Boldogan szomorkodni a világvégén – Neurosis-koncertbeszámoló

Valószínűleg rég lebzselt ennyi fekete ruhás ember az Akvárium teraszán, mint a keddi piros betűs ünnepnapunkon, a Neurosis második magyarországi eljövetelén. A mi generációnk és még a néhány évvel felettünk járó is csak beletörődve vehette tudomásul, hogy az a 20 évvel ezelőtti Almássy téri koncert mennyire meghatározó volt a szerencsés résztvevőknek. 1999 – hát akkor sokan még bizony a dömpert vagy a csattogós lepkét tologattuk a mostani közönségből. De most végre mi is megnézhettük a poszt-metal vitathatatlanul legjelentősebb nevét, akiket akkora lelkesedés övezett, hogy az eredeti, Dürer nagytermes helyszín után még a jóval nagyobb Akvárium NagyHall is már májusban teltházas lett. Ráadásul a mi dátumunkon nem csak Scott Kellyéket láthattuk a Yob és a Kowloon Walled City felvezetésével, hanem az éppen szabadnapos Negative Approach is beugrott tanítani egyet!

Az este első fellépőjéről nagyjából semmit nem tudtunk, amikor bejelentették őket a turnéhoz, és még a nevüket sem bírtuk megjegyezni sokáig. Pedig különös történet lapul mögötte: a Kowloon Walled City a “Bűnös város”-ról, Hong Kong legzsúfoltabb nyomornegyedéről kapta a nevét – de a zenéjük azért közel sem ennyire nyomorúságos! A koncert előtt frissen megismert dalaik végül nem okoztak csalódást élőben sem, sőt kifejezetten megtetszettek elszállós témáik, amik annak ellenére, hogy viszonylag monotonak, egész fülbemászóak is. A komor sludge kvintett tökéletes alapot adott ennek a jelentőségteljes estének, egy szépséghibával – és az a vokál. Tényleg próbáltam megszokni, de nagyon nem illik ehhez a karcos, sodró alaphoz ez a kétségbeesett hangú “ének”, illetve inkább kántálás. Egy kicsit dallamosabb, marconább énekkel igazából 10/10 lett volna a kaliforniai férfiúk szettje. (Hegedűs)

Az este lassan ölő, gyomorbajos bandái között igazi felüdülés volt egy legendás hardcore-zenekart is meghallgatni – már ha az felüdülés, ha John Brannon és veterán csapata lankadni nem akaró lendülettel köpte az arcunkba az időtálló dalait. Számomra mindenképpen az volt. A Negative Approachon mintha nem fogna az idő, legalábbis nekem az volt az érzésem, hogy a három évvel ezelőtti bulihoz képest semmi jelét nem mutatták az öregedésnek. A recept a régi volt: Ron “Szürke Gandalf” Sakowski a bal szélen hozta az alapokat, Harold Richardson szokásához híven végig háttal állva szaggatta a gitárját, melyre ezúttal is valami ormótlan kásás effektet pakolt, Brannon pedig továbbra is olyan félelmetes szigorral méregette a közönséget, hogy csak vigyázzállásban mertem bólogatni. Egész sokan végignézték a koncertet, és bár a közönség részéről a nagyobb mozgás elmaradt, ez betudható annak, hogy lélekben már mindenki az esti pokoljárásra készült. Sok átvezetés nem volt a számok között, csak egy végtelenül alázatos és fáradhatatlan zenekar, akiket nem tudtak kicsinálni az elmúlt évtizedek, pedig jópárszor megpróbálták. (Simon)

Ahogy a Neurosis felé, úgy a Yob irányába is nagyon magas elvárásokkal érkeztem, hiszen ez a különleges trió tavaly lényegében mindenkit lesöpört a teljes 2018-as hazai koncertfelhozatalban. Régen éltem át annyira boldogan és harminckét fogas mosollyal koncertet, mint azt a bizonyos düreres bő másfél (!) órát, aminek átszellemülve ittam minden hangját, még Mike Scheidt végtelenségig nyújtott gitárszólóját is, mindent. Emlékszem, mennyire megdöbbentett, hogy akkora pedálboardot még életemben nem láttam, mint ami Mike előtt hevert. Főleg ez a fáradhatatlanul kikísérletezett és összeválogatott repertoár adja a Yob összetéveszthetetlen hangorkánját, amit jól visszaadott az Akvárium hangosítása.

Az egyórás, négyszámos szeánsz a Ball of Molten Lead felsejlő hangjaival vette kezdetét, majd a The Lie That Is Sinnel folytatódott, hogy aztán a kezdő tételek súlyát feloldja a Marrow lassú, magába szippantó melankóliája – ez a dal tulajdonképpen atomjaira bontja és elrepíti valami másik univerzumba az embert. A záró Burning the Altar hegyomlás riffjeivel újból a régi rajongóknak kedvezett a zenekar, és mire kettőt pislogtam, már vége is lett az egész szettjüknek. Abba már beletörődtem, hogy a szívem csücske Neurosis-kacsintást, a Nothing to Wint valószínűleg soha a büdös életben nem fogom tőlük hallani, de hogy a 2009 utáni időszakból csak a Marrow legyen? A koncert persze így is közel tökéletes volt és méltó a Neurosis előtti helyhez, de az az érzésem, hogy a Yob művészete egyszerűen hosszabb játékidőt igényel és kész. (Hegedűs)

Az évek múlásával rá kellett jöjjek, hogy a tágabb környezetem egyre inkább populárisabb irányba mozdult el. Letisztult, nyugodtabb zenei vizekre tértek át az ismerőseim, és már előbb hallgatnak meg egy Queensryche-lemezt, mint egy His Hero Is Gone-klasszikust (ami természetesen nem baj, csak régen máshogy volt). Nem tudom, minek köszönhető, de ez a folyamat nálam sajnos pont fordítva zajlott le: manapság már kifejezetten untatnak a belassulások, felesleges művészkedéseknek hatnak a valójában jól eltalált dalszerkezetek, giccsbe fulladónak érzem a régebben még magasztalt megoldásokat, és már csak a szélsőséges, lecsupaszított, agresszív anyagok tudnak igazán meghatni. Kicsit féltem is, hogy ez a poszt-metalos lassú örvénylés már nem fog lekötni, abban viszont biztos voltam, hogy annak idején az Isis mellett a Neurosis volt az a zenekar, akik stílusalapításukkal olyan helyre vittek, amire más nem igen volt képes. Tudtam, hogy ha valakiben, akkor az oaklandi bandában mindig lehet bízni, ezért is néztem meg a húsz év után visszatérő zenekart.

Természetesen lehetett volna egy jobb setlistet is összerakni (a kevésbé ütős legutóbbi lemezről több dal is előkerült), de mivel előre lehetett tudni, hogy milyen számokat hoz a banda, felesleges volt a további nyavalygás. Scott Kellyék bárhogy keverik az életművüket, élőben ezt a bandát nem lehet ignorálni. A Neurosis egy másik ligában játszik, ők hazai pályán veretlenek és verhetetlenek; ahogy elindult A Sun That Never Sets, én már tudtam, hogy boldogan szomorkodom végig ezt a végtelennek tűnő koncertet. Folyamatosan ömlöttek az eposzi dalok, és bár 2001 után a zenekar nem hozta azt a világmegváltó szintet (természetesen magához képest), mint előtte, engem mégis a 2012-es At the Well fogott meg a leginkább a műsorből. A dal második fele számomra a kifinomult gyönyör tökéletes zenei formája, mely megadta az este sava-borsát és viszonyítási pontját.

Scott Kelly és Steve Von Till párosa továbbra is az egyik legerősebb énekes duó a színtéren, akik pillanatok alatt ráhúzták a vizes lepedőt a fejemre. A minőségi hangosítással megtámogatva (bár néha azért a hangerő átlépte a fájdalomküszöbömet) másfél órán keresztül zúdították ránk azt a fajta depresszív rettenetet, mely néha felemel, olykor pedig mélybe ránt. A folyamatos morajlások, csilingelések és földöntúli hangszínek tovább bonyolították az amúgy sem egyszerű atmoszférát, amihez rengeteg köze volt a samplerek mögött megőrülő Noah Landisnek. Ritkán látni ennyire meggyőző produkciót a billentyűk körül. Ha nem tudnám, hogy az ember a világ egyik legjobb zenekarának a tagja, azt hinném, hogy valamely ideggyógyintézet felelőtlenül szabadon engedett betegéről van szó.

Bár néha azt éreztem, hogy itt-ott egy-egy téma már a kelleténél tovább van húzva, de akkor általában jött egy váltás, ami újra megmentette az ihletett pillanatot. Nincs még egy zenekar, amelyik ennyire hatásosan tudná bemutatni a világvége melankólius érzését, hogy

sajnos van az a szint, amikor egy verőfényes, derűs napon is ki lehet ugrani a huszadikról.

A legszebb blacker pillanatokat idézve borult ránk fátyolként az éjfekete hangulat, a csontig maró sötét érzés, melyet manapság annyian próbálnak utánozni, de sehogy sem sikerül. Végig lehetett érezni, hogy még mindig Scotték uralják a saját maguk által teremtett világot, és bár már túl vannak a zeniten, továbbra is ők az iránymutatók. Utólag rájöttem, hogy túlságosan magas elvárásokkal mentem el a koncertre, és ennek nem minden esetben tudtak megfelelni a zenészek (gondolok itt a végtelennél tovább húzott témákra, és a banda korai időszakának háttérbe szorítására), de ez még így is az egyik legjobb előadás volt, amit az elmúlt években láttam. A szokásos Stones from the Sky pedig jött és méltósággal lezárta ezt a fárasztó estét, és egyben felkiáltójellé változtatta a kérdőjelet, miszerint: a Neurosis az egyik legjobb banda élőben! (Simon)