Az otthon melege - Alter Bridge-koncertbeszámoló

Esős téli szerda este, saras Barba parkoló, kellemesen szellős félház - így indul az Alter Bridge, Daughtry, Sevendust csomag. Minimális meglepetésekkel, maximális profizmussal, amolyan zenei “comfort food”-ként mennek le a koncertek, van, amikor a legjobb, van, amikor kevésbé jó értelemben.

A Sevendust intro pontban 7-kor indul, egész okés mennyiségű embernek nyit az atlantai zenekar. Halk a buli, gitárokból kb. semmi az elején, dobból a pergő szinte csak színpadról szól (még jó, hogy Morgan Rose szétüti a cájgot). Ahogy halad előre az egyébként jól összerakott, de rövid szett, úgy alakul a hangkép, az ötödik dalnál már a gitárokat is egész jól hallani - kár, hogy hat dalt játszanak összesen. Mosolyogva, hitelesen és őszintén játszik a banda, kirázzák kisujjból,

jó lenne ebből egy egész estés koncertet megnézni egy Dürer nagyszínpadon mondjuk, mert ez így sajnos méltatlannak hat.

Ha már idejönnek messziről, akkor teljesen felesleges és alaptalan ennyire alávágni az egyébként több millió lemezt eladó kezdőbandának. Ha a Daughtry meg tud szólalni, kap majd egy órát, és korrekt fényt és koncerthangulatot biztosítanak nekik, akkor ez minimum kijár hétporéknak is. Jó látni őket élőben (utoljára több mint 10 éve Nova Rockon volt hozzájuk szerencsém) és reménnyel tölt el, hogy még mindig van élet ebben a zenekarban… adjuk meg ennek a rendes módját legközelebb.

A Daughtry-rajongók most görgessenek lejjebb, nem sok jót tudok mondani erről a zenei giccshalmazról. Sokkal többen lettünk és full profi a zenekar, tökéletesen hozzák le a teljesen kiszámolt, kiszámítható “nothing but rock” dalokat. Bevallom, egyáltalán nem ismerem az úriember munkásságát, ez a koncert után is így marad. Egyébként sem szeretem a nyolcvanas évek szintis arénarock korszakát, a dalok legtöbbjében egy-az-egyben köszönnek vissza az akkori megoldások.

Főhősünk éneklése technikailag kiváló, hangja is kellemes, de egy csepp nyers őszinteséget sem hallok benne.

Hatalmasakat vokálozik a szintis srác, a többiek is jó munkásember módjára: teszik a dolgukat. A műsor közepén obligát akusztikus dal, amilyen eszedbe jut e pár sor alapján, pont olyan. Átkötő szövegek tekintetében ami a Sevendustnál hitelesnek, közvetlennek és őszintének hat, az számomra itt begyakorolt hatásvadász sallang. Megszólalás tekintetében már az első daltól köröket ver a nyitó bandára, végig érthető hangkép van, értékelhető hangerőn. Továbbra is bebizonyosodik, hogy a Barba Negra hangrendszerével semmi baj nincs, tudni (meg akarni) kell kezelni.

Elfoglaljuk helyünket a keverő előtt és negyed tízkor indít is az Alter Bridge. Nincs elnyújtott intro, a srácok mosolyogva felsétálnak a színpadra és bedörrentik az új album nyitódalát, a Silent Divide-ot. Jó trekk, de nincs meg benne az, ami a második Addicted to Pain és harmadik Cry of Achilles AB-klasszikusokban igen: szabadabb dalszerzés, nagyobb fokú kreativitás, emlékezetes, megkapó refrén. A koncert már a kezdéstől jól szól, kisebb-nagyobb finomításokkal a végére még inkább. Myles Kennedyt ennél még nem nagyon hallottam jobban énekelni élőben, a múltkori stadionos koncerten annyira nem volt topon, hogy picit meg is ijedtem, hogy úgy marad. Most minden a helyén, teljesen erőlködésmentesen gurulnak ki belőle a magas témák is, Mark Tremonti pedig továbbra is hozza a “világ egyik legjobb vokalistája” szerepet, ami alulértékelt feladat amellett, hogy közben a világ egyik legjobb rockgitárosa is. Itt is megkapja az egy dalt, amiben átveszi a frontemberi stafétát: a Burn It Down király trekk, de egy Waters Rising nagyobbat ment volna részemről. Jól fel is van tolva az ének a mixben, teljesen érthető a szöveg, szokásosan egyben van és hibátlanul játszik a zenekar. Úgy tűnik őszintén élvezik a fellépést, folyamatos vigyorgások kisérik a dalok végét, a közönség is nagyon eszi az egészet.

Az egész koncertnek van egy “hazatérés” hangulata, a legjobb értelemben vett “comfort food”

(amit az AI “lélekmelengető étel”-nek fordít). A banda a legjobb formáját nyújtja és látszik, hogy nem nagy erőfeszítés, hogy ez a kép valódinak hasson.

A What Lies Within alatt kapjuk a legmenőbb vizuált, kb. egy short anime kisfilmet, ami egy zombigyilkos kislányról szól. Vetítések tekintetében változó a színvonal, van, hogy animált kisfilmeket, van, hogy az új koponyás (meh) AB dizájnt kapjuk, pont annyira elég minden, hogy arra a kevés alkalomra, amikor nem valamelyik zenészen fixálódik a tekintetünk, ne pihenhessen a szem. A Watch Over Younál az egész közönség bezengi a refrénnel a sátrat, a Rise Today és a Metalingus témai is érezhetően nagyobbat ütnek az új lemezes daloknál.

A visszatapsot követő Blackbird a gitárintro után pedig még az eddigieknél is durvábban robban be. Érdekes, hogy az Isolationt hagyják meg utolsó dalnak, mert a Blackbirdnél hatásosabb, jobban megírt tétel nemigen van a zenekar repertoárjában. Ilyen minőségű szerzeményt nagyon kevés zenekar tudhat magáénak, dalszerzés és szöveg szempontjából is csúcsteljesítmény, főleg ilyen libabőrt indukáló előadásban.

A rock & roll erről kell, hogy szóljon.

Kurva jó látni, hogy ez a banda ilyen szinten tudja továbbra is hozni élőben ezt az életérzést, és akkor is csodálatos útravaló, ha csak pár óráig is magukkal visznek minket pár évente.

Fotók: Bende Csaba / Barba Negra