikapcsolt az a valami, és a merchpultban már egy kedves, kicsit fáradt, de nagyon hálás frontembert láthattunk.

Kevés olyan zenekar van, akiknél nem gondolkodna el az ember egy ilyen szett után, hogy „na, ezt hogy a francban fogják felülmúlni?”, de a Boysetsfire ilyen. Amint felvonultak a fiúk a színpadra, hirtelen megszűnt az addigi lézengés, és kb. félig, háromnegyedig meg is telt a tánctér, hogy a Release the Dogs első hangjaira már egy egész szép tömeg ugorjon egy emberként a levegőbe. Az emberek addigi passzivitása eltűnt, és az elsőtől az utolsó dalig (még a lassabb tételek alatt is) folyamatos volt a stagediving és az együtténeklés, Nathanéken pedig látszott, hogy 15 év után is meg tudnak hatódni egy ilyen odaadó közönségen, így az átkötésekben fel is váltotta a régi koncerteken elmaradhatatlan politikai szövegelést a folyamatos hálálkodás. A setlist tökéletes volt, ez volt ugye az első alkalom, hogy több Misery Indexes dalt is játszottak (utoljára még a lemez megjelenése előtt voltak itt, és csak a Requiem ment le a lemezről), és az emberek nagyon vették a lapot, így nem csak az After the Eulogy vagy a Tomorrow Come Today slágerei voltak telitalálatok, de az Empire, a Requiem, vagy épp a Walk Astray dallamaira is egy emberként mozdultak meg a sorok, utóbbin a kezdő strófák együtténeklése sem maradt el. Nem szeretnék hímsovinisztának látszani, de a közönség összetételével kapcsolatban abszolút meglepett, hogy a legtöbb hölgy vendég nem elsősorban a fiúját kísérte el, hanem a bandáért jött, részükről is folyamatos volt a singalong, és néhány pillarebbentésből határozottan az jött le, hogy azért júniusban nem Oli az egyetlen fővárosunkba látogató hardcore szexszimbólum. Ha már szóba jött Nathan, akkor meg kell jegyeznem, hogy továbbra is fantasztikus frontember, minden dallamot hibátlanul hoz, és ugyan már a fia is zenész, de továbbra is tud őrült tekintettel üvölteni, fel-alá rohangálni, és levezényelni egy majd’ másfélórás szettet. A dalcsokor összeállítása amúgy tökéletes volt, az utolsó lemez stadionos rockdalait tökéletesen szőtték a korábbi himnuszaik közé, bár a katarzis természetesen a „zárásra” maradt, amely a megszokott After the EulogyRookie kettős volt, és ahol már végképp úgy és annyi energia szabadult fel, amit mindennap átélne az ember. Ugyan a közönség azonnal önfeledt „one more song”-ozásba kezdett a végén, de én az idei setlistek ismeretében meg voltam győződve arról, hogy a Rookie be van betonozva záródalként: ehhez képest a zenekar csak visszatért (láthatóan nem a szokásos hatásvadász encore forgatókönyv szerint), és elnyomták a visszatérő bulijukon is ráadásként ellőtt Falling Out Theme-et és a Handful of Redemptiont, hogy kikerekítsék az estét, és végképp tökéletessé tegyék saját programjukat.

Annak ellenére, hogy nem volt teltház, a buli mégis tökéletes volt, elvégre generációk találkoztak egy frissen újjászületett, legendás banda hibátlan koncertjén, és a 95%-ban értük jegyet váltó közönség még egy váratlan élménnyel is gazdagodott a Letlive harminc perce alatt. Nekem két nagy reményem van a koncert utórezgéseivel kapcsolatban: az egyik az, hogy Nathanék megtartják jó szokásukat és mihamarabb visszatérnek hozzánk, elvégre láthatóan imádják a klubbulikat, és a klubbulik is őket (főleg, ha olyan tökéletesen szól minden, mint tegnap a Hajón). A másik pedig az, hogy a ’pesti underground pletykahálózat továbbra is tökéletesen működik majd tovább, és a Letlive extravagáns fellépésének híre megy, hogy az őszi Enter Shikari koncerten már ne csak a Your Demise-on és a főbandán legyenek aktívak az emberek. Köszönjük, Skalar!

További Letlive képek itt, Boysetsfire képek pedig itt!