Beszámoló: Azfeszt 2010

Ugyan még mindig nem tartom magam tipikus fesztiváljárónak, a nyírbátori Azfeszt idén is kecsegtetett annyi nemzetközi előadóval, na meg a befejezett fürdő tényével, hogy tavalyi fogadalmam, miszerint egy napnál többet nem bírnék ki, sikeresen megszegtem. Persze egy átlagos budapesti fiatal számára még ez a program sem bizonyult feltétlenül elégnek: egyrészt ott volt a The Black Dahlia Murder, valamint a Despised Icon igen szívélyes turnémenedzsere, akinek visszalépésre igen sok elővételes bérlet újbóli eladását gerjesztette, másrészt még ezt követően is voltak kiesések, valamint hiánypótlások, ám mindent összevetve két dolog még így is biztos volt. Ad#1: unatkozni senki sem fog. Ad#2: még mindig a nyírbátori nyárzárás az ország egyetlen olyan számottevő nyári zenei fesztiválja, amely képes lépést tartani a korral, és figyelni napjaink legnagyobb reménységeire.

Utóbbi gondolathoz kapcsolódóan persze megjegyezhetném azt is, hogy szerencsém volt Szujó Dani helyett részt vennem a tehetségkutató zsűrijében (akinek ezúton is köszönöm személyes ajánlását), ám az ide vonatkozó gondolataimat már összegeztem a megfelelő felületen, így eltekintenék az önismétléstől. Beszámolnék azonban a kempingben tapasztalt apróbb változtatásokról: idén sokkal szélesebb ösvények alakultak ki a sátorsorok között, amely drasztikusan megkönnyítette a közlekedést a tavalyi állapotokhoz képest – bár ehhez hozzájön az a kimondott-kimondatlan tény is, hogy idén nem gyűltünk össze annyian, mint tavaly –, valamint a színpadok is átszerveződtek. Továbbá úgy tapasztaltam, biztonsági őrből is több volt, vagy ha nem is így van, aktívabban vettek részt a védelmünkben: én személy szerint ennek csak örültem, mivel nem személyes sértésként kell felfogni a táska átnézését – minden a mi biztonságunk érdekében történik, és ha az ember megadta az őrzőkkel szemben a kellő tiszteletet, ők sem voltak mufurcok. Arról nem is beszélve, hogy a tavalyi „én vagyok az akácfa” performansz (amikor egy delikvens biztonsági őr hat perc szünettel a fogai között a füleire akasztott két faágat, és bájos mosolyra derült az alábbi mondat ordítása közben) nem került ismétlésre.

Ugyanígy meg kell említeni a valóban minőségi élményfürdő átadását és használatát is: a VIP-karszalagosok (akik csempézett zuhanykabinban élvezhették a mindennapos meleg vizet, helló, fesztiválkultúra!) ingyen mehettek át a fürdőbe, és ennél a pontnál már a négyszáz forintos csúszdadíj sem fájhatott annyira, míg a normál karszalagosok is kedvezménnyel mártózhattak egyet. Idő és lehetőség pedig volt is erre, mert az igazán fajsúlyos programok úgyis csak este hívták fel magukra a publikum figyelmét: leszámítva a stand-up comedy-ket, amelyek közül Hadházi “céges buli!” László és a Szomszédnéni “dzsipje minden gecinek van” Produkciós Iroda előadásait érdemes egyedül kiemelni. Továbbá – a hiteles ábrázolás érdekében – szólni kell a Monster VIP-ről is, amely igen lojális módon néha kinyílt a hétköznapi halandók számára is: ennek a pultnak külön pass parancsolt szezám táruljt, azon belül viszont mindenki (többségében előadók) ingyen fogyaszthatott üdítőt (na meg energiaitalt, amit így is gyakorlatilag hozzávágtak az emberhez), ami egy magamfajta ásványvíz-függőnek igen kecsegtetően hatott. Azonban az immáron valósan is Thermal Rock’n’Roll körülmények meglétének ecsetelésén és dicséretén túl elkezdem valós beszámolómat az általam megtekintett koncertekről.

2010. AUGUSZTUS 18. | SZERDA

Az este első nagy dobását a szlovén Elvis Jacksontól vártam, akik – magukra vállalva a Russkaja tavalyi feladatát – nemcsak megtáncoltattak egy egész nagyszínpadnyi laikust, hanem be is váltották a hozzájuk fűzött ígéreteket. Budáék sokkal felszabadultabban játszottak itt, mint a Dürer nagytermében április végén, amely nemcsak játékuk önfeledtségében, hanem a show egyéb elemeiben is megnyilvánult: volt itt wc-papírgurigázás (“it isn’t comes from my heart, it comes from my ass”), konfetti, strandeszközök kiosztása a közönség soraiban, és persze a dalokon belüli humorfaktor (tehát Metallica és Slayer betétek váratlan elhelyezése, na meg az elmaradhatatlan halálhörgés) is szárnyra kelt. Arról nem is beszélve, hogy hőseink láthatóan fesztiválszínpadra születtek: és ha otthon nem is feltétlenül veszi elő az ember a ‘Jackson lemezeit, kétségtelen, hogy élőben kiváló hangulatot keltettek, amellyel nemcsak felvezették a Mad Caddies előadását, hanem be is bizonyították, hogy nem véletlenül vannak itt, és nem véletlenül örvendenek nagyobb népszerűségnek.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=huvFDQ92xiE

Mindazonáltal szlovén feleink után át is mentem a Kemping színpadhoz, hogy megnézzem a Strike Anywhere idei második koncertjét, és ugyan a többség láthatóan jól érezte magát, nekem ez a koncert mégsem tetszett annyira, mint a Düreres szett – és igen, elsőként minősült akadálynak a kordon, amely sajnos nem lelt átugrásra. És köszönhetően annak, hogy a dalválasztás nem sokban különbözött az áprilisban látottaktól, elgondolkoztam azon, hogy még mindig a Change Is a Sound a kedvenc SA kiadványom, amely azért kivívott magának némi felidézést, összhatásában ez a koncert számomra túlzottan kontaktushiányos volt ahhoz, hogy kellemesen emlékezzek rá vissza. Az alábbi problémával viszont kérdés nélkül megküzdött az est legnagyobb sikervárománya, a brit The Ghost of a Thousand, akik nemcsak megszeppentek a közönség érezhetően magas várakozásától, hanem igyekeztek meg is fejelni azt. Az énekes Tom Lacey gyakorlatilag a koncert felét vagy a kordonon lógva, vagy a tömegen bodysurfölve, vagy a pit szélén töltötte, és nem elég, hogy csak mondta a magáét, bárkinek szívesen odaadta a mikrofont, amely nemcsak családiassá, hanem végtelenül klubhangulatúvá avanzsálta a fellépést. Továbbá arról sem feledkezhetünk meg, hogy az új dalt is játszó ‘Ghost esetében élőben még inkább érződik az a Refused-hatás, amelyet mindkét album kritikájában igyekeztünk megfogni: az AC/DC feldolgozás pedig csak megkoronázta azt egész szettet, így remélem, hőseink minél előbb visszatérnek Budapestre, mert a The Ghost of a Thousand a fesztivál egyik, ha nem a legjobb koncertjét adta.

2010. AUGUSZTUS 19. | CSÜTÖRTÖK

A második napon már éreztem, hogy a nyírbátori életvitelem (tehát az, hogy bojkottálva a tavaly is igen szabadelvű fesztiválbuszt, mindenhová gyalog menjek) némely esetben távlati problémákba ütközhet, így a szerdai fáradságfaktor még csütörtökön is nyomot tudott hagyni, ezért első ízben (és időhiány miatt utoljára) próbáltam ki a fürdőt, amíg a nagyszínpadon egy bölcsészkari gólyatábor programja elevenedett meg, hála a Kiscsillag-30Y-Jurij kombónak. Bántani azonban nem szabad senkit sem: nekünk, fővárosiaknak szinte heti belebotlás ilyen zenekarokat akár külön, akár egyenként látni, de reálisan kell látnunk a dolgokat, hogy igenis az ország csücskén vagyunk, és akik itt laknak, tényleg ajándékként várják már azt is, hogy kis hazánk népszerű előadói megjelenjenek errefelé. Persze tényleges nézettségi rátát nem tudok mondani, mindenesetre az Insane Kempinges koncertjébe már én is belenéztem, és nemcsak azért, mert az Our Island Our Empire változatlanul a kedvenc Insane korongom, hanem azért is, mert kíváncsi voltam az átmeneti felállásra. És az volt a személyes benyomásom, hogy a közönség mostanra érezte át igazán a legutóbbi nagylemez dalait, így a hangulat is igen magasan szállt felfelé, arányosan a kezdeti hangzás-problémákkal. Bálint változatlanul nagyon jó frontember, és hiszem, hogy a zenekar képes olyan erőteljes gépezetként működni, hogy az őszi turnén még több ember csatlakozhasson a legyőzöttek táborába.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=DpqF7coZ9kM

Ugyanakkor a Blind Myself nyírbátori koncertjéről még úgy sem tudok teljes lelkességgel szólni, hogy kellemes élmény volt látni, hogy a zenekar erősebb formában van, mint az utóbbi négy évben bármikor. A színpadi mozgásból csak úgy lüktet az energia a közönség sorai felé, valamint a dalszelekció is bátrabban, merészebben nyúl vissza azokhoz a gyökerekhez, amelyek igazán kiemelték a Blindot az itthoni palettáról, mindazonáltal tényleg nem értem, hogy egy ilyen zenekarnak miért van szüksége egy szetten belül három feldolgozásra. Persze nyilván ennek is megvan a varázsa, de egy ekkora múltú, és vélhetőleg jelenű zenekarnál szerintem erre egyáltalán nincs szükség, így ez némiképp az én hangulatomat is lelombozta (bár az is lehet, hogy a tehetségkutatón tapasztalt feldolgozás-áradat játszik közre, elnézést érte). Persze várom az őszi gyűjteményes kiadványt, és titkon remélem, hogy már íródnak az új szerzemények (elvégre egy ilyen felállás már végképp új dalcsokorért kiállt, mert minden poszton mindenki a helyén van), de annyira nagyon nem lettem letaglózva, amennyire reménykedtem benne. És nagyjából ugyanígy nyilatkozhatok a The Haunted fellépésével kapcsolatban is, mert az ugyan kétségtelen, hogy Dolvingék élvezték a fellépésüket, én a Versus dalainak hallatán (főleg, hogy a Trenches kimaradt) mégsem éreztem át azt, amit svéd feleink közvetíteni óhajtottak. Pedig a rEVOLVEr emlékezetű háttérvászon, valamint a kezdeti lendület elég biztató volt, mindazonáltal a két részre választott szett többségében mégis a legutóbbi album dalait vette górcső alá. Persze az olyan kedvencek, mint a No Compromise, a The Medication, a D.O.A. vagy az All Against All tudtak javítani az összhatáson, valamint a zenekar koncertkiállása is kellőképp szuggesztív volt ahhoz, hogy tudjuk, a ‘Haunted még mindig ott van a legjobbak között, mégis fájdalmas tudomásul venni, hogy már nem ők a legjobbak. Vagy csak én vártam túl sokat annak tükrében, hogy milyen magasra tették a mércét a legutóbbi Kultiplexes koncert során.

2010. AUGUSZTUS 20. | PÉNTEK

Nemzeti ünnepünk első nemzetközi előadója, a Punishable Act a fesztivál azon fellépői közé tartozott, akik élőben sokkal nagyobb hatást tudnak gyakorolni a közönségre, mint felvételen. Elvégre ahhoz képest, hogy Németország kvázi-veterán NYHC-pionírját láthattuk a színpadon, lendületük és hiteles odaadásuk mégis akkora erőt kölcsönözött a produkciónak, hogy az összhatás még azok számára is kellemesen hathatott, akik előzetesen nem ismerték a banda munkásságát. A Madball turnévendége kellő alázattal állt ki a nagyszínpadra, majd adta át helyét a Cadaveresnek, amelynek itteni megjelenését Urambocsá én komolyan nem értem azóta sem. Persze nyilván megvan a varázsa a tuskótörzsi bugrismetálnak, főként hogy hőseink már rég átlépték a közönséges panelújragyártás szintjét, de véleményem szerint ez a produkció nem túl jogosan érdemelt nagyszínpadi fellépést. Persze az első három sor, valamint a később csatlakozó bólogatók nem ellenkeztek különösképp az utolsó dalt négyszer felkonferáló zenekar dalainak, akik még új szerzeménnyel is megtisztelték a nagyérdeműt, de én újfent a partvonalon kívül maradtam, mert ez a hangzás sajnos nem kenyerem.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=jg_QSYM9MQg

A svájci Cataract zenei világa viszont annál inkább, így nagyon vártam az új albumnak kedvcsináló, egyben turnézás híján egyedülálló nyírbátori fellépést, amely az egygitáros felállással mégsem hozta meg azt az áttörést, amely eleve a dalokban rejlik. Pedig Fedi frontemberi kiállása (mint Jakab Zoli svájci ikertestvére) kérdés nélkül megadta az eleve legjobb tételeket megidéző koncertnek azt a hardcore-ban fogant lendületet, amely eleve a zenekar sajátja marad mindig is, a megszólalás mégis vékonyka volt ahhoz, hogy az emberben ne maradjon hiányérzet. Aztán persze ez is olyan, hogy ha az ember nem látja a Cataractot, az a baja, így viszont még mindig megmentette a koncertet, hogy az új dalok kellő minőséggel bírnak a további várakozáshoz. Hőseink fellépését követően még éppen elcsíptem az ide már gyakorlatilag hazajáró holland hebrencs barátaink, a Jaya the Cat bulijának végét. Akik járatosak a témában, tudják, hogy tavaly ők adták a fesztivál betétdalát, és az akkor lemoshatatlannak tűnő kába félmosoly most is megvolt mind a színpadon, mind a közönség soraiban, amin a sárga-zöld világítás csak még többet nyomott. És ami a legszebb az egészben, hogy ezek a srácok tényleg profik, mert nem elég, hogy gyakorlatilag egy szál gatyában jöttek el Nyírbátorba, mégis képesek voltak profi koncertet adni, és olyan hangulatot kialakítani, amit még ma is kellemes élményként emlegethetünk. Ugyanez igaz a Fish! legénységére is, akik nagyobb feladat elé néztek, mint a fesztiválkedvenc Subscribe: Senior Haléknak ugyanis érezhetően kevés fős nézőszámból kellett nagy bulit csinálni a teltházzal szemben, és jelentem, ez sikerült is. Ugyan a kislemez dalait nem feltétlenül értékeltem, élőben mégis átjöttek, arról nem is beszélve, hogy a dalokba ágyazott Nirvanás és egyéb kirohanások még a pompomlányok hiánya mellett is kellő hatással bírtak ahhoz, hogy a koncert végére már szép számban kántáljuk a zenekar slágereit.

Ezt követően sorstársaimmal egy Bourne-vágás jóvoltából a Nagyszínpad előtt találtuk magunkat, hiszen a nemzeti ünnepünk lényegében a Madball koncertjéről szólt: úgy, hogy már tudtuk, ősszel ismét visszajönnek Freddie-ék a Sick Of It All oldalán (ahol nem lesz helye holmi kordonnak). A koncert pedig dalok tekintetében mindent magába is foglalt, amit a zenekarról tudni érdemes: Freddie eleinte még lelkesen tartotta a kapcsolatot az egybegyűltekkel, ám az érezhető passzivitás, amit részint a hideg, részint az egyszerű érdeklődés szült, idővel az első sorokra korlátozták hősünk figyelmét. Pedig a zenekar tagjai még úgy is kitettek magukért, hogy negyven percnél alig nyomtak többet, viszont ebben maradéktalanul le is képződött pályafutásuk esszenciája, beleértve az első három nagylemez anyagát. Természetesen új dalok is terítékre kerültek, hiszen ősszel érkezik az Empire címre keresztelt új nagylemez, ám azzal minden bandanás felebarátom egyetérthet, hogy az igazi szikra a korai dalokban (mint például a záró Pride) keresendő. Így ha a srácok a koncert végére kissé morcosak is lettek attól, hogy a kordon túloldalán állók mindegyike nem tudja betéve a dalszövegeket, mégis meggyőzően adták elő dalaikat ahhoz, hogy kedvet csinálhassanak mások számára az őszre tervezett ismerkedéshez. Még úgy is, hogy ha hasonlítgatni nem is szabad, de az Agnostic Frontnak tavaly jobb lapjárás adatott meg.

2010. AUGUSZTUS 21. | SZOMBAT

Ugyan tolongó tömegek a fesztivál egyik napját sem jellemezték, de az utolsó napra virradóan már tényleg megfogyatkozott a népesség, gondolván, hogy ezen a napon már nem lesz semmi érdekes. Ez persze nem vág egybe oldalunk moráljával, lévén a Polar Bear Club fellépését vártuk leginkább az utóbbi hónapokban, arról nem is beszélve, hogy még a Living Colour is tudott meglepetést okozni, ám ennyire nem szabad előre rohanni. Mert az ugyan igaz, hogy nemzetközi előadók közül tényleg az előbbi két nevet érdemes kiemelni, még fellépett az Óriás is, akiknél a tavalyi felvetésem most igazolódott be: Petiék zenéje nem fesztiválra, hanem klubokba való. Mert én tényleg bárhogy is próbáltam, egyszerűen nem kapott el az a hangulat, amit a dalok ontanak magukból – pedig még új szerzemények is bemutatásra kerültek, de ilyen közegben ez is csak elsuhant mellettem, úgyhogy alig várom az őszi megjelenést, hogy tiszta lappal indulva bizonyíthassanak ezek a tételek. Őket a Vertigo követte, akik nyírbátori Metallica tribute-ként szórakoztatták a nagyérdeműt. És ugyan meg kell hagyni, hogy a dalsorrend (beillesztve a már kötelezőnek tekinthető Lady Gaga előtti főhajtást), na meg a feszes és tiszteletteljes előadásmód kellő energiával bírt ahhoz, hogy az emberek a színpad előtt ragadjanak, azért egy Polar Bear Club előtt ez mégis burleszkbe illően vette ki magát.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=pllDptnVcZg

Még úgy is, hogy a Bridge Nine post-hardcore üdvöskéinek első magyarországi koncertje (amely egyben a turné zárása is volt) nem bírt akkora elánnal, hogy a következő album Chasing Nyírbátor címre hallgasson. Persze ehhez kellett az az erősen illuminált állapotú delikvens is, akik szakadatlan “argh! living saints!” bekiabálással kívánta emelni az est színvonalát. Mindazonáltal a srácok próbáltak ezen túllendülni, így egy teljesen definitív szettel álltak ki a publikum elé, amely bátran szemezgetett a PBC eddigi életművéből. A prímet természetesen a két nagylemez dalai vitték (a ‘Sometimes dalai közül a Bug Parade, az Another Night In The Rock, vagy a visszahíváskor a kérésünkre eljátszott Hollow Place, míg a Chasing Hamburgról a címadó mellett a nyitó See The Wind, a Boxes, a Light Of Local Eyes, a Song To Persona, vagy a hőn áhított Living Saints), és ezeknél a közönségi reakció sem maradt el, a singalong ment magától is. Persze kordon nélkül a hangulat hozzávetőleg életünk koncertjét eredményezte volna, de erre már csak nyolc hónapot kell várni, amikor a srácok ismét Európába tévednek egy klubturné erejéig – legalábbis ezt tudtuk meg Emmett Menke dobostól, amikor a kérésünkre kihozta a buszból a turnén megmaradt bakelit+cd kombókat, amelyeket egyenként 3000 forintos áron kaparinthattunk meg. Így végeredményében hatalmas élmény volt látni a Polar Bear Clubot, és visszagondolva is amondó vagyok, hogy érdemes volt miattuk nemcsak kivárni az utolsó napot, hanem tisztességesen megfázni is, mert a fasor, valamint a tóparti jelleg összeadódása azért gond nélkül eredményezett akár tíz fokkal hidegebb éjszakákat is.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=JzneyrK6SI4

Persze a fesztivál nem ért véget ennyivel, elvégre a nagyszínpadon épp a gitárosuk születésnapját ünneplő hard rock veterán Living Colour szórakoztatta azt a maroknyi közönséget, akik kíváncsiak voltak a kilencvenes évek elejének egyik legnagyobb szenzációjára. A múlt azonban kellőképp megalapozta a jelent is, mert az Azfeszten megfordult legnagyobb zenészeket tisztelhettük afroamerikai feleinkben, akik közel kétórás programjukat lényegében egy olyan zsigeri jammelésre építették fel, amelyből saját dalaiknak kölcsönöztek új arculatot. Ezt persze feldobta egy testes, egyben a végsőkig lebilincselő dobszóló is, valamint a zenészek arcára írt végtelenül bölcs nyugalom, amely természetesen közvetlenséget is eredményezett. Így bátran kijelenthetem, hogy minden nem-jelenlevő bánhatja azt, hogy kihagyta Corey Gloverék szeretetteljes fellépését az életéből. És ha már a szeretetteljességnél tartunk, nincs Azfeszt a Z.U.P. fellépése nélkül, akik professzionális DVD-rögzítés közben azt a feladatot vállalták magukra, hogy a fesztivál utolsó fellépőjeként felteszik a pontot arra a bizonyos i-re, amely sokaknak volt savanyú és kesernyés, ám ezzel bátran szembe is lehet nézni. Főleg úgy, hogy Farkas Krisztináék népszerű slágerek nívós akusztikus átirataira épülő szettjét is végtelenül szívélyes hangulat járta át, beleértve a közönség odaadó közreműködését, vagy éppen a fesztivál főszervezőjének, Veres Tamásnak bodysurföltetését. És a legszebb mégis az volt ebben a zárásban, hogy feledtetni tudta a záró-érzetet: inkább örökkévalóságot kínált fel annak köszönhetően, hogy minden egyes hangjával önfeledt megnyugtatásra ösztökélte közönségét.

Így végeredményében azt kell mondanom, hogy az Azfeszt még úgy is a nyár egyik sarokpontjaként vonul be 2010 emlékezetébe, hogy szervezését és lebonyolítását több, némiképp váratlan módosítás, egyben utólagos javítás jellemezte a köztudat szempontjából. Ám éppen ezért ildomos megbecsülnünk azt, hogy ez a fesztivál még mindig a miénk, és rólunk szól, így pedig záró soraimban mindenképp szeretnék köszönetet mondani a fesztivál szervezőinek, porondmestereinek, hangosítóinak, promotereinek, koordinátorainak, és mindenkinek, aki a háttérben azon ténykedett, hogy ez a négy nap méltó erővel zárja le az idei nyarat. Jövőre pedig találkozzunk ugyanitt, ismét egy erőteljes és kellőképp sokszínű nemzetközi felhozatallal.
Are You With Me?

A videókat a ConcertPhotos.hu oldal galériájából szemezgettük. Hamarosan közzétesszük a saját képgalériánkat is, és ne feledjétek, hogy augusztus 29-én vasárnap, 23:45-kor összefoglalót láthattok az Azfesztről a TV2-n.