2015. február 6.
Az év egyik (ha nem legnagyobb) metaleseményére került sor tegnap a Papp László Sportarénában, amikor is 11 év után visszatért az amerikai maszkos brigád, a Slipknot, akiknek a Flint-ből (Amerika egyik legveszélyesebb városából) érkező King 810 melegítette be a színpadot. Természetesen elképesztő várakozás előzte meg a koncertet (tovább borzolta a kedélyeket a jegyek hamisításából kirobbant „botrány”), a hideg idő ellenére már nagyon hosszú, kígyózó sor állt az Aréna előtt 6 óra körül, várva a kapunyitást (ezt hosszú sorban lévő várakozást egyébként kis „csellel” le lehetett rövidíteni úgy 10 másodpercre).
Gyors lepakolás és a büfé meglátogatása után elfoglaltuk helyünket a kiemelt álló szektorban, természetesen már be volt rendezve a King 810 (nyilván sokkal kisebb) színpada, ahol zenekaros bandanákban mászkáló technikusok végezték el az utolsó simításokat. Pontban nyolc órakor aztán kezdetét is vette a nagyjából háromnegyed órás műsoruk a Kill ’Em All című slágerükkel és hát… nem igazán győztek meg. A zenekar köre felépített imidzs és az őket körüllengő bizonyos „misztikum” alapján egy sokkal spontánabb, érzelmekkel teli produkciót vártam tőlük, de ez elmaradt, egy elejétől a végéig kiszámolt koncertet kaptunk tőlük, amiből hiányzott az erő, nem csaptak oda. Ez nyilván fogható az előzenekaroknak járó sokkal gyengébb hangzásra is, de itt más is hibádzott. Becsülettel lenyomták az (amúgy élőben sokkal működőképesebb) számaikat és ennyi. Nincs egységes kiállásuk, egyszerűen nem valóak egy ekkora volumenű turnéra. Talán egy kisebb klubban, legközelebb, de ha a Roadrunner egy új Slipknotot akar belőlük kreálni, akkor ennél sokkal több kell.
(A fotókat Réti Zsolt készítette.)
Egy hosszabb, nagyjából fél órás szünet után aztán végre lekapcsolták a fényeket és a hatalmas tömeg egyszerre üvöltött fel, hogy végre jön a Slipknot! A színpadkép elég érdekes volt azzal a hatalmas ördög fejjel középen, kicsit komolytalan hatást keltett, de ez már csak szőrszálhasogatás, a pirotechnikával együtt azért elég pofás volt. Ekkor már természetesen csurig tele volt az Aréna, az előrejutás lehetetlen volt, mindenki szeretett volna a lehető legközelebb lenni Corey Taylorékhoz, akik az új lemezük intrójával és kezdődalával, a Sarcastrophe-al kezdték meg azt a másfél órás őrületet, amit nagyon sokáig fog emlegetni mindenki, aki ott volt. Semmit nem bíztak a véletlenre, az első etapban olyan Slipknot-himnuszok csendültek fel, mint a The Heretic Anthem vagy a My Plague, amikre természetesen a tánctéren olyan darálás indult meg, hogy nem volt egyszerű talpon maradni az első sorokban. A setlist tartalmazott nem várt dalokat is, a 2002 óta nem játszott My Plague mellett felcsendült az Opium Of The People is, amit ez előtt a turné előtt mindössze egyszer játszottak 2004-ben egy fesztiválon. Corey Taylor szeret beszélni, ezt már sokszor bebizonyította nekünk, itt sem fukarkodott a szavakkal, folyamatosan tartotta a kontaktot a közönséggel, nem győzött hálálkodni az elképesztő fogadtatás miatt, amiben részesültek és persze muszáj megemlítenem azt is, hogy még mindig ő a világ egyik legjobb frontembere, mind énekteljesítményt, mind kisugárzást tekintve. Egy gigasláger-pakk (Before I Forget, Duality) után egy jóval keményebb blokk következett, amit a The Blister Exists című tétellel nyitottak meg, aminek a pergőkiállása a Slipknot egyik legjobb pillanata. Ezt követte a Spit It Out, aminek Corey által „Zero Bullshit” névre keresztelt leguggoltatós mókáját 2004-ben szépen elcseszte a közönség, így nagyon várta már mindenki, hogy kiköszörülhessük a csorbát. Jelentem, ez sikerült, egészen elképesztő élmény volt, ahogy több ezer ember egyszerre ugrik fel és üvölti együtt a refrént.
Ezek után még odacsaptak nekünk a pillanatok alatt koncertslágerré avanzsálódott Custer-rel, ezzel zárták le a „rendes” játékidőt. Azt gondolná az ember, hogy innen már nehéz még jobban felpörgetni a bulit, persze ez a Slipknotnak sikerült, a ráadást a debütlemez intrójával és gyűlöletbombájával, a (Sic)-kel kezdték meg, ami után (itt kihagyva a legendás és rendkívül nyugtalanító introt, az (515)-t) belevágtak az egyik legkeményebb és legkultikusabb számukba, a People = Shitbe, ahol a közönség az utolsó erőtartalékaikat kihasználva üvöltötték a címadó sort. Slipknot koncertnek nem lehet vége a „new national fucking anthem” nélkül, így természetesen a zárás a Surfacing volt, ahol több, hatalmas méretű circle pit is kialakult és több ezer ember emelte a középső ujjait magasba Corey parancsára. Hibátlan bulit csapott a Slipknot, nyoma sem volt erőlködésnek, hakninak, nyilván nem várhatja el az ember, hogy úgy mozogjanak, mint 15 évvel ezelőtt, vagy ugyanazt a dühöt adják magukból, de mindent beleadtak és letarolták a magyar közönséget. Nem szeretnék 11 évet várni a következőre.
