Az az élmény volt, amit minden turnézó zenekarnak csak kívánhatunk

Április elején a budapesti Satelles egy bő egyhetes turnéra indult Kelet-Európában tavalyi lemeze, a Some Got Saved dalaival. A turnéról hazatérve a hardcore-banda basszusgitárosa, a NuSkull egykori főszerkesztője, Bali Dávid sok év után újra billentyűzetet ragadott, hogy elmesélje a saját és persze a zenekar élményeit. Ennek olvasod most az első felét.

Tavaly januárban, amikor még félúton voltunk a vidéki koncertek, az önbeteljesítő jóslatok stresszfaktora (tudjátok, a mondatok, amik “úgysem, de úgysem, de úgysem”, vagy “úgyis, úgyis és úgyis” szavakkal kezdődnek) és a stúdiózás között, mindannyiunkban megfogalmazódott, hogy az új lemez dalait olyan országokba szeretnénk elvinni, akikkel generációs értelemben közös, magára utalt sorson osztozunk. És ez nem egy patetikus állásfoglalás: sokkal inkább felelősséget éreztünk azért, hogy megszólíthassuk azokat, akiknek írtuk az új dalokat, és szerettük volna látni, hogyan reagálnak mindarra, ahogy most definiáljuk saját magunkat a Satellesszel, ha a zenei értelemben megtett utunkról és a közösségi felelősségvállalásunkról van szó. Így jött az a vágyálom, hogy ismét útra keljünk, és abban biztosak voltunk, hogy keletnek fogunk tartani, olyan városokba és országokba, ahol minden impulzusnak nagyobb tétje van, és amire büszkén emlékszünk majd úgy vissza, mint a tízezredik átlépett zenekari mérföldre.

Ez a kétrészes turnénapló ezt az utat örökíti meg a saját nézőpontomból, egy busz hátuljából nézve, hol tejködben, hol rendőrök értetlen nógatására mosolyogva, hol bennünket elengedni nem akaró, mosolygó arcok mellől. Ez a Past Misfortunes turné naplójának első része a Satelles basszusgitárosától.

2019. április 3., Budapest, Robot

Tényleg mindennél jobban vártuk ezt a napot a januári, The Idoruval közös koncert óta, és nem csak azért, mert innen indítottuk el a turnét, hanem azért is, mert szerettünk volna erőt meríteni, hogy az elkísérjen bennünket az esetleges kudarc estéin is. Ezen nincs mit szépíteni, ahogy a zenekar, úgy a turnézás is befektetés, és azzal, hogy olyan országok felé is nyitunk, ahol még nem játszhattunk, eleve vállaltunk egy érzelmi-anyagi rizikót (hogy szarok vagyunk-e, és hogy benne maradunk-e egy bontószökevény használtautó árával egy előre nem látott tétel miatt). A promoterektől bejött ajánlatok szerencsére előre finanszírozták az útiköltségek láthatóbb részét, de ez aligha jelentene bármit, ha magunknak játszanánk üres termekben, hiszen nem ezért akartunk felkerekedni mi sem. A legutóbbi lemezünkre minden értelemben előrelépésként tekintünk vissza, ugyanakkor az teljesen látszik, hogy ennél hangosabbak, dühösebbek, nyersebbek nem szeretnénk lenni – mert az már didaktikusnak, önismétlőnek, kényelmesnek tűnhetne, és ez bennünket sem motiválna az önkifejezésben, hiszen szeretnénk folyamatosan megújulni –, így nemcsak az elmúlt öt évet, hanem ennek a lemeznek a fókuszát is szerettük volna lezárni ezzel a körrel, mielőtt új ösvényre lépünk az új dalok megírásával, valamint egy azt megelőző kiadvány befejezésével.

Két éve nem játszottunk a Robotban – akkor az Endzweck és a No Omega előtt léphettünk fel –, és nagyon visszavágytunk egy fülledt klubkoncertre, amit ebben a formában az idei egyetlen önálló budapesti esténknek is szántunk. Szerencsére az elmúlt években már többször játszhattunk, akár alanyi jogon is a saját otthonunkban, de talán ez volt az első igazi “homecoming” jellegű esténk, ahol szerettük volna bebizonyítani, hogy az elmúlt egy-másfél év fejlődése a részünkről nemcsak múló ábránd volt (legalábbis belülről jobb koncertzenekarnak érezzük magunkat, mint mondjuk tavaly ilyenkor). Balázs (Bokis Balázs frontember – a szerk.) fogalmazta meg egyből a buli után, hogy családias volt a hangulat, és ez szerencsére nem egy szépítő megfogalmazás arra vonatkozva, hogy kevesen lettek volna. Épp ellenkezőleg, olyan érzésünk volt, mintha mindenkit ismertünk volna, aki eljött támogatni bennünket, és nemcsak a helyi stáb volt végtelenül segítőkész, hanem nagyon jól esett számunkra a jelenléten túl az érdeklődés is – ilyen útravalót kívánnék minden zenekarnak, kisebb utak előtt is. Számomra kicsit a Kultiplexes idők matinéklubjait idézte fel ez a koncert, amikor a közösség miatt is lementél, azért, mert úgyis tudtad, hogy jól fogod érezni magad a meglévő és az ott megismert új barátaid miatt is. És ez az összetartozás-érzet egyben felelősség is, amihez szerettünk volna felnőni, és még mindig messze az út vége, de szeretném hinni, hogy vissza tudtunk adni valamit abból a szeretetből, amit itt kaptunk.

Az este végére Attila (Almási Attila szervezte a turné hatnyolcadát, ill. ő vezetett nekünk végig az úton, lényegében a zenekar tiszteletbeli hetedik tagja lett Barkóczi Szabi mellett, aki velünk jött segíteni – mindketten az alapvető nyugalmunkról és bizonságérzetünkről gondoskodtak minden helyzetben, és Szabi szokott engem helyettesíteni koncerteken is) is megérkezett a busszal, így már ide tudtunk bepakolni, de közös megegyezés alapján az utolsó éjszakát még mindenki otthon tölthette, így egy kora reggeli indulást választottunk Prága felé az éjszakán átnyúló kaland helyett.

2019. április 4., Prága, FAMU

Reggel kilenc után kicsivel már a Nagy utazás szólt a bepakolt buszban – és ha már itt tartunk, a korábban a Kettőnégyre megtanult és átírt Presser-dalt szerettük volna felvenni bónuszdalként a Some Got Savedre, de nem kaptuk meg az engedélyt rá, viszont így sem tudnánk haragudni a jogtulajdonosokra –, és Csehország felé tartottunk. Korában eddig csak Ostravában játszhattunk, ami felemás élmény volt az eljutás eufóriáján túl is, és nagyon szerettünk volna bizonyítani nagyobb városokban is, mert Ostravát a prágai, brnói közösség sajnos könnyen lekicsinyíti. A helyszínünk a FAMU volt, ez egy kulturális központ egy saját egyetemi klubbal, lényegében a város szívében, a folyóparton. A valósághoz hozzátartozik, hogy egy akkora méretű zenekarnak, mint mi (nevezzük kicsinek, feltörekvőnek, nézőpont kérdése), két lehetősége van a városban: vagy a Café V Lese, ami nettó nyolc hónapra előre van bookolva, mint minden prominens európai klub – pedig az is egy egyetemi pincehelyiség –, vagy a FAMU, de az teljesen nyilvánvaló volt, hogy ennek presztízsértéke van, hogy ide jöhetünk egy csütörtöki estén.

Szóval a célunkat mindenképp elértük, mert a fiatalokat meg tudtuk szólítani a shallovval közösen (miközben elképesztően örültünk annak, hogy velük játszhattunk itt), de a cseh közönség még épp annyira elkényeztetett a szó joviális értelmében, amennyire nem tudtuk mi sem, hogy rajtunk gúnyolódnak-e a grimaszoló two-steppel és a moshpittel, vagy ez számukra az önfeledt szórakozás kifejezése. A választ a szett második felében kaptuk meg, amikor a Ties & Woundsnál Balázst egy emberként kapták fel a srácok, és még a mikrofonkábelt is kihúzták a buli hevében, de így legalább a helyére kerülhetett minden a fejünkben is, ha már a lelkünket is kitettük az este folyamán, tele voltunk bizonyításvággyal és izgalommal. A hely bája egyébként felbecsülhetetlen, a pultos-tulaj hátulról engedett be minket annak rendje és módja szerint, majd becsülettel végigbólogatta és -mosolyogta a koncertünket, miközben olyan kicsi volt a színpad, hogy fel sem fértünk rá, de sajnos a színpadi pianínón sem játszhattunk, pedig hatalmas volt a kísértés. Az estét a promoter jóvoltából a Balassi Intézet apartmanjában tölthettük, ahol közel hét órát alhattunk – azért ez több mint áldás, hogy megfürödve, ágyban tölthettük már az első igazi éjszakát, foglalt parkolóval, szóval tényleg egy szavunk sem lehetett. Az viszont látszik, hogy a cseh közönség annyira el van kényeztetve, hogy sokkal nehezebb elérni, bevonni őket, és egyáltalán kivívni, fenntartani a figyelmüket: ebben az országban még sokat kell dolgoznunk azon, hogy lássák a törekvéseinket, de ahhoz ez az este tényleges level-up volt az ostravai kínai gyrosos, csirkekaparós-munkásszállós buli után három évvel.

2019. április 5., Varsó, Przsychodnia Sklot

Reggel nyolckor már a busznál is voltunk, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk, de azt mi sem sejtettük, hogy ennyire – a Prága-Varsó táv térképen egyszerűbbnek tűnik, és tényleg a forgalom az a kiszámíthatatlan tényező, ami órákkal is megnövelheti a továbbhaladás lehetőségeit még ilyen kiépített infrastruktúra mellett is. Lengyelországba átérve láttunk őzeket, a romantikus, hegyes-dombos tájakat alkalmasint váltották a háborús múzeumok, mezőgazdasági termőföldek és zsákfalvak, amit az autópálya torlódásai akasztottak meg. Ezzel nem rabolnám senki idejét, de büszke vagyok mindannyiunkra, hogy ilyen türelemmel kezeltünk egy több mint kilencórásra nyúlt utat, miközben mindenki az alapvető szükségleteinek vizsgálatára redukálta saját szellemi kapacitásait (testnedvek, bélműködés és kapcsolódó tünetek) az éhségben. Aztán amint megpillantottuk Varsó külső kerületeit, mindenkit elfogott az eufória – nekem eleve az egyik kedvenc városom, a Chopin reptéren évente háromszor is meg kell állnom, és imádom múlatni az időt a zongora és a kedvenc kávézóm között, és a város is épp annyira hatalmas, amennyire megvan a maga komótos, belső ritmusa, amit kelet-európaiként nagyon könnyű felvenni. Ez a város tényleges otthon-érzetet ad nekem mindig, és végtelenül inspiráló látni azt a dinamikus fejlődést, ami alkalomról-alkalomra átjárja az utcákat, tereket.

Az itteni koncertünk a legnagyobb múltú helyi foglaltházban volt, ami épp a hetedik születésnapját ünnepelte: borítékolható volt a teltház, a squat minden termében volt valami program, a földszinten berlini jellegű lo-fi techno ment vizuállal (a többiek legnagyobb örömére is), a pincében pedig a punk rocké volt a terep. Az este folyamán a The Analogsszal léphettünk fel, ami szerintem a Böiler helyi megfelelője – a többiek kijavítottak, hogy inkább PiCsát írjak, ettől függetlenül tartom az álláspontomat –, és ők tényleg megkerülhetetlen zenekar a saját országukban. Az külön jól esett, hogy a tagok utólag írtak a Facebook-oldalunkra egy köszönőlevelet, de el is voltunk varázsolva annyira, hogy ennek felfogásához is kelljen egy nap.

Mint minden foglaltház, ez is a valóság egy olyan értelmezésének ad otthont, amire a körülvevő világ szabályrendszere és konvenciói nem emelhetnek kezet. Felpecsételt, tépett papírokkal kérhetsz enni és inni, a szobánkban, amit kaptunk, épp egy vemhes macska várta, hogy életet adjon a kicsinyeinek, a falakból lógnak a kábelek, a kézmosó csap pedig egyben piszoár is, de mindez így természetes és őszinte, a penésztől a hulló vakolatig, miközben az entrópiával küzdenek a benn lakók. Teljesen látszott, hogy egy összetartó közösség vendégel meg bennünket, és mindent megtesznek azért, hogy jól érezzük magunkat – ez a fajta vendéglátás pedig a közönség részéről is megjelent. Miközben a pince kis szobáinak egyikében bootleg-pólókat árultak, mi is kirakhattuk a merch-cuccainkat, és már akkor odajöttek hozzánk emberek, hogy csak miattunk utaztak erre a koncertre, és alig várták, hogy játszhassunk. Ez tényleg felfoghatatlan élmény, és a lengyelek ilyen értelemben sokkal közvetlenebbek voltak a cseheknél is, többen is szóval tartottak minket, a koncert után az öltözőbe is bejöttek kézjelekkel kommunikálni a nyelvi hiányosságok mellett, és ez a szeretet a színpadon is visszaköszönt a közönség oldaláról. Persze, így is többen nem ismertek minket, de azt gondolom, kitettünk magunkért, hogy bizonyíthassunk – a terem már a beállásunk alatt megtelt, és amint elkezdődött a The Wolf You Feed, egy folyamatos, fülledt örvénylés volt az egész este, ahol mindenkit igyekeztünk bevonni a koncertbe, annak dacára, hogy én a helyi villamostechnikai adottságok miatt (ti. földeletlen kábel) nem is tudtam ezen az estén a saját cuccomon játszani.

A koncert után sokan odajöttek hozzánk, a többiek pedig mindent meg is tettek azért, hogy ezek az emberek tényleg emlékezzenek ránk, és ne csak az eladott pólókat és CD-ket lássák bennünk. Bennem kicsit beütött a magány és a kényelmetlenség kettőssége – ekkor már harmadik napja voltunk összezárva, és a térigényemből nekem is le kellett adnom -, így muszáj volt elmennem másfél órát sétálni, és leülni a városközpontban, csak meredni magam elé, de miután visszamentem, a többiek már elég jó hangulatban voltak ahhoz, hogy tudjam, én alszom el először, és én is kelek fel az utolsók között. Az ébredés épp annyira volt szürreális, amennyire azt várni lehet: Tomi, a gitárosunk és a vemhes cica néztek engem keléskor, azért ez nem a megszokott rendje az életünknek. De mind mosolyogva, fürdetlenül, fáradt bukéval kerekedtünk fel, hogy reggelit találjunk, mielőtt Bialystok felé vehettük volna az irányt – és ahogy Prága, úgy Varsó esetében is meg kell köszönnünk azoknak a magyaroknak, akik miattunk jöttek el ezekbe a városokba, hihetetlen érzés ez, hogy a zenénk miatt otthonról is van, aki útra kel azért, hogy lásson bennünket, és ez tényleg nagyon sokat jelent nekünk.

2019. április 6., Bialystok, REJS Klub

A bialystoki út előtt még elmentünk egy kávézóba megreggelizni, és kényelmes tempóval tudtunk így lecsorogni a turné feltehetően legjobb állomásához: nem tudom később leírni, amit mi itt kaptunk, az lehetett az az élményt, amiért a Polar Bear Club is a hamburgi szeretetet kereste estéről-estére a Chasing Hamburg dalaival. A helyi klub, a REJS lényegében egy tiszteletbeli Twin Peaks-díszlet, a promoter nagy örömmel fogadott minket – miközben épp a helyi színház és a klub között ingázott, mert ott dolgozott közben –, és a cuccok lepakolása után már el is kezdtünk ismerkedni a többi zenekarral. Ez az este egyfajta minifesztivál volt cseh, belorusz és lengyel fellépőkkel, ide értve a Drip of Liest, az egyik kedvenc európai d-beat zenekarunkat. Megtisztelő volt ez számunkra, nem is beszélve arról, hogy a szervezők mekkora energiát fektettek a koncert hirdetésébe: a helyi hangszerbolt, és még a háztartási üzlet ablakában is ott volt a plakátunk a két kislánnyal a Some Got Saved borítójáról, és tényleg aki tudhatott a koncertünkről, az el is jött az este folyamán. A délutánt városnézéssel, és ami fontosabb, tisztálkodással töltöttük (hiszen kaptunk két különálló lakást, tényleg a tenyerünkön hordoztak minket végig), amikor épp nem beálltunk, vagy a többi zenekarral barátkoztunk a nyelvi akadályok megléte mellett – a koncert további részében három hívószavunk lett újdonsült barátainktól, a Wegry, a punkrock és az antifa. Én még megkaptam a straight edge-et is, ahol a skazenekar leevett pólójú, telt pocakú frontembere hatalmas ikszeket mutatott az alkarjával, majd a mutatóujját a halántékához helyezve ennyit tett még hozzá a gondolatmenetéhez: “intellekt“.

Szóval a koncert tényleg az az élmény volt, amit minden turnézó zenekarnak csak kívánhatunk: hogy napközben megismerhetjük a várost, hogy közben beszélhetünk az emberekkel, hogy egyébként az emberek dedikáltan miattunk jönnek – voltak spanyol cserediákok, akik a koncert miatt utaztak a városba, és egy középkorú úr is több mint 100 km-t vezetett miattunk, hogy itt láthasson minket –, és már ez is kellő nyomást helyezett ránk azért, hogy ennek a száz-százhúsz embernek mindent megtehessünk azért, hogy emlékezzenek ránk. Azt gondolom, minden tőlünk telhetőt megtettünk, Kristóf úgy dobolt, mintha nem lenne holnap, TZ járta az indiántáncot, Tomit a szememmel sem tudtam követni, Balázs pedig folyamatosan fenntartotta a kapcsolatot a közönséggel, mikor épp nem fitnesz-instruktorként szökellt. Eddig azt gondoltam, az ‘Idoru előtti fellépésünknek kell sztenderdnek lennie magunkkal szemben, de hangulatában és atmoszférájában most azt gondolom, hogy a valaha volt legjobb koncertünket adtuk, és ezt nem fogom elfelejteni soha. Főleg, hogy a Ties & Woundsnál Szabi elővett egy addig gondosan elrejtett T-Rex jelmezt, hogy azzal jöhessen be a moshpitbe – akkor már csak egymásra nézve röhögtünk, miközben 200+ bpm-en mentünk előre a szettben.

Egy meglepetés azért még maradt a nap folyamán: a baranovicsi fehérorosz promoter telefonon szólt nekünk, hogy a rendőrség már aznap elfoglalta a Roller Schoolt, ahol egyébként játszanánk, mert közösség elleni izgatásnak tartják a koncertünket, és ha kinyitna a hely, és/vagy színpadra állnánk, mehetnénk “vissza a balettbe ugrálni”. Ezzel a helyzettel nyilván nehéz mit kezdeni, a súlyát mind felfogtuk, de azt éreztük, hogy bennünket senki sem félemlíthet meg vagy tarthat vissza attól, hogy azoknak zenéljünk, akik kíváncsiak ránk. Azt nekünk is mondták, hogy mostantól csak Telegramon kommunikáljunk, de ez sem csökkentette a tudatosságunkat. És akkor is meg voltunk győződve minderről, amikor a koncert után, visszatérve a szállásra láttuk, hogy rendőrautók vették körül az épületet. Ezt az érzést tényleg csak azért nem kívánom senkinek, mert az eufória nagyon hamar tud átváltani kétségbeeséssé, de miután azt láttuk, hogy nem bennünket keresnek, inkább megpróbáltunk az alvásra, és az ezt követő, addigi leghosszabb útra összpontosítani.

Folyt. köv. a jövő héten a fehérorosz és ukrán állomásokkal.