2022. július 10.
Úgy vettem észre, hogy amikor a Vikingek sorozat elindult, majd egyre népszerűbb lett, a világban is egyre inkább megszaporodtak a mjölnir medált viselő, nagy szakállas, hosszú hajú, rúnákkal tetovált marcona fiatalemberek, ráadásul az említett sorozat sikerét látva egyre több, az északi kultúrával, történelemmel, mitológiával foglalkozó film, sorozat, videójáték jelent meg, és mindegyiket imádta a közönség. A Wardruna is a Vikingek sorozatnak, illetve később az Assassins Creed: Valhalla című videójátéknak is köszönhette, hogy rengeteg emberhez eljutott a zenéjük, így fokozatosan népszerűvé váltak az egész világon. Ez a hullám eljutott kis hazánkba is, igazából én is jó pár éve belebolondultam a viking mitológiába, több, a témával kapcsolatos könyvet végiglapoztam, legyen az regény, vagy ismeretterjesztő iromány. Emellett pedig szívesen hallgattam olyan zenét is, ami hangszerelésében és előadásmódjában visszahozza az akkori hangulatot. Így találkoztam a Wardrunával és még pár hasonló zenekarral és előadóval, akiknek a szerzeményeit kellemes volt hallgatni séta, olvasás közben, vagy csak otthon egyedül fejhallgatóval, mert olyan megfoghatatlan őserő rejtőzött a dallamokban, az énekben, ami feltöltött testileg és lelkileg is. Mikor bejelentették, hogy a norvég neofolk/ambient zenekar Budapesten fog koncertet adni, alig hittem a szememnek. Nem hittem, hogy itthon akkora rajongótáboruk van, hogy valaha is a fővárosban fellépjenek, de szerencsére tévedtem. Hogy mindezt élőben tapasztaljam meg, az valami olyan rendkívüli élménnyel kecsegtetett, amit nem lehetett kihagyni. Július hatodik napján a Barba Negra szabadtéri színpada előtt volt a helyem.
Persze a munka és egyéb teendők miatt szépen le is késtem a Lindy-Fay Hella & Dei Farne előadását, de szerencsére a Kalandra előtt volt időnk kényelmesen elhelyezkedni a színpadhoz közel. A norvég és svéd tagokból verbuválódott zenekar az alternatív rockot keveri az északi kultúrára jellemző népies motívumokkal. Az én ízlésemnek kissé lágy ez a fajta zene, viszont élőben kíváncsi voltam rájuk, és nagyon kellemes csalódás ért. Nem csak zenéjükben, de színpadi megjelenésükben is megidézték a régmúltat, kicsit fantasy irányból megközelítve azt. Egy nagyon visszafogott és szép dalt választottak kezdésnek, az andalító dallamok és Katrine Stenbekk varázslatos énekhangja már meg is teremtette az este atmoszféráját, ami innentől csak nőttön-nőtt. Nemcsak a dalok struktúrája delejezett meg, de az egész előadás felépítése remekül működött, mert egyre jobban kicsúcsosodott az egész, néha kicsit visszavettek a lendületből akusztikus gitárpengetéssel, hogy utána újult erővel és lendülettel adjanak az érzésnek. Hozzáteszem, még sosem láttam elektromos gitáron úgy játszani valakit, hogy pengetés helyett vonót használ, és még jól ki is lehetett hallani, ezért már megérte részese lenni ennek az időn és téren átívelő kellemes utazásnak. A hangulatot számomra a dobos játéka is magasra emelte, a modern és a törzsi témák váltogatása meglepően jól működött, és igazából az egész előadás patent volt hangzás terén is. Nagyon tetszett, amit a színpadon csináltak, az előadásmód, a zene és Katrine kedves kis köszönetnyilvánításai, látszott rajta és a többieken is, hogy valóban nagyon hálásak mindenkinek, aki eljött az első budapesti fellépésükre. Sajnos a vártnál jóval rövidebb szettet hoztak, így mikor bejelentették, hogy már csak egy dal fér bele, meglepetten állapítottam meg, hogy a headliner kezdésig még van fél óra.
Fél óra alatt bőven volt időnk feltankolni, kicsit beszélgetni, és rácsodálkozni néhány emberre, akik vagy skót szoknyában és csizmában, vagy egy szál bőrnadrágban és kifestve, vagy teljesen korhű ruházatban, hajukat hosszú varkocsba fogva iszogattak és diskuráltak a hatalmasra duzzadt tömegben. Ahogy telt az idő, úgy nőtt bennünk az izgalom, így besoroltunk a színpad elé rendezői balra, amilyen közel csak tudtunk, mert úgy sejtettük, a látvány sem lesz utolsó a Wardruna koncertjén. Az emelkedett hangulat már ekkor érezhető volt, viszont ezt még lehetett volna fokozni, ha a nap addigra estébe fordult volna és a helyszín mellett sem robog el olykor-olykor egy vonat. Ennek ellenére engem már a beállás lekötött, annyira profi volt. Először arra lettem figyelmes, hogy két hatalmas, csavart kürt áll a színpadon, ezeket két technikus felemelte és a szájához illesztette, de csak azért, hogy megállapítsák, mennyire világít majd a fellépők szemébe a reflektorokból ömlő fény, és meg is jelölték a helyet, hová kell majd állniuk a zenészeknek az előadás során. Az egyik kottaállványt különféle neonfényekkel árasztották el, így a kottát sokkal jobban lehetett olvasni sötétben is. Ami viszont a legjobban érdekelt, az a hatalmas, hosszú kürt volt, amilyet a Burzum Filosofem lemezének borítóján fúj egy régies ruhába öltözött asszony. Nem hittem el, hogy nemsokára szem- és fültanúja leszek annak, amikor azt megszólaltatják. A színpad roskadozott a tradicionális hangszerektől, maga a dobszett is a viking kor szellemét hivatott megidézni, minimalista, szarvasbőrből készült szett állt előttünk, kiszúrtam az úgynevezett kraviklyra (vagy kravik lyre) lantot, amit Einar Selvik előszeretettel penget, és persze az elhagyhatatlan tagelharpa (vagy talharpa) vonós hangszer is elő volt készítve.
Kisvártatva a zenekar tagjai hatalmas üdvrivalgás közepette elfoglalták helyüket a színpadon és megkezdődött a koncert a Kvitravn című dallal, ami a legújabb lemezük címadója és egyben az egyik legjobb számuk is. Ennyi kellett csak, hogy a közönséget megnyerjék maguknak. A hangzás nem volt tökéletes, reméltem, hogy később jobban kihallom majd a különböző hangszereket és a dobra is adnak némi kakaót, de nem panaszkodtam, minden idegszálamat lekötötte az, hogy élőben hallom zenélni a Wardrunát, elkapott a dobok ritmusa, a vonós melódiák, Einar karizmatikus éneke, amit két vokálos hölgy és az együttes többi tagja erősített. Az első dal véget ért, ováció, jött a következő, elhangzott az első sor a dalszövegből és megint ováció. A Skugge inkább az énekre, a csoportos dalolásra kihegyezett, rendkívül hangulatos darab, nagyon sokan szeretik és meg is lett a hatása. Néhány keményvonalas rajongó elővette saját kürtjét és hangosan, hosszan meg is fújta. Ezzel nem volt semmi gond addig, amíg két szám között csinálták, de miközben a zenekar játszott, már kicsit zavaró volt, ennek ellenére ilyet sem láttam még és a jókedvem görbéjét felfelé ívelte. A Solringen (Napgyűrű) éppen jókor következett, a háttérben nyugovóra térő nap emelte a már elég magasan lebegő szakrális hangulatot, ami a Tyr közben valósággal a tetőfokára hágott. A háborúisten nevének kántálása, a mély és elnyújtott kürt hangja és a kicsit még mindig halk, de a viking hódítások korát hiánytalanul megidéző dob együttese hatalmasat szólt, felspannolt mindenkit, meghozta a harci kedvet. Minden egyes dalt hatalmas ovációval honorált a közönség, egyik szám jött a másik után, nekem pedig már kezdett kissé monotonná válni a műsor. A Wardruna zenéje nagyon jó, de nem igazán változatos, ritkán pörgős, illetve gyakori a kántálás az énekben, így a zene mögött gigászi őserő feszül, sokan táncoltak, hajladoztak, vagy teljesen átadták magukat a zenének, én mégis egy idő után kicsit repetatívnek éreztem. Szerencsére egy-két különleges momentum, mint Einar szólói, miközben csak őt világították meg, vagy a fényeffektek és a Rotlaust Tre Fell megmentettek a teljes unatkozástól. A hangzás viszont nem lett jobb, legalábbis ott, ahol mi álltunk, sajnos a tagelharpa hangjából szinte semmit sem hallottam, csak amikor kifejezetten a vonós dallamra volt kihegyezve az adott tétel (például a Heimta Thurs), viszont a Fehu közben már semmi sem jött át belőle. Igazából egy kis plusz hangerő nem ártott volna mindenre. A kürtök hangja viszont rendesen megrezgette a levegőt, volt, hogy egyszerre kettő is szólt (vagy öt, ha a közönség soraiban nem bírtak magukkal), ez pedig valamennyire kárpótolt.
Unalom ide-vagy oda, nem mozdultam a helyemről, mert egy dalt még vártam nagyon. Einar az este vége felé megköszönte minden jelenlévőnek, hogy megnéztük őket (már amikor szóhoz jutott, mert a közönség valósággal magán kívül volt, zengett az egész kerület), és előadott egy megkapó monológot, dióhéjban arról, hogy nem számít, ki viking, ki nem, milyen vallásod van, honnan jöttél, most egy olyan zenét élünk át, ami egy láthatatlan, ősöreg jelenlétet idéz meg. Öreg, mint a föld, amin jársz, öreg, mint a fák, amik alatt megpihensz és mint az ég, amire felnézel. Itt-ott viccesen fogalmazta meg a mondanivalóját, ezzel is osztatlan sikert aratott, főleg mikor a vonatkürt is megszólalt hirtelen a nagy átszellemülés közepette, ő pedig el is vesztette a fonalat, annyira nevettünk a helyzeten. Később rátért arra is, milyen fontos nekik a dalszerzés és úgy igazából az ének, de leginkább a közös éneklés. Felhívta a figyelmet arra, hogy milyen fontos szerepet játszik ez mindannyiunk életében, hiszen gondoljunk csak bele: amikor megszületünk, anyánk altatódalt énekel nekünk, életünkben megannyi zenét ismerünk meg, ha pedig eltávozunk egy másik világba, siratódal kísér minket utolsó utunkon. Szerinte az idő nem lineáris, hanem egy kör: amikor valami véget ér, kezdődik is újra, és ebben nagyon nagy szerepe van a zenének, a régi népdaloknak. Én igazából ezzel egyet is értek – gondoltam épp, mire bejelentette, hogy most következik a Helvegen, amire mindenki várt. Egy dal a halálról, a másvilágba vezető útról, egyfajta siratódal, amit a közönség nagy része együtt énekelt, ez volt a lényege. Minél többen csatlakoztak be, annál nagyobb erővel szólt a dal, annál nagyobb energiát szabadított fel. Nagyon felemelő volt a kedvenc Wardruna-számomat élőben, pár méterre a zenekar tagjaitól hallgatni, még úgy is, hogy nem messze tőlem valaki nagyon sokáig, nagyon nem ritmusra tapsolt és kétszer is leállították a közelében állók, mire feladta. Ezúton is pacsi nekik, hálás vagyok. A nagyszabású befejezés és meghajlás után Einar úgy vélte, megérdemlünk még egy utolsó dalt és immár egyedül, a kraviklyrát pengetve előadta a Voluspá skald verzióját, ami teljes hangszerelés nélkül is magával ragadott mindenkit, nagyon különleges volt a részese lenni. A közönség alig akarta elengedni a zeneszerzőt, akkora hálát zúdítottak rá ováció formájában, Einar szerintem meg is hatódott, hogy ekkora üdvrivalgás fogadta és búcsúztatta el őket, elvégre ők is most jártak először Budapesten. Úgy sejtem, ez az első alkalom nem az utolsó is egyben.
Ketségtelen, hogy mindenkinek egy felejthetetlen estében volt része a Barba Negra színpada előtt, bár csak elvétve láttam táncoló embereket, ám a számok közötti hosszas ujjongás arról árulkodott, hogy odáig volt a közönség a műsortól. A koncertek végeztével csak örömittas arcokat láttam mindenfelé, itt-ott felhangzott néha egy-egy hangos, tömeges vigyor, talán ivószaruból húzóra leküldött sörök dicséreteképpen. Én kicsit vegyes érzésekkel kortyolgattam a repohárból a hűsítő nedűt, mert az elejét nagyon élveztem, de a zene monotonsága az este vége felé már kezdett kissé untatni, de hát én másfajta zenéhez vagyok szokva és csak ritkán hallgatok neofolk előadókat. Az atmoszféra és úgy eleve maga a koncert sokkal nagyobb hatást keltett volna, ha a természetben rendezik meg az eseményt, de mégis mindezek ellenére el tudtak varázsolni a zenekarok, és már csak azért is hálás vagyok, hogy a turné során útba ejtették Magyarországot is. Egészen páratlan élmény volt látni és hallani a Kalandrát és a Wardrunát, utóbbi előadása során pedig szinte érezni lehetett, hogy a skandináv öreg istenek is tiszteletüket tették.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
