2019. július 4.
Június végén az underground szféra számára is elindult a hazai fesztiválszezon a 14. Hell Vill-lel, ami idén a székesfehérvári Nyolcas Műhelyben volt megtartva. A punktól a doomig több műfajból merítő rendezvény helyszíne eredetileg a veszprémi Szigony lett volna, azonban az önkormányzat sikeresen keresztbe húzott a helynek egy bezáratással, az új Szigonynak pedig sajnos nem sikerült elkészülnie a Hell Vill időpontjáig. De mi sem mutatja jobban az összetartást, mint a Nyolcas jelentkezése, aminek egyébként örültem, mert egy tavaszi Téveszme-koncert alkalmával már elég szimpatikus lett a Műhely.
Köszönjük szépen Németh Attilának, vagyis Somának és Miareczki Grétának a szervezést, a rengeteg belefektetett munkát, a zseni line-up összeállítását, a merchöket és úgy egyáltalán, ezt a király két napot!
Az első zenekar, amit megnéztem, a győri Devoid volt. Ez az alkalom ég és föld volt a budapesti bemutatkozó koncertjükhöz képest, bár akkor friss tagkiesésekkel kellett szembenézniük, amit a körülményekhez képest jól abszolváltak. Azóta hatalmasat fejlődtek a fiúk, abszolút pozitív élményt adtak. Iskolapéldái annak, hogy mennyit számít az idő és a próbálás, gyakorlás, hiszen ezúttal láthatóan összeszokottabbak és oldottabbak voltak. Sötét, darálós metálos hardcore-juk húzott is rendesen, eljátszották az EP-jük minden dalát, elég böszme módon ráadásul.
A fővárosi Counter Clockwise végén már sajnos sokkal rosszabb szájízzel mentem ki a teremből, de azért becsülettel végignéztem a fiúk buliját. Zeneileg inkább erős középkategóriás skatepunknak mondható, néhol fogósabb témákkal, helyenként viszont nehezebben értelmezhető megoldásokkal. A kiállásukat tekintve szerintem ahelyett, hogy perceken keresztül arról szól a közönséggel való kommunikáció, hogy miért nem mozdul meg mindenki, talán célravezetőbb lenne a zenével és a hangulattal közreműködésre bírni az embereket. Attól meg, hogy az összes politikust elküldik a picsába az Akasszátok fel a királyokat versfeldolgozás környékén és szorgalmasan mutogatják a középső ujjukat, még nem lesznek komolyan vehető zenekar sem politikailag, sem máshogy, főleg akkor nem, ha a setlistjük jelentős része az alkoholról és a bulizásról szól. Mindenesetre azért szép számban táncoltak az emberek a zenéjükre, főleg arra a dalra, aminek köszönhetik az ismertségüket: a Soha többé nem iszom tökéletesen betalálja az Y- és Z-generáció szinte általános mentalitását.
Vannak zenekarok, akiknek kicsit több viszontagság jut ki a többinél. Vannak, akik ilyenkor elhasalnak, és vannak, akik hosszú éveken keresztül ragaszkodnak az elhatározásaikhoz, próbálják megoldani a lehetetlent, és nem adják fel. Erre azért még mindig a Trusting az ország legtisztelendőbb példája, de most döbbentem rá, hogy a Sirens Chant debüt dalaiba bizony már 6 éve, hogy beleszerettem. A zenekar és az első EP aztán nagyon nehezen állt nekik össze, éppen ezért egészen különleges és felemelő élmény volt látni a Nyolcasban, hogy mi lett a srácokból. Ezúttal kizárólag új dalokat játszottak a fiúk egy hangulatos intróval, és sajnos csak egy szűk 20 perces időtartamban, pedig még legalább kétszer ennyi ideig hallgattam volna. Ez viszont arra máris elég volt, hogy a közönséget körbelengje az a súlyos és mély atmoszféra, ami a srácok szuperképessége. Kérlek, koncertezzetek többet!
Ha még nem lett volna elég a mélységből, az Oakent senkinek nem kell bemutatni, aki kicsit is otthon van a hazai underground sötétebb zenéiben. Káosz, önkívület, fennakadt szemek, őrület, ezúttal már simán filmbe illő horrortémákkal is megtolva. Míg a hallgatóság egy részének egy zseniális Oaken-rituálén megelevenedik az élet sivár és borzasztó része, ezúttal a közönség csatakrészegebb szelete sajnos nem nagyon értette ezt az elmélyülés-dolgot – de ez is benne van a pakliban, fesztivál lévén.
Hasonlóan szokatlan jelenség volt az egymást fellökős pogó egy Touch-koncerten. Ők sem szorulnak éppen bemutatásra, de pár szót mégis ejtsünk arról, hogy az ország egyik, ha nem a legjobb zenekaráról beszélünk, a hardcore punk berkein belül legalábbis mindenképp. Kivétel nélkül minden koncerten hatalmas feelinget hoznak egy totál újszerű és egyedi köntösben, némi Lion of Judah-val, Bad Brainsszel meg ilyesmikkel, ez a recept pedig a Hell Villen is jó sok embert vonzott a terembe. A fiúk hamarosan új albumot fognak kiadni, amiről egy ideje már játszanak dalokat, ezek is kilóra megvették az embereket, csak úgy, mint a zárásként eljátszott Bad Brains-feldolgozás, amit a Rákosinak küldtek a srácok. Amellett, hogy már vagy millió Touch-koncerten voltam, ezt a bulit éreztem az eddigi egyik legminőségibbnek, még ha a hangulat kicsit más típusú is volt a szokásoshoz képest.
Ki gondolta volna, hogy egy akkora érvágás, mint ami a Heartlapse-et érte működése során, még jót is tehet velük? Pár éve a megüresedett Faminehill-frontért hagyta ott a zenekart az akkori énekes, ekkor egy ideig nem is találtak a fiúk állandó tagot a helyére, majd felbukkant az Olaszországból Magyarországra költözött Luca Broglia, akivel együtt a Heartlapse mára sokkal dühösebb és súlyosabb lett, mint valaha. Szerintem az is jót tett nekik, hogy kidobtak a stílusukból egy csomó metalcore-elemet és ehelyett több atmoszferikus vagy hardcore-os témát használnak, helyenként erős csordákkal. Annak ellenére, hogy azóta még egy gitáros mínuszba is kerültek, a színpadi jelenlétükön nem érződik a hiány, erős és mozgalmas bulit csaptak. A közönség szellősebb volt náluk, mint a Touch-nál, de a keménymag annál inkább átélte a keservet, ami átjárja a Heartlapse zenéjét.
Nem volt éppen agyonhirdetve, de ezen a napon volt a magyar punk megkerülhetetlen Rákosijának utolsó koncertje. Ennek megfelelően tömve is volt a terem, kis helyet hagyva a rengeteg kitörően ordító embernek a színpad előtt. Arra nem is érdemes sok szót pazarolni, hogy milyen kőkemény és agresszív volt maga a koncert, hiszen aki éli és érti a Rákosi zenéjét, az tudja, hogy nem szaroznak, tudja, hogy miképp és hogyan zajlik mindez élőben. Arról viszont már sokkal inkább érdemes beszélni, hogy mi is a mezőtúri zenekar öröksége és mi is lesz ezután. A Rákosi ugyanis híres volt a kertelés nélkül pofánbaszó szövegeiről, legyen a téma akár az aktuálpolitika, az emberi lét pusztító mivolta, a természet rombolása, a félrement rendszerváltás, a kizsákmányolt élet és a kilátástalanság vagy a vidéki lét árnyoldalai. A kérdés csak az, hogy lesz-e még ennyi töke és bitang jó érzéke itthoni zenekarnak ahhoz, hogy megközelítse ezt a kiállást és finomkodás nélküli szókimondást? Mert valljuk be, hogy igencsak szükség van erre.
Másnap valamilyen csoda folytán pont azután szakadt csak le a vihar, hogy beestünk a Nyolcasba, bénaságunkhoz híven jó nagy késéssel. A következő a kérdésem: vajon hány évvel, hány lemezzel ezelőtt kezdhetett utoljára ennyire korán a Téveszme? Furcsa, de jobban belegondolva nagyon okos húzás volt 7-re berakni őket, hiszen egy Téveszmén mindig garantált a nagy nézőszám és a mozgalmas buli, tehát mi más indíthatná be jobban a hangulatot? Az is fixen borítékolható volt, hogy megőrülés lesz, na de hogy annyira, hogy még a lámpa is leszakadjon a plafonról?! Így már sok fekete szigszalag és egy visszaragasztott lámpatest társaságában ment le a záró Zsákutca a maga zseniális dalszövegével.
“Azt a mindenségit!” – Nagy Viktor
A következő egy olyan zenekar volt, akik 4 évvel ezelőtt a legelső koncertjüket is a Hell Villen adták, még Bősárkányban, számomra pedig az egyik legnagyobb meglepetést okozták az idei fesztivál két napja alatt. Híresen nagy utálója vagyok a poppunknak, ennek ellenére azt kell mondjam, hogy az afewyearslater baromi patentul nyomta, még jól is éreztem magam! Kreatív és élvezhető az instrumentál, a műfaji jellegzetességekhez hűen korrekt szövegekkel, szóval elég király hangulat is kerekedett rá. Nem mondom, hogy bármi problémám lett volna azzal, hogy behúzták a tavalyi EP-toplistánk első helyét (bár csak úgy békéltem meg vele, ha a Touch megkapja legalább a második helyet, haha), hiszen lemezen is érződött, hogy igényes anyagról van szó, ez a koncert azonban teljes mértékben elfogadtatta velem a srácok létjogosultságát és tudását.
Ezután végre az a zenekar jött, amit a legeslegjobban vártam az egész fesztivál felhozatalában. A szegedi Boru tavalyi debütáló albuma a szívem csücske lett, de még nem tudtam élőben is meghallgatni őket, egészen idáig. Olyan intrót adott a koncertnek az Eternal, hogy már az első másodpercektől az utolsókig lélegzet-visszafojtva figyeltem minden felsejlő hangjukra és dobütésükre, és totálisan más világba repítettek az Inertia koromsötét és pokolian mély dalai. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy a Celestial Body vendégrészére csatlakozott hozzájuk Radics Gábor, pedig nem is ezen a napon volt az Oaken! Lehet, hogy a fiúk egy nagyon picivel több ideig játszottak, mint a többi zenekar, de én ennek körülbelül úgy örültem, mint egy Desszert Feszt-bérletes a Primitive Mannek, hiszen így volt kerek és egész a koncertjük. Egyébként innen is nagy pacsi Szegednek, mert egy ideje már figyelem, hogy az ország milyen sok és sokféle műfajának élvonalában van jelen ott gyökeredző zenekar.
Innentől ezen a napon már csak a Liberal Youthot vártam igazán, de tök jól elvoltam a Jack, a Francesco és a haverok és a Social Free Face koncertjein is, a Crippled Fox viszont sajnos nagyon nem tetszett, hiszen semmit nem lehetett hallani az énekből, ez pedig eléggé megölte számomra az egészet.
Az pedig nem tudom, hogyan történhetett, de még csak ez volt az első Liberal Youth-om, viszont ez lett a fesztivál egyik legjobb élménye számomra. Pontosan azt az érzést adta meg nekem újra a koncertjük, ami miatt anno beleszerettem a hardcore punkba. Az egész kiállásuk és közegük felszabadult és kellően dühös, végtelenül őszinte és sallangoktól mentes, de mégis bensőséges volt. Az iszonyatosan kései, hajnali 2 körüli időpont ellenére elég sokan néztük meg őket, és szépen meg is mozdultak az emberek, a szett felét egy emberként, együtt ordítva Bertalan András Miklós énekessel. Több fontos társadalmi téma is szóba került a koncert alatt, például a klímaváltozás a Pénzért, haszonért előtt – nem tudok nem idézni a felkonfból, hogy mi miket tehetünk ellene: “Nem szemeteltek, fákat ültettek, és politikusokat öltök.” Köszönöm. Alig várom, hogy újból megnézzem őket a Terror előtt az idei Rockmaratononon.
Sajnos egy nagyon szomorú mozzanata is lett ennek a koncertnek: megrázó, hogy a zenekar a Kelj fel és járj című dalt a Hell Villen még elcsukló hangon az A.M.D. gitárosának, Lőrincz Sándornak ajánlotta, aki pár nappal később betegség következtében elhunyt. Őszinte részvétünk a családjának és a barátainak. Nyugodjon békében!
És hogy miért ezt a címet adtam a beszámolónak? Már a fesztivál elejétől ez járt a fejemben, aztán a Liberal Youth is megemlítette a Védj meg mindent! előtt. Hogy igazából a szervezők kidobhatnák az ablakon a fesztivált, ha ez a néhányszáz ember nem döntene úgy ezen a hétvégén, hogy veszi a fáradságot és elutazik Székesfehérvárra. Hogy támogatja a fesztivált és tisztességgel megnézi a zenekarokat. Van olyan méretű ez a szedett-vedett kis underground réteg, hogy igenis hatványozottan számítson a jelenléted.
Számítson hát jövőre is, a 15. Hell Villen!
Fotók: Rajcsányi Viktor
Liberal Youth-fotó (nem a Hell Villen készült): Ancsa Photos
