2019. július 7.
Hát ide is elérkeztünk végre, az évek óta várva-várt baltimore-i Turnstile kedden az első magyarországi koncertjét adta a Dürer Kert középső termében. Elég nagy hype előzte meg az estét – és hogy miért? Mert észbontó dalaik generációkat győznek és mozgatnak meg már több lemez óta. Zenéjük könnyen befogadható azok számára is, akik alapvetően nem hardcore-központú bandák hallgatásával élik a mindennapjaikat, de a régi vonalas arcok közt is nagy nevük van. Ennek okait alább még boncolgatjuk kicsit, előbb azonban van nekünk itt egy magyar előzenekarunk, akik derekasan helytálltak a Turnstile előtt!
Nem is tudok elképzelni jobban passzoló bandát az este felvezetésére, mint a Touch, sem zeneileg, sem minőségben. Hangulatban sem, hiszen ők is pontosan arra a felszabadult, pozitív feelingre mennek rá, ami a Turnstile varázsát adja. A srácoknak pedig két héten belül már a második olyan koncertjüket hallom, ahol annyira jól szólnak, amennyire elég ritkán szoktak. Bele is csaptak a kezdő Stalemate-be, és ezen kívül is nagyon nyomták az ősszel érkező debüt nagylemezük dalait, még kiadatlanokat is. Van például egy szövegközpontúbbnak tűnő, király instrumentálú szám, amit Szabó Balázs énekes már többször az egyik kedvenceként emlegetett az új albumról, kíváncsian várom, hogy elolvashassam a sorait. A setlist vége felé pedig eljátszották a múlt héten megjelent Ascendancyt is, ami egy király oldschool klipet kapott – aki esetleg még nem látta/hallotta, feltétlenül pótolja! Szerencsére azért a Rearrangement EP lendületes dalai sem maradtak ki, a Growing Consciousness és a Years of Conflicts mindig nagyot szólnak.
Egyébként jó volt látni azt, hogy a Turnstile miatt ideutazott külföldi vendégeknek is mennyire átjött a fiúk zenéje, kicsit talán felszabadultabb is volt a hangulat a szokásosnál. Arról nem is beszélve, hogy a szett végén a kötelező kör Bad Brains-feldolgozás mekkorát ütött már! Annak ellenére pedig, hogy Balázson látszódott, hogy nincs teljesen jól, abszolút korrektül végigtáncolta a bulit. Fontosnak tartom megemlíteni az egyik új dalhoz hozzáfűzött gondolatait is:
Ha egyedül érzed magad, fordulj a barátaidhoz vagy akihez jónak látod, és beszéld ki magadból. Ne törődj bele!
Ezután a bő fél órás koncert után pedig már csak egy dolog maradt hátra: várakozni a Turnstile-ra.
Megannyi koncertnél el lehet sütni azt a kifejezést, hogy az első riffeknél felrobbant a terem. Na, ha valahol, akkor itt aztán tényleg ez történt a Generatornél. És hogy mi a legszebb az egészben?
A mosoly az emberek arcán.
Ez a Turnstile. Egyszerűen nem tudnék mondani náluk felszabadultabb, nagyobb lángon égő és pozitívabb hangulatú zenét gyártó zenekart. Iszonyat súlyos és dühös hardcore-jukban mégis van valami megfoghatatlan könnyedség, amitől egy tömény nagy tánccá és stagedive-vá válik az egész szettjük. Maga a zenekar egyébként végtelenül kedves kiállású, főleg Brendan Yates énekes, aki bár semmit nem kommunikált velünk azon kívül, hogy jól vagyunk-e és jól hallunk-e, többre nem is volt szükség, a zenével minden el lett mondva, ami kellett. A frontember sokszor a színpad melletti hangládára felmászva énekelt az előtte állóknak, ezzel egy még bensőségesebb hangulatot teremtve. A közönség nagy része totál önfeledten élvezte a bulit, a szövegeket pedig sokszor szinte hangosabban énekelte a tömeg, mint maga Brendan.
A setlist konkrétan hibátlan volt, mindenki bőven kapott abból, amit jobban preferál: a srácok közel egyforma mértékben szemeztek a Time & Space-ről és a Nonstop Feelingről is, de szerencsére néhány kislemezes dal is előkerült a Step to Rhythmről, a Keep It Moving például iszonyatosan nagyot szólt! Ez az elosztás azért is volt jó, mert amíg nekem például a Nonstop Feeling és az azelőtti dalok a kedvenceim a nyersességük miatt, addig az emberek nagy része viszont sokkal inkább a sárga lemez feelinges számait szereti jobban, nem véletlenül kattant meg annyira a terem a Real Thingre vagy az I Don’t Wanna Be Blindra. Nem maradhatott el a Moon sem, amibe a mosolygós Franz Lyons basszusgitáros és vokálos acapellában kezdett bele, hát ki bírta nem vele énekelni a jól ismert sorokat?! A Gravity kemény húzásánál jobb koncertzárást pedig el sem tudok képzelni.
Az a helyzet, hogy utoljára hasonló mértékű aktivitást és kortalan közönséget csak a Bane-bulikon éreztem és láttam. Már szinte el is felejtettem, milyen érzés összepréselődni a moshpit tömegétől, elhajolgatni az arcom kellős közepe felé repülő Nike- és Vans-cipőtalpaktól, túlélni a fejeken sétáló embereket és elkapni a folyamatosan beugráló srácokat. Ez a hatalmas vibrálás és önfeledtség hiányzott már évek óta a fővárosi hardcore-bulikról. A Turnstile itt valamit újból létrehozott – ne hagyjuk ezt elveszni és tartsuk életben a szcénát, járjunk le a koncertekre és támogassuk a szervezőket, hogy még sok ilyen életreszóló élményben legyen részünk!
Fotók: Bodnár Márton
