2011. szeptember 14.
Igazán nem lehet okunk panaszra az itthoni koncertfelhozatallal kapcsolatban sem, idén szinte mindenki találhatott magának már eddig is legalább egy olyan koncertet, ami igazán érdekelhette. Azonban a progosabb dolgok szerelmesei kicsit ki lettek éheztetve, és a Cynic buli is még messze van, szóval kénytelen volt az ember nyitott szemmel fürkészni a környező országok bulijait is. Amikor kiderült még úgy tavasz környékén, hogy ősszel európai turnét tervez a Between the Buried and Me már felcsillant a szemem, de nem is reménykedtem magyar dátumban, szóval elégedetten konstatáltam a bécsi dátumot. A hab a tortára csak ezután következett, ugyanis a turnépartner Animals As Leaders neve tovább fokozta az izgatottságot, és nehezítette a koncertig hátralévő napok elviselését. Szeptember 12-e volt tehát a mi napunk, a helyszín pedig Bécs egy kis klubja, a Chelsea.
Természetesen nem kezdődhetett az este csak úgy az azonnali sokkhatással. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy kinek mi a sok(k). Aki nem ismerné a zenekart (amire meglepően nagy lehet az esély) annak röviden és tömören: a Doyle egy francia emocore zenekar, akik igyekezve meglovagolni a mostani divathullámot, némi post-rock hatással próbálják fűszerezni amúgy középszerű, sablonos zenéjüket. Nem is igazán értettem, hogy mit keresnek ezen az estén, de nem voltam hajlandó magam ilyen dolgokon bosszantani, és nyugodt mosollyal az arcomon próbáltam (de nem bírtam) végignézni nagyjából negyven perces játékidejüket. Összességében egy energikus koncertet kapott az, aki már ekkor bejött az amúgy nem éppen nagynak mondható koncertterembe. A Chelsea méretei, és elosztása nem éppen ilyen bulikra lett kitalálva, de ez még Doyle-on nem volt túlzottan szembetűnő. Sőt, a közönség sorai olyannyira szellősre sikeredtek, hogy az egyik gitáros egymaga próbálkozott moshpit kialakításával, amikor a gitárjával a közönségben kezdett el játszani, illetve az énekes is többször indult el lefelé a színpadról, igaz ő néha kreatívabb volt és a bárpulton kezdett el énekelni (amit egyébként meglepően jól csinált). Hamár szóba került az énekes, akkor muszáj megemlíteni, hogy mit nem szabad egy frontembernek műelnie a színpadon, akármilyen zenét is játszanak, és akármennyire is fáradt: hisztizni. Emberünk egy nagyjából kilencven kilós, erősen hipster beállítottságú figura, akin nagyon látszott a fájdalom, bár nehéz volt eldönteni, hogy a zene járja át ennyire, vagy csak előző nap a cipője feltörte a sarkát, vagy esetleg az bosszantja, hogy a közönség döntő többsége csak ácsorog és várja, hogy abbahagyják. Viszont a zenekar többi tagja patent színpadi produkciót adott elő, repkedtek a gitárok, meg a lábak a szűk nadrágokban. Amit még mindenképp megjegyeznék itt, az a hangosítás. Nagyjából az első szám felénél sikerült minden aggodalmamtól megszabadulnom, ugyanis rémisztően profin szólt a hely, annak ellenére, amilyen első benyomást tett méreteivel. Tehát ezek után az Animlas As Leaders-zel kapcsolatban kétségem sem volt afelől, hogy itt bizony valami egészen földöntúli élményben lesz részem.
Miután a Doyle legénysége abbahagyta a hattyú halála emocore átiratát, egy rövidebb átszerelés következett, ez alatt elhagytuk a termet, bízva abban, hogy még visszaférünk. Rosszul tettük, mire visszajutottunk, már zsúfolásig lett a Chelsea kisterme, és képtelenség volt beljebb jutni. Azért én megpróbálkoztam vele, az Animals As Leaders nem éppen az a zene, ahol nem olyan fontos látni, hogy az adott pillanatban mi történik a színpadon. A hangosító pultnál végül találtam egy nyugodtabb negyed négyzetmétert, és elkezdtem álmélkodni. A Wave of Babies tényleg kozmikus erővel indította el az Animals As Leaders szettjét, egyik ámulatból a másikba ejtve a közönséget. Többször néztem körbe, és jóformán mindenhol tátott szájakat, illetve kikerekedett szemeket láttam magam körül. Ez a koncert a nagybetűs profizmus volt, minden tekintetben. Profi zenészek adták vissza azokat a dalokat, amikkel kapcsolatban már otthon hallgatva is felmerül a kérdés, hogy ezt valóban lehetséges-e eljátszani. És itt tettek élő tanúbizonyságot Tosin Abasi és barátai arról, hogy igenis lehet így zenélni. Egymást követték a velőtrázó pillanatok, olyan számok formájában, mint a Tempting Time, CAFO, Song of Solomon, Thoroughly at Home illetve egy új szám is elhangzott Isolated Incidents címmel a hamarosan megjelenő (2011. 11. 04.) második albumról. Ritkán nézek ennyit egy gitáron, de egyszerűen képtelenség volt levenni a tekintetet Tosin kezéről, komolyan varázslat, amit ez az ember művel a gitáron, csak fokozza az amúgy is döbbenetes élményt. A közönség soraiban az említett tátott szájjal állás miatt nem is igazán alakult ki mozgolódás, de gondolom a negyven fok körüli hőség sem ösztönözte túlságosan az embereket ilyesmire. Ez a meleg pedig csak tovább fokozta azt a különös fáradtságot, amit úgy gondolok a zene befogadása okozott javarészt, tényleg úgy éreztem, mint akinek pudinggá vált az agya, de ezért az élményért megérte.
Tanulva a Doyle után elkövetett hibából, ezúttal nem hagytam el a termet, sőt, még előrébb jutottam, egészen a harmadik sorig. Jobb helyről nem is nagyon lehetett volna végignézni ezt a koncertet, azt hiszem. Szintén megejtettek egy nagyobbacska átszerelést, amit érdekes volt megfigyelni, ugyanis a zenészek csináltak mindent, egy road sem volt velük, aki ezért lett volna igazából felelős. Ennek ellenére szerencsére nem nyúlt túl hosszúra az egész, és egész már színpadon is volt a Between the Buried and Me legénysége. A Specular Reflection baljós zongorabetéte egyből adott egy alapot a koncert hangulatához, azonban ezt a szám berobbanásával sikerült is elhessegetniük. Majd az ezt követő közel 10 perc visszahozta az Animals As Leaders alatt tapasztalt sokkot. Szintén azt vettem észre, hogy a közönség egy része is megdermedve nézi a koncertet, de itt hamarabb, illetve könnyebben oldódott a társaság, és vették fel a zene ritmusát. Az az igazság, hogy tényleg szüksége van az embernek valamennyi időre mire elkezdi feldolgozni azt az információhalmazt, amit zene formájában kap, hiába ismered a számokat, rá kell hangolódni. A soron következő szám szintén az új EP-ről jött, Augment of Rebirth címmel, majd ezt követte a The Great Misdirect nyitó párosa, a Mirrors és az Obfuscation, ahol már tényleg érezhető volt, hogy jobban bejáratott számokról van szó, és a közönség is jobban vette a lapot. Érdekes módon a zenekar is nagyjából itt kezdte el magát igazán elereszteni, Tommy Rogers nagyon nyúzottnak tűnt, és a többiek sem voltak épp szuperfittek, leszámítva Blake Richardson-t, aki mint valami svéd katalógusmodell/metálisten ült a dobok mögött. És a tényleges megőrülés is elérkezett a Disease, Injury, Madness képében, ami tényleg elementáris erővel dörrent meg, és amúgy is ott van a zenekar top három legkeményebb számai között. Itt már nálam is sikerült elérniük, hogy önmagamból kikelve bömböljem a címet alkotó három szavacskát. És csak ezután kerültek elő a Colors dalai, rögtön elsőként a Prequel to the Sequel, személyes kedvencem az albumról, és remekül megállta a helyét a Fear Before-os Adam Fisher vendégeskedése nélkül is. Ezt egy kis nyugalom követte a Viridian képében, felvezetve az albumot záró hármas utolsó tételét, a White Walls-t, amit én egyértelműen a koncert csúcspontjaként éltem meg. Azt pedig meg sem említettem, hogy itt is súlyos iskolázás volt, album szinten szólaltak meg a dalok, és természetesen zökkenőmentesen, így képtelenség volt nem átadni magad a zenének. A White Walls epikus zárása után elkszönt közönségétől a Between the Buried and Me, majd levonultak a színpadról. Természetesen ez is csak a show része volt, kaptunk még egy szöget a fejünkbe, ezt a szerepet pedig a Selkies: The Endless Obsession töltötte be. Igaz több számot is szívesen meghallgattam volna az Alaskáról, de tényleg nem maradt volna már agyam a buli végére. A koncertek után a zenekartagok nagy része a közönségbe vegyült, és teljesen közvetlenül lehetett velük beszélgetni.
Ezek után útnak indultunk hazafelé, és igyekeztem felfogni a történteket. Ennyire nehezen feldolgozható koncerten sem voltam még, ma is jutnak eszembe apróbb részletek a bulival kapcsolatban, és ez kicsit furcsa, de nagyon tetszik. És ez is furcsa lehet, hogy így nyilatkozom róla, de azt tudnia kell annak aki olvassa ezeket a sorokat, hogy életem egyik legjobb koncertjét láttam, és ritka nagy hatással volt rám. Ha tehetném, bármikor újra megnézném ezt a két bandát. Nagyon sok zenekarnak kéne példát vennie róluk, hogy mit is jelent zenélni, nem pedig csak majomkodni a színpadon. Illetve sok koncertre járó embernek is megmutatnám, hogy mit is jelent egy zenei élmény, mert ez a két zenekar bizony képes ezt az élményt átadni másoknak. Az már más kérdés, hogy mennyi ember tudja ezt befogadni, illetve mennyire tudják. Remélem minél hamarabb láthatom őket újra.
