2019. március 13.
Amikor a Linkin Park 2017 nyarán végre fellépett a Volt fesztiválon, még senki nem sejtette, hogy a soproni buli Chester Bennington egyik utolsó koncertje lesz, ami után pár héttel az ikonikus énekes – azóta is felfoghatatlan módon – öngyilkosságot követ el. Nem csoda, hogy ezután a zenekar földbe is állt, és azóta sem tudják, hogy lesz-e egyáltalán folytatás. A másik frontember és dalszerző, Mike Shinoda viszont csak nem tudott nyugton maradni otthon, és elkezdett egyedül dalokat írni, először nyilván Chester elvesztéséről, később meg már úgy egyáltalán az életről, ahogy az a Linkin Park dalaira is mindig is jellemző volt. A tavaly nyáron megjelent Post Traumatic albumával kedden este a Budapest Arénában is fellépett, bőven nem teltház előtt, de azért kellően népes, párezres közönségnek. És hogy a koncert gyászünnepség lett-e, vagy önfeledt, örömmámoros szórakozás? Ezek közül inkább az utóbbi, de úgy igazából egyik sem.
Az estét a budapesti Belau nyitotta, akiket Mike személyesen választott ki előzenekarnak. A zenekar chilles, ambientes, néhol egészen szexi elektropopot játszik, ami tök jól tud működni éjjel otthon heverészve, vagy akár egy nyári délutánon valami fűzfákkal szegélyezett vízparton – de nem egy arénabulin. Hiába a feelinges alapok, hiába Szécsi Böbe kellemes énekhangja, ebben a közegben nem igazán tudott érvényesülni a srácok félórás műsora. Viszont legalább végre megírhatom, mennyire szürreális látvány az, amikor Buzás Krisztián, akit általában az Orient Fall-koncerteken látunk black metalos pólókban meg kapucnival a fején ordítozni, itt szinte higanyos mozgással táncikálva pengeti a basszgitárt (meg azért rögtön az első számra rúg is egy olyat a levegőbe, mintha minimum a Terrorban zenélne… hiába, egy metálos a popzenében is metálos marad). Szóval a Belau a maga nemében egy tök profi produkció, de ide jobban illett volna hangulatfokozásnak valami intenzívebb, rockosabb hangzású vendég.
Bár meg kell hagyni, Mike Shinoda koncertje sem volt éppen egy őrjöngős buli, hiába játszik a most 42 éves rapper-zenész-producer az évezred legsikeresebb rockzenekarában. A szólóprojektje ugyanis pont arról szól, hogy elszakad attól a formációtól és formátumtól, és jóformán teljesen egyedül bonyolítja le a koncerteket. Ugyan van mögötte egy dobos és egy szintis-gitáros-vokálos szárnysegéd is, akik mindenképp jót tesznek az összképnek, de igazából Shinoda egymaga is elvinné a hátán az egész showt. Ez az ember egyszerűen arra termett, hogy színpadokon szövegeljen, hadonásszon, énekeljen, rohangáljon, pengessen vagy nyomkodjon vagy püföljön valamit – mindegy is, csak hadd álljon ki emberek elé, mert egész életében ezt csinálta, ehhez ért, ezt imádja, erre van szüksége. Közben viszont egy végtelenül szerény arc, aki mindig úgy beszél a közönséggel, mintha a barátai lennének, még akkor is, amikor éppen azt köszöni meg a budapesti rajongóknak, hogy nem zaklatták az étteremben ebéd közben. (Na meg a szintire terített magyar zászlóért is jár neki egy kiadós pacsi.)
A másfél órás műsorában nagyjából felváltva játszotta a tavalyi szólólemeze dalait és a mindenféle Linkin Park-számokat (a legelső albumtól a legutolsóig), meg elszórtan pár Fort Minort is, a régi számok közül sokat rövidítve, egymásba mixelve vagy áthangszerelve. Engem személy szerint meg is lepett, hogy az új szólódalok mennyire jó reakciókat kaptak, nagyon sokan énekelték ezeket is, de azért az igazi csúcspontok nyilván mégiscsak a klipes LP-slágerek voltak. Különösen az a negyedórás blokk a koncert kétharmadánál, amikor Mike sorban eljátszotta a Waiting for the End, a Heavy és az In the End egy szál zongorás verzióit, meg köztük pár hosszabb beszédet is intézett Chesterről és arról, hogy az embernek soha nem szabad túlhajszolnia magát, hanem ha soknak érzi maga körül a dolgokat, akkor teljesen oké, ha megáll egy kicsit pihenni. Ennél a résznél jártunk a legközelebb ahhoz, hogy a koncert valamiféle feloldozást adjon Chester halála után, sokan meg is könnyezték a dolgot, bár rám nem volt ekkora hatással, hiába készítettem én is a csomag zsepit a farzsebbe (hisz mégiscsak életem meghatározó zenekaráról és dalszerzőiről van szó, akik közül az egyiket most láttam először, a másikat meg már sosem fogom). Az viszont biztos, hogy vagy 10 éve nem énekeltem ilyen lelkesen és hangosan a “tried so hard and got so far” refréneket, mint most.
Az igazán nagy katarzis tehát nálam elmaradt, ami pedig a bulizós részt illeti, az főleg a Linkin Parktól megszokottnál sokkal szellősebbre vett hangszerelés miatt nem tudott annyira kiteljesedni. Hiába van a Post Traumaticon is sok fogós és tartalmas dal (a Crossing a Line vagy a World’s On Fire pl. simán telitalálatos darabok), de ezekre a minimalista, beatközpontú stílusuk miatt nehéz lenne felpörögni, a Papercut és a Bleed It Out meg azért nem ütöttek akkorát, mert nem egy fullos rockzenekar, csak hátul a 2 kvázi biodíszletként szolgáló zenész játszotta őket, miközben Mike a kordon előtt pattogott rájuk. Persze ettől még így is élmény volt látni őt, csak mégsem hagy nyugodni a tudat, hogy adott esetben többet is tudott volna adni.
Szóval a koncert legfontosabb érzelmi hozadéka számomra az lett, hogy most még jobban utálom magam, amiért 2 éve nem néztem meg a Linkin Parkot a Volton… Mégsem mondanám azt, hogy Mike két szék közül a pad alá esett, mert tagadhatatlanul egy nem csak vérprofi, de mély és őszinte előadást láttunk tőle, amit ha lehetne, már ma mennék is újra megnézni. Hátha ezúttal eljátszaná az Iridescentet is, és akkor a kóruson már én is rendesen sírhatnék.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens – galéria itt
Ez meg itt egy videó a teljes koncertről:
