Belépés csak mosollyal – Hot Water Music a Dürerben

Amikor Chuck a saját szólóprojektjével jött a Dürerbe, gyakorlatilag az év legmegindítóbb, legközvetlenebb és leglelkesebb koncertjét adta. Talán nem is lehet belegondolni abba, hogy ez az ember mégis honnan állt fel – hamarosan megosztom a vele készült portré-interjút, tanulságos lesz –, és honnan tud akkora erőt meríteni a mindennapokhoz, amit ugyanezzel a hévvel, gyakorlatilag közvetlenül sugároz a közönsége irányába, maximális alázattal, tisztelettel és gyermeteg örömmel. Épp ezért nem is volt kérdés, hogy ugyanez a hangulat fog visszaköszönni a Hot Water Music első hazai fellépésén is: csak azt nem gondoltam, hogy az akusztikus személyességet a belső indíttatás helyett az összefogás kiterjesztett öröme fogja felváltani, és becsomagolva kapjuk mindezt egy akkora örömbombába, amihez foghatót nemhogy idén, de talán az utóbbi években sem tapasztalhattunk. Ja, mégis: Chuck szólókoncertjén.

MAKE DO AND MEND

Az este azonban nem feltétlenül indult olyan gördülékenyen, mint ahogy arra számítani lehet, ugyanis az utolsó pillanatban a hazai Pay My Milk! lemondani kényszerült a koncertjét: ezúton szívből is remélem, hogy nem történt semmi komoly probléma. Ezért nyolcra lett áttéve a Make Do And Mend koncertje, amiről a módosítás miatt volt, aki sajnos le is késett, holott a percre pontosan kezdő zenekar egyrészt a lehető legjobb formáját nyújtotta, másfelől olyan szettet állított össze, amiben egy pillanatnyi üresjárat sem volt. És nyilván nem is feltétlenül lehetett, hiszen a raganiánus iskola legjobb hallgatója mesterének alázatát is megörökölte saját karakterében, így nem győzték megköszönni az együtt énekléseket és azt a lelkesedést, amit az első sorok lankadatlan figyelme sugárzott irányukban. És ha még nem is feltétlenül akkora tömeg nézte meg őket, mint a Bouncing Souls szettjét, attól még kétségtelen, hogy a hangulat így is adott volt, hiszen az End Measured Mile dalai (Oak Square, Transparent Seas, Unknowningly Strong, Thanks, Firewater, Night’s The Only Time of Day), a Touché Amoréval közös spliten helyet kapó Cobwebs, valamint a csúcspontot jelentő Shambles / Winter Wasteland is visszatükrözték mindazt a feszültséget, ami alapján ezek a dalok íródtak, valamint azt az örömet, amit az alábbi szerzemények előadása vált ki a tagokból. A hangzás közel tökéletes volt, a banda pedig a koncert után is előszeretettel vegyült el a közönség soraiba, ahol az illetékes rajongókkal is napestig hajlandók voltak beszélgetni. Nyitottságukat és lelkesedésüket pedig valóban csak zenei teljesítményük foglalja igazán keretbe: hatalmas potenciál van ebben a zenekarban, és ha a madarak igazat csicseregnek, jövő tavasszal ismét erre fognak járni, így hát reméljük a legjobbakat, mert ők aztán megérdemlik a figyelmet (sőt, azt is meg merem játszani, hogy az új hullámból bennük van a legnagyobb lehetőség az időtlen áttörésre).

BOUNCING SOULS

Aztán ahogy a Bouncing Souls igyekezett a színpad felé, hirtelen a hangosítópulton túl nyúlt a tömeg is: persze az egyes stagedivingokból azért látszott, hogy a közönség még épp annyira szellős, hogy ne akarjon megfogni egy ugrást sem (ez az egész estére nézve igaznak bizonyult), de annyira telített is, hogy mindenkinek épp elég szabad tere legyen ahhoz, hogy jól érezhesse magát. Márpedig Greg Attonito zenekara egyszerre játszott úgy, mintha a Sziget egyik színpadán lenne, és úgy, mintha tényleg idegennek találná a kordon hiányát és a közönség közelségét. Legalábbis Greg frontemberi zavara (vagy ő eleve ilyen?) egyszerre tükrözött egy komótosan begyógyszerezett angol urat, aki a lehető legtöbb tartást sugározza magából, és egy, a szíve mélyén igazi punkot, mert ugyan kevés megmozdulása volt az egyes dalok során, de amit mégis bevállalt, az bizonyára emlékezetes marad, gondolva itt a színpadra mászó rajongók lerántására, és váratlanul történt saját esésére is. Ettől függetlenül a szett feltehetően megdobogtatta a tapsoló / táncoló / kórusozó rajongók szívét, hiszen minőségi válogatást kaphattunk a zenekar életművéből: a Private Radio, a Sing Along Forever, a Kids and Heroes, az East Coast! Fuck You!, a That Song és a Manthem mellett pedig a ‘Misfits-átirat Hybrid Moments is felbukkant az épp annyira öreges, amennyire lelkes banda repertoárjában, mindenesetre a MDAM intenzív programja után nem feltétlenül tudtam ráhangolódni a koncertjükre, és ehhez az is hozzátette a magáét, hogy a True Believers és a Gone is kimaradt. Még.

HOT WATER MUSIC

A hiányérzetet azonban hamar elnyomta a Hot Water Music hasonlóképp definitív szettje, ami nemcsak azt mutatta meg, hogy miért tekinthetünk a világ egyik legfontosabb és legnagyobb hatású punkbandájaként Raganék zenekarára, hanem azt is, hogy hogyan kell igazán jól előadni mindazt az őszinte és végtelenül emberi életművet, amit a banda eddig a háta mögött tudhat. Márpedig a szett ezt maradéktalanul be is bizonyította az egyszerre kórusozó, táncoló és mosolygó közönség legnagyobb örömére, hiszen a közel tökéletes hangzás mellett felszólaló klasszikusok, mint a Rooftops, az All Heads Down, a Manual, az It’s Hard To Know, a Swinger, a The Sense, vagy a Remedy egyaránt fejtették ki maradéktalan hatásukat. Természetesen az új kislemez sem lett elfelejtve, így a szett elején felbukkanó The Fire, The Steal, The Thread is tökéletesen beleillett az igen velős programba, amit a banda épp akkora mosollyal és hálával adott elő a színpadon, mint ahogy azt a közönség is fogadta. Emellett a rajongók feljárása is átlagossá vált a buli során, hiszen ha úgy volt, és igazán érezted a dalt, ezek a srácok veled örültek neki, és neked, hogy ott vagy velük, és jól érzed magad. Ez a közvetlen hangulat pedig akkor vágott igazán a csúcsra, amikor a visszahívás során a Bouncing Soulsszal közösen, netán felváltva, esetleg különböző felállásokban nyomtak egy olyan szettet, amihez foghatót talán el sem tudtunk volna képzelni, ugyanis amit hiányolhattunk akár Gregék, akár Chuckék szettjében, az itt fel is bukkant. A We’re Coming Back feldolgozása, valamint a közönség együttműködése pedig maga után vonta azt, hogy következhessen a Gone és a True Believers a ‘Souls repertoárjából, valamint a Trusty Chords és a Wayfarer Raganéktől: ennél katartikusabb lezárásra pedig nem is lehetett volna számítani, hiszen a két banda örömzenélése valóban bebiztosította azt, hogy feltehetően az év legjobb hangulatú koncertjét láthattuk.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=BGsU7sVp1nk

Ugyanis ebben a két zenekarban megvan az, ami nagyon sok mai trónbitorlóból hiányzik: ők még mindig tudják, honnan jöttek, és hogy mindent a közönségük figyelmének és szeretetének köszönhetnek, ezt pedig a lehető legtöbb formában igyekeznek is megköszönni, járjanak is a világ bármely pontján, és lépjenek is fel bármely ország bármely klubjában vagy épp arénájában. Elvégre ez motiválja őket, ez tartja egyben őket, és ennek köszönhetjük azt is, hogy ez az este a lehető legjobb hangulatban telt el, amiért épp annyira lehetünk hálásak a szervezőknek, mint a bandáknak töretlen alázatukért.