Austin Lucas @ Könyvtár Klub

Ha tételszerű bizonyítást nem is, egy egészen rövid beszámolót mindenképpen szolgáltatok, mert ez az este megérdemli. Megérdemlik a művészek, akik Amerikából idáig utazva mindenféle kínos sztárallűr nélkül adtak egy természetes hangulatú (alt-)country estet, megérdemli a maroknyi közönség, akik a Könyvtár Klub hétfő esti, az ELTE őszi szünetnek köszönhetően nem alacsony zajszintjének ellenére kitartottak, de elsősorban a hangulat, a közösség és a szcéna – nevezzük akárminek ezt a megfoghatatlan, ám minden lelkes koncertjáró által már alaposan megismert jelenséget, mikor a koncert után a főelőadó megköszöni neked, hogy eljöttél, vállba vereget, és megígéri hogy tavasszal újból “erre jár” majd.

Mert ez bizony tagadhatatlanul jó dolog, kérem tisztelettel.

Az, hogy az estét kezdő (és – sajnos megkésett – érkezésemkor már javában muzsikáló) Cory Branan a második elszakadt húr és a működésképtelenné vált (vagy talán az illetékes, angolból felmentett hangmérnök volt a ludas?) mikrofon ellenére zengette tovább folkos hangvételű, ám punkos színezetű muzsikáját egy szál gitárral. Mindezt hangosítás nélkül, hol Austin, hol a Drag the Riveres srácok vokáljaival támogatva, és már magában is elismerésre késztetett. Később a Drag the River tagjainak érkezésekor a csaknem kétszeresére duzzadt közönség valamivel nagyobb csönddel adózott a hangulat mestereinek, akik semmiféle csalódást nem okoztak. A csapatot a két énekes/gitáros úriember képviselte, de a lényeget elhozták magukkal – merengős, néha picit szenvedélyes, nem túl nehezen emészthető, ám annál nagyobb hatást kiváltó újkori country szerzeményeket. Jó annak, aki szereti, ha az előadó még gitárhúrozás közben is énekel, ezzel biztosítva a szórakoztatás folytonosságát – mert hát a húr, az szakad, az olyan, kérem. Gondot azonban itt sem okozott. Ilyen hozzáállással pedig nem is okozhatott.

httpvh//www.youtube.com/watch?v=CA69bZzBxCk&feature=player_embedded

Tiszteletre méltó módon még így, két előadó után is csúszás nélkül, némiképp rohamléptekben folytatódott az egyébként kissé megvariált program: valamiért Austin maradt a végére, talán az “ismertségének” köszönhetően. Nyilván egyszerűbb átszerelni, ha csak akusztikus gitár meg banjo van, mindenesetre ez a precizitás is példaértékű vonása volt az estnek. Austinék tehát nagyjából két darab kábelt dugtak át, hogy a dupla akusztikus gitár felállása gitár-banjo párossá formálódhasson, aztán néhány perc után megtöltötték az időközben színpadból kiszakasztott nézőteret azzal a bizonyos, már jól ismert és könnyen elképzelhető, átélhető és megélhető hangulattal. Talán a leggyönyörűbb pillanat volt az egész koncerten, mikor hősünk a nagy zajra és rossz hangosításra való tekintettel az egész közönséget meginvitálta a színpadra, hogy aztán körben állva hallgassuk őket. Végleg akkor vívta ki a tiszteletemet ez a köpcös, kerek arcú, hihetetlenül barátságos, rajzfilmbe illő figura, mikor visszatapsolás után felhívta a színpadra Cory Branant és a többieket is, akik emelték az est színvonalát.

Semmi allűr, semmi magamutogatás, a záró dalt sem akarta megtartani magának, itt nem a MySpace-hősök, hanem valós, emberi jóbarátok turnéznak, most már hál’Istennek Európa-szerte – még jó, mert így mi is elcsíphettük őket egy baráti kézszorítással egybekötött koncert erejéig. Így kell ezt csinálni mindhárom, zenészi, közönségi és előadói oldalról is. Még sok ilyet!

A beszámolót köszönjük chriscoloursnak.