Bonecrusher Fest @ Diesel Klub

Kezdés: 18:30
Vége: 23:50

Never Say Die, Thrash and Burn, Bringin’ It Back – csupa budapesti mega koncertek, mega nevekkel, ahogy az elmúlt években azt már meg is szoktuk. A Skalar Music a Concertoval karöltve idén januárra is leszervezett nekünk egy ilyen kaliberű megmozdulást, ami egyben az első nagyobb metál eseményként lett elkönyvelve 2010-ben. Ez volt a Bonecrusher Fest. Újabb hangzatos című turné, olyan nagy nevekkel a felhozatalában, mint az amcsi The Black Dahlia Murder, a német Obscura vagy az általam legjobban várt csapat a The Faceless. Az időzítés talán nem volt a legjobb a fiatalság számára, hiszen a legtöbben még a vizsgaidőszak borzalmaival küzdöttek, de a kemény-mag és No. 1 rajongók számára ez sem lehetett akadály, így volt ez nálam is és pont emiatt csúsztam a beszámolóval ennyit, emiatt ezúton is elnézést kérek olvasóinktól.

Bármilyen furcsa is, nekem ez volt az első találkozásom a Diesel Klubbal. Valahogy semmilyen név nem jelentett eddig elég vonzalmat, ahhoz, hogy én éjjel a hírhedt Népligetben sétálgassak, de gondoltam itt az ideje változtatni. Így utólag pedig bevallom, pozitív csalódás volt az este. Nem csak, azért, mert nem szipolyozott be a névtelen homoszexualitás melegágya a fák árnyai közül, amikor nem figyeltem, hanem, mert a hely is meglepően kellemes volt. A belső kialakításról, az akusztikáig. Ez utóbbi pedig, azért is érdekes, mert eddig, mindig azt hallottam, hogy a megboldogult E-Klubban borzalmas a hangosítás, de ez most megdőlt. Hál’ Isten!

INGESTED

Az első fellépő, az Ingested bár 18:30-ra volt meghirdetve, állítom, hogy hamarabb kezdett, ennél fogva szokásaimhoz híven el is késtem és csak két dalt láttam a produkciójukból. Igaz a ruhatárból néztem azt is, mert valahogy még nem vagyunk olyan jóban, hogy kabátban álljam végig a bulijukat. Bár nem tudom mennyit játszhattak, az utána következő csapatokból kiindulva valószínűleg ők is egy négy-öt dalos repertoárral álltak ki. Az előadott dalok a közelmúltban megjelent, biztató címmel ellátott nagylemezükről, Surpassing The Boundaries Of Human Sufferingról kerültek bemutatásra, így hallhattuk a Skinned And Fucked című slágert és zárásul a lemez utolsó dalát is, az Anal Eviscerationt. Nem tudom, ki milyen barátsági fokon áll a csapattal, de, amikor én először megláttam a klipjüket, bevallom elnevettem magam, és ezzel együtt rájuk is ragasztottam akkor az „ütve-túró” becenevet. Szerintem ez tökéletesen leírja, hogy mit is képviselnek. Zenéjükben alapvetően a dob, ami figyelemre méltó, a blastbeat darák gyakorlatilag felérnek egy ütve fúróval, és innen a gúnynév is. Nem hiszem, hogy megváltanák a világot, de a műfaj rajongóinak kiváló talpalávaló lehet és az élő teljesítményükre se lehet panasz.

OBSCURA

A második csapat az Obscura lett. Azért mondom, hogy lett, mert minden állomáson kisorsolják, hogy a Carnifex – The Faceless – Obscura hármasból ki hányadikként játszik. Ezúttal az Obscura kezdett, de én mindezt örömmel fogadtam, mert ők voltak másodikak az érdeklődési listámon aznap este és kíváncsi voltam milyenek élőben, miután tavalyi év egyik legmeggyőzőbb lemeze az övükké volt. Így nem is volt meglepetés, hogy mind a négy eljátszott darab a Cosmogensisről került ki. Nyitásként azonnal klipes The Anticosmic Overloaddal robbantottak, így azonnal szív alakúvá váltak a szemeim. Aki ismeri őket, tudja, hogy zenéjük gyakorlatilag kiemelkedő a kontinensen. A progressive/technikás death metal zászlóvivői avanzsálódnak lassan, a többi európai csapat lustasága és az ő profizmusok következményeként. A megjelenésük szintén elég extrém volt (a gitárokra vonatkozóan), leginkább a basszusgitárost Jeroen Paul Thesselingt emelném ki, aki egy bundmentes hathúros Warwickon tette/teszi fel a zenéjükben az i-re a pontot. Kinézete leginkább egy kiégett dajcs pornószínészre hasonlított, de mentségére legyen mondva, hogy, ha a hölgyekkel is így bánik, mint a hangszerével, valószínűleg szíve választottjának lehet a legjobb dolga ezen a planétán. Az alapvetően ritka szimpatikus kiállású csapat, engem száz százalékig meggyőzött, közvetlenségüket, mi sem jelezhette volna más, hogy a rajongókat, Steffen Kummerer énekes/gitáros, a merch pulthoz invitálta, egy esetleges beszélgetésre. Szerintem ennél több nem is kellhet. Az említetteken kívül felcsendült még a Death zenekar nagyságát dicsőítő felvezetőt követően az Incarnated, és a Universe Momentum. Perfekt volt.

CARNIFEX

Technikázás előtte, technikázás utána? Közötte: Carnifex. Igen, ez így pont jó is volt. A szerencsésebbek vagy a szerencsétlenebbek – megközelítés kérdése, már harmadszorra láthatták a hazai színpadon az amerikai hóhérokat. A Carnifex gyakran gúny tárgya, de egy dolog tagadhatatlan velük szemben; az élő erejük lehengerlő. Ez kétségtelen, színpadra teremtődtek, ahogy múltkor a Thrash And Burn fesztiválon is elképesztő showt produkáltak, ez most is megtörtént. A mindössze négy dalos bulin, az első taktusoknál elszabadult a pokol és elementáris erővel sújtottak le. Tény; nem játszanak, se eredeti, se technikás zenét, de, amit csinálnak, azt jól csinálják. Az pedig, hogy, hogy sikerült elérniük, hogy a deathcore-kidek és a borszagú rockerek is egyszerre imádják őket, első találkozásunk óta rejtély. A bulin elhangzott a február 16-án megjelenő új stúdió lemezükről a címadó darab, a Hell Chose Me. Újítás nuku, de legalább újra kapunk az arcunkba egy őrlést követő kis ének kiállást, ahogy az kb. az összes dalukban lenni szokott. A záró nóta pedig mi más is lehetett volna, mint a mindenki által szeretett Lie To My Face. A teljes közönség őrjöngött, ezt a szintet csak a headliner The Black Dahlia überelte, szóval ilyen tekintetben elismerésem a srácok irányába. Nem tartom kizártnak az se, hogy az elkövetkezendő – ehhez hasonló – maratoni estéken talán már, mint headlinerek térnek vissza. A feltételek adottak.

THE FACELESS

The Faceless – írták a színpad feletti plazma tv sorra. Összecsaptam a kezeim és egy könnycseppet morzsoltam el a szemem sarkában. Mint fentebb már írtam, az amerikai The Faceless jelentette a legfőbb vonzerőt számomra aznap este. Őket tartom a jelenlegi szcéna egyik legjobb zenekarának, így a beteljesüléshez már csak arra vártam, hogy élőben is láthassam őket. Nyitásként a 2008-as év egyik legnagyobb dobásaként megjelentett Planetary Dualitys Shape Shiftersel indítottak. Bár már billentyűs nélkül, így bejátszva mindazt, de ez senkit sem zavart, mert eme negyvenhárom másodperc elteltével már is robbantottak az egyik kedvenc dalommal a Coldly Calculated Designal. Aki nem ismerné, az Arctalanok muzsikáját, őket nem a színpadi ugrabugra teszi naggyá, hanem csupán puszta kiállásukkal nyűgöztek le mindenkit a teremben, nem véletlenül ők lettek az este abszolút befutói. Az erőtől duzzadó csapat, olyan könnyedén játszotta ezeket a halandó ember számára néhol lejátszhatatlan témákat, hogy öröm volt nézni. Steve Jones (gitár) pl. úgy tekingetett össze-vissza játéka alatt, mintha Carnifexet játszana. Demon Carcass, alias Derek is szimpatikus fiatalembernek bizonyult, arról nem is beszélve, hogy teljesen kiemelkedtek a scene társadalom hamis és „játsszuk meg magunkat” világából. A sci-fi orientált dalok közül felcsendült még a Xenochrist, Planetary Duality sorozat mindkét része, az 51-es körzetes felvezetővel együtt. Illetve az engem meglepetésként érő óriási megmozdulást kiváltó An Autopsy. Hogy az első lemezes (Akeldama) dal, azért váltott ki ekkora örömet, mert egyszerűbb újabb keletű testvéreinél (ezáltal könnyebben táncolható) vagy a tr00 – minden szar, ami új – rajongók csak ezt szeretik. Nem tudom, de én örültem, hogy mindenki örül. Zárásként pedig a The Ancient Covenanttal búcsúztak szupersztár barátaink. Bár a szerencsésebbek elkaphatták őket később a folyosókon egy kósza kis beszélgetésre pl. az alapító Michael „Machine” Keenet, pl. egy olyan kérdés erejére, hogy, ha az énekesük kezdetük óta velük lett volna, vajon nem Eyeless lett volna a zenekar neve-e (utalva ezzel az anti-manga szemgolyó méretekre). A The Faceless csodálatos 25 percét követően pedig végigfutott az agyamon a távozás gondolata, elvégre két olyan zenekar következett, akik a „megnézném őket szívesen, egy átlagos estén” kategóriába estek, de nem, akkor, amikor szólít a kötelesség. Végül úgy gondoltam, hogy megér annyit a dolog, hogy meghallgassam ’Dahliáék, hogy játsszák élőben az új szerzeményeket.

NECROPHOBIC

A szünetet a merch felmérésével annyira kimerítettem, hogy, amikor észbe kaptam a svéd Necrophobic már a színpadon vonaglott, így a terembe sietve, eszméltem rá, arra, hogy az este átcsapott, amolyan kvlt black partyba. A jelmezes, kifestett parádé sokkolta a fél termet, nem csak, azért, mert, ahogy én is – mindenki más is alapvetően egy deathcore partira érkezett, azt kell, hogy mondjam az emberek nem voltak felkészülve erre. Nem tudom ki találta ki, hogy őket be lehet ide rakni, de nem volt normális. Semmi baj nem lett volna, ha szerveznek egy külön black metal turnét velük Budapestre, de, hogy ilyen zenekarok társaságban kelljen őket megnéznem. Vicc. A zenéjük alapvetően, amolyan szokásos svéd death metal, nem sok újítással, de temérdek black metal hatással, ami nyilván a külcsínben is megmutatkozott. Az énekes Tobias Sidegård divatos kis bőr bekecsében fröcsögött a színpad előtt meglepő módon nagyon boldog, de maroknyi kis csapatnak. (ők még itt-ott a szöveget is üvöltötték.) Nyilván többen voltak, akik elsősorban miattuk jöttek, és legalább ők élvezték a koncertet. Az igénytelen háttérdíszek, a talpuktól a fejbúbúkig kiszegecselt gitárosok és a „poszt-Kisses” festések persze nyilván a műfaj nem ismerőinek kiváló vicc alapot szolgáltathattak. Jómagam ismerem a zenekar munkásságát, de jelen körülmények között képtelen voltam élvezni a showt, de az erős külsőségek legalább felejtették a bút egy ideig. Volt zászlólengetés a tavalyi Death To All lemezes Revelation 666 alatt, Tobias levettette foszlott gyolcs zakóját, hogy erőteljesebben tudjon az egész koncertre jellemző „hey! hey!”-ezésre biztatnia For Those Who Stayed Satanic alatt. Lehet, hogy ez ilyen „black metalos közönség hajhászó breakdown pótlék”, de a tavalyi tragikus Satyricon koncerten Satyr is végig ezzel próbálkozott. Volt még Hrimthursumos Blinded by Light, Enlightened by Darkness, Into Armageddon (The Third Antichristról) és még számos egyéb Necro’ ballada, sőt olyanok is, hogy majdnem elaludtam a színpad előtt üldögélve. Így unalmamban ki is mentem, hogy egy téliszalámis szendviccsel és egy sörrel hozzam vissza az életkedvem, mert a Necro’ dementorok teljesen kiszipolyozták a jó hangulatot a teremből. Kár érte.

3 INCHES OF BLOOD

A következő koncert, pedig már számomra is sokkal ígéretesebbnek bizonyult, így egy kellemes helyet találva vártam, hogy a 3 Inches Of Blood megkezdje a hosszas átszerelést követő buliját. Nyilván sokak számára ők is kirívóak voltak az estét tekintve, de jómagam nagyon élveztem a bulijukat. Aki nem tudná, az egykoron Joey Jordison által támogatott csapat, a legtökösebb heavy metal elemeket bújtatja modern köntösbe és az egészet egy power metalos énekhanggal fejelik meg (Cam Pipes), amit a gitáros részéről (korábban külön énekes által) üvöltések kísérnek (Justin Hagberg). Az nyitódal (Battles And Brotherhood) alatt másodpercek alatt visszaszállt a terembe a kedv és az erő. Visszajöttek az emberek a színpad elé és mindenki vállvetve próbálta Cam sikításait utánozni a maga módján. Egész koncertjük alatt, egy speciális atmoszféra alá sikerült vonniuk engem és talán mondhatom, hogy mindenki mást is. Végig olyan érzésem volt, mintha a színpadon egy power metal katalizátorral elegyített Tenacious D/Swashbuckle kombót szemlélnék. Tavalyelőtt a szigeten nem láttam őket sajnos, de ezt most bepótoltam és élveztem, amikor Cam csak így konferálta be a dalokat: „We are here to play some old school fuckin’ heavy metal, guys!” Olyan dalokat játszottak többek között, mint a Call Of The Hammer, a Demon’s Blade vagy épp a Fire Up The Bladees Swordmaster. Nagyszerű produkció volt.

THE BLACK DAHLIA MURDER

Az est fő attrakciója, a várva várt The Black Dahlia Murder tizenegy előtt (!) nem sokkal lépett színpadra, így az órámat szemlélve boldog voltam, milyen pontos és jól levezényelt koncert ez. A színpadról eközben leszerelték az eddigi zenekarok által használt felszerelést, hogy a ’Dahlia külön saját cuccával kényeztesse hallójáratainkat. A nyitáskövető őrlés alatt, ahogy az már csak volt az elmúlt három évben is rajongó-rajongó hátán próbált levegőhöz kapni a pit fullasztó habjai közül. Semmi újdonság. A felhozatal olyan dalokkal kecsegtet (sorban), mint az utolsó klippes Necropolis, A Vulgar Picture, Everything Went Black, Black Valor, Christ Deformed, Closke Casket Requiem, What A Horrible Night To Have Curse; Denounced, Disgreaced; Deathmask Divine; Miasma, és a záró I Will Return. Nem gondolom, hogy sokat kéne írnom róluk, mert mindenki ismeri őket és a munkásságukat. Nemrég megjelent lemezükről (Deflorate) pedig meglepő módon öt dalt is visszahallottunk, ami számomra nagy öröm volt, mert elsősorban ezek érdekeltek, elvégre láttam már őket két korábbi alkalommal is (múltkor; azelőtt). Ettől függetlenül ezúttal is végig letudták kötni a figyelmem és bár már nem vagyok az a „pitboss” típus egy-két Trevort kísérő vonyítást én is elvállaltam. Szegény Shannont „sajnáltam” egyedül, aki végig hátul megbújva sorjázta a blastjait, alig látszott ki a plafonig felpakolt dob cucc mögül, de hát kérem, ez a dobosok sorsa. Már csak Ryannek kéne szólni, hogy hagyja el ezeket az undorító színű gitárjait, mert kiégetik az ember szemét. Summa summarum, én imádom őket, még, akkor is, ha ezzel elvesztem „a trueságomat a truek között”. Annyi baj legyen. Kedves Skalar, én várom a következő pakkot!