2019. november 27.
Két évvel ezelőtt az August Burns Red az egész karrierje legjobb húzását adta be, amikor a Dürer Kertben (meg hát világszerte mindenhol) végigjátszotta a Messengerst – a lemezt, amivel a banda 2007-ben úgy betört a köztudatba, hogy azóta is a metalcore élvonalában tolong. Az a buli annyira tökéletes volt, ami után nem is meglepő, hogy a srácok idén is bevállaltak egy hasonlót, méghozzá a másik széles körben körülrajongott anyaguk, a Constellations tizedik születésnapjára. Azt mondjuk eléggé furcsálltam, hogy a tavalyi akváriumos lemezbemutató után most megint visszaköltöztek a Dürerbe, de talán jobb is volt így. Ettől is csak még töményebb lett a jó előre sold outra rakott buli, ami ha a Messengers-ünnep szintjét nem is ütötte meg, de elég közel járt hozzá.
Az estét nyitó connecticuti Currents két nagylemezzel a háta mögött egyelőre – nekem legalábbis – nem igazán tűnik ki a hasonló modern metalcore-bandák tömegéből. Sok mélyre hangolt, jobb jelző híján architectses riffet, sok breakdownt és kevés tiszta éneket használnak, és vannak elég jó pillanataik, de igazi átütő slágerdaluk szerintem még nincs. Élőben kellően feszesen játszanak, a hangzásuk viszont nem igazán működött: a gitárszólók és az ének is szinte teljesen elveszett a soundban, kb. a dobos lendülete vitte el a hátán az egész bulit. Ettől függetlenül egész jól megmozgatták a közönséget, elég sokan pattogtak meg hőzöngtek rájuk középtájt, szóval nem mondanám, hogy gyengén nyitották az estét. Csak engem hagytak hidegen.
Nem úgy, mint az Erra. Pedig a második lemezük idején még pár belehallgatás után leírtam őket, mint egy uncsi, lelketlen, a saját technikásságában elvesző zenekart, most viszont simán megvettek. Nem tudom, hogy nekem kellett megérnem hozzájuk, vagy ők tanultak meg azóta sokkal jobb dalokat írni, mindenesetre fülig érő vigyorral bólogattam végig az egész szettjüket. Szerencsére náluk már sokat javult a hangzás, konkrétan ők szóltak a legtisztábban az egész este, csak egy kis plusz hangerőt hiányoltam belőlük.
Az alabamai srácok kevésbé csaptak felfordulást a pitben, mint a Currents, bár az ő zenéjük eleve nem is annyira dühöngős, inkább progos, ámulós, néha lebegős, “zenész” zene (na persze az Architectstől ők is sokat tanultak, ahogy a djent vonulat bandáitól is). A két gitáros konkrétan felváltva végigszólózta az egész műsort, nagyjából háromnegyed órát, plusz az egyikük, Jesse Cash végig énekelt is, olyasmi hangon, mintha összekevernénk Josh Gilbert és Tanka Balázs magasait, illetve itt-ott még Chino Moreno is beugrott róla. Pont jól ellenpontozta a hangfekvése J.T. Cavey kiabálását, akiről meg leginkább Makó Dávid jutott eszembe a kopasz, bajszos fizimiska miatt. A dalok közül leginkább a Drift, a legújabb Eye of God és a záró Breach hagyott bennem nyomot, de igazából az egész programot átjárta valami megfoghatatlan, felemelő hangulat. Erragadó volt, na.
Az August Burns Red pedig megint gond nélkül hozta, amit mindenki várt tőlük: egy parádés metalcore-bulit. Arra, hogy ezúttal is hibátlanul vezették elő az összes gitárfigurát, matekos breakdownt és katartikus építkezést, már tényleg szót sem érdemes pazarolni. A lényeg náluk leginkább az, hogy a bravúros sportteljesítmény mellett marad-e hely a magasztos atmoszférának – ebből a szempontból az élő teljesítményük eléggé ingadozó, de egy ilyen nosztalgiabulival aligha lőhettek volna mellé. Ugyanakkor a Messengers-ünneppel irdatlan magasságba rakott lécet most sem sikerült megugrani.
Mégpedig leginkább azért nem, mert amíg a Messengers élőben is 50 perc konstans őrjöngés volt, addig a Constellations kicsit hullámzóbb mértékben működött: volt egy maréknyi hatalmas csúcspont, míg az igazi deep cutokra kevésbé ment a csetepaté. Én mondjuk kapásból a nyitó Thirty and Sevent szétimádtam (az a Dragonforce-os szóló mennyire zseni!), de akkorát azért közel sem robbant a dal, mint a Truth of a Liar. Igazából csak a negyedik számnál, a közönségkedvenc White Washednál durvultak be a dolgok, akkor viszont nagyon: szerintem életemben nem láttam még ekkora pitet a Dürer nagytermében. Szó szerint a kordontól a keverőig végig háború dúlt. A keverő előtt álltam 3-4 sorral, és hátulról vertek. Brutális volt.
Ezzel viszont rögtön a buli negyedénél túlhaladtunk a legnagyobb tetőponton, bár volt még jó pár dal, ami szintén nagyot szólt. Rögtön a WW után a Marianas Trench, meg kicsit később az Indonesia drámai zúzdája is tarolt, a Meridian meg pont a lassabb, elborultabb, kissé poszt-metalos hangvétele miatt ütött nagyot, a végén egy össznépi ironmaidenes hohózással megkoronázva. Egyébként ez volt az a pont, ahol a srácok elkezdtek egymás hangszerein játszani: itt például Jake bőgőzött, a következő Rationalistben meg JB kapta a basszust, míg Dustin erre a két dalra gitárt ragadott. Érdemes megjegyezni, hogy ezúttal a srácok jóval többet beszéltek a számok közt, mint a szinte egy lendülettel végigdarált Messengers-bulin, meg legutóbb az Akvában, ezzel is bensőségesebbé téve a hangulatot.
A lemez végigjátszását követően szinte ugyanaz a ráadás jött, mint a Messengers után, kezdve egy igen szórakoztató dobpárbajjal – ez a “Matt dobol, Dustin perkázik” felállás mindig sokkal jobban működik, mintha előbbi egyedül duplázna és csapkodna végig 3 percet. Utána a Ghosts még mindig a banda egyik legkatartikusabb dala, az Invisible Enemyre megint bőszen lehetett rendetlenkedni a pitben, az Empire meg a kóruros betéttel századjára is imádnivaló. Amúgy most már egész biztos, hogy JB valahogy csal a gitárja hangolásaival, máskülönben nem tudná az A#-ben, B-ben és C-ben játszott dalokat ugyanazon a hangszeren, szinte szünet nélkül lehozni. Persze ezzel sincs semmi gond, inkább csak érdekesség az ilyesmire fogékonyaknak. Végül a finálé – mivel a White Washedot már az elején ellőtték – a Composure lett a Messengersről, ami megint csatateret csinált a nagyteremből.
Mivel a 2011-es Leveler album már nem vált akkora kultlemezzé, mint a két elődje, így valószínű, hogy most utoljára láttunk ilyen nosztalgiabulit az August Burns Redtől, az viszont biztos, hogy mindkét alkalomért irtó hálásak lehetünk a srácoknak. Most nem mondom, hogy innentől nem is érdemes megnézni őket, de azt azért tényleg úgy érzem, hogy ezek a bulik voltak az előadóművészi karrierjük csúcsai. És most már tényleg nem tudom, hogy a következő lemez megjelenése után a következő koncertjükről mi újat lehet majd még mondani. Remélem, meglepnek valamivel.
Fotók: Révész Patrik
